– Semmit sem lehet azonnal megoldani, mindent fokozatosan kell csinálni… Felkészülni, hogy ne veszítsem el a vagyon felét.
Hazafelé tartottam, a táskámban egy kis doboz volt.
Bennt egy elegáns, drága óra, amit Kostiának vettem – különös gonddal választottam ki.
Hónapokig tettem félre a fizetésemből, hogy különleges ajándékot adhassak neki.
Holnap lesz a férjem születésnapja.
Negyvenkét éves lesz – nem kerek évforduló, de szerettem volna emlékezetessé tenni a napot.
Tizenöt éve vagyunk együtt.
Emlékszem, hogyan ismerkedtünk meg egy közös barát buliján, hogyan beszélgettünk egész éjjel a lépcsőház előtt állva.
A lift mindig is szeszélyes volt a házunkban.
Régi, még szovjet időkből való, rétegelt lemez falakkal, tele firkálva graffitikkel.
Megnyomtam a hívógombot.
A kabin lassan ereszkedett, úgy recsegett, mintha nehezére esne dolgozni.
Végül kinyíltak az ajtók, a világítás megvillant.
Beléptem, és megnyomtam a kopott nyolcas számú gombot.
Az ajtók becsukódtak, a lift lassan elindult felfelé.
Képzeletben már a holnapot terveztem Kostiával.
Este jönnek a barátok és a szülők.
Hirtelen a lift rándult egyet, majd megállt.
Újra megnyomtam a nyolcast.
Aztán más gombokat is próbáltam.
Hiába.
– Na, csak ez hiányzott! – morogtam, és felsóhajtottam. – Micsoda pech.
Megnyomtam a diszpécserhívó gombot.
A hangszóróból sercegés hallatszott, majd egy fiatal női hang szólt bele:
– Itt a diszpécser, hallgatom.
– Beragadtam a liftbe az első és a második emelet között.
– Szóltam a szerelőnek. Várjon, hamarosan érkezik a segítség.
– De pontosan mikor? – kérdeztem, de már csak csend volt a válasz.
A kapcsolat megszakadt.
Elővettem a telefonomat.
Gyenge volt a jel – egyetlen vonal.
Felhívtam Kostiát, de nem vette fel.
Valószínűleg értekezleten volt, vagy a metrón.
Ilyenkor szokott hazaérni.
Eltelt körülbelül húsz perc.
Guggoltam, a lift falának támaszkodva.
A telefonom majdnem lemerült, úgyhogy kikapcsoltam.
Hirtelen hangokat hallottam az ajtó túloldaláról.
Egy női hang, csengő, enyhén rekedtes.
Inna volt az – a második emeleten lakó szomszéd.
Fiatal, feltűnő, mindig magas sarkúban.
Köszönni szoktunk, de nem voltunk közeli ismerősök.
Egyszer segítettem neki cipekedni, ő pedig teával kínált, de ennél tovább nem jutott a kapcsolatunk.
– Megígérted! – mondta határozottan. – Meddig lehet még halogatni? Nem bírom tovább!
Egy férfihang válaszolt valamit, de túl halkan.
Csak a hanghordozásból értettem – mentegetőző, kissé bosszús.
– Az ígéreteid semmit sem érnek! – folytatta Inna. – Nincs több erőm ezt hallgatni! Felnőtt ember vagy, mégis úgy viselkedsz, mint egy gyerek!
Akaratlanul is figyelni kezdtem.
Családi veszekedés?
Más helyzetben zavarban lettem volna, hogy hallgatózom, de most az unalom és a kilátástalanság miatt akaratlanul is fültanú lettem.
– Mit akarsz tőlem, Innocska?
A férfihang hangosabb lett, és megdermedtem.
A hangszín, a hanglejtés… Kostia volt az?
A liftajtóhoz simultam.
Ez nem lehet igaz.
Kostia elvileg dolgozik.
Vagy otthon van. De semmiképp sem a szomszéd lakásában.
– Azt akarom, hogy végre elmondd neki az igazat – Inna hangja dühösen remegett.
– El kell válnod. Meddig húzod még? Meddig halogatod?
– Nem lehet mindent egyszerre elintézni, értsd meg – most már kétségtelenül a férjem hangja volt.
– Fel kell készülni. Váláskor elveszítem a vagyon felét: a lakást, az autót, a nyaralót…
– És a fiunkkal mi lesz? Gondoltál rá egyáltalán?
A világ megingott körülöttem, mintha eltűnt volna alólam a talaj.
Fiú? Miről beszél?
– Hamarosan egyéves lesz – folytatta Inna szemrehányó hangon. – Csak hétvégén látja az apját, akkor se mindig.
Hogy hívhatod magad apának, ha soha nem vagy mellette?
Ki akartam kiabálni, dörömbölni az ajtón, teljes erőmből.
Ordítani, hogy hallom minden szavukat.
De a testem megdermedt, nem engedelmeskedett.
Mozdulatlanná váltam, mintha jeges szakadékba zuhantam volna.
Kavarogtak a fejemben a gondolatfoszlányok, emlékek, kérdések.
– Csak egy kicsit várj még – Kostia hangja fáradtan, élettelenül szólt.
– Már mindent végiggondoltam. Hamarosan minden megoldódik.
– Mit gondoltál végig? – Inna gyanakodva fújt egyet. – Ezt mindig mondod. Mindig találsz kifogásokat.
– Elkezdtem átutalni a pénzt egy másik számlára – válaszolta üzletszerű hangon.
– Az autót a bátyám nevére írtam.
Hamarosan azt fogom mondani, hogy üzleti útra megyek, de valójában beadom a válókeresetet.
Így mindenkinek könnyebb lesz.
– Miért nem most? – a hangjában nyílt bizalmatlanság csengett.
Lassan lecsúsztam a lift padlójára, olyan erősen szorítva az órás dobozkát, mintha az visszatarthatna attól, hogy a szakadékba zuhanjak.
A gondolataim összekeveredtek, ütköztek, egymást tépték szét.
Hogy történhetett ez?
Mikor?
Hiszen olyan boldogok voltunk!
Még azt is elterveztük, hogy idén nyáron új szaunát építünk a nyaralóban.
Kösztja mindig olyan figyelmesnek, gondoskodónak tűnt.
Tényleg csak álarc volt az egész?
Ekkor eszembe jutottak anyám szavai.
Az esküvő előtt megfogta a kezem, és komolyan azt mondta: „Kösztja feltűnő férfi. Az ilyenek körül mindig hemzsegnek a nők. Vigyázz, nehogy tönkretegye a házasságotokat.”
Akkor csak nevettem.
A figyelmeztetése nevetségesnek és oda nem illőnek tűnt.
Mekkora hibát követtem el…
A hangok az ajtó mögött elhallgattak.
Úgy tűnt, az egész hatalmas ház csendbe borult, engem pedig magamra hagyott.
Ezernyi kérdés kavargott a fejemben: mióta tart ez az egész?
Tudnak róla a szomszédok?
És a legfontosabb – mit tegyek most?
Ha Kösztja ezt tervezi ellenem, akkor én leszek az, aki előbb lép.
Úgy döntöttem, a születésnapján leplezem le.
Tudja csak meg, mibe kerül neki a hazugsága.
Néhány perccel később kopogást hallottam a liftajtón.
– Hé, van ott valaki? – hallatszott egy férfihang.
– Igen, itt vagyok! – válaszoltam, miközben nehezen feltápászkodtam.
Elzsibbadt a lábam a sokáig tartó guggolástól.
– Azonnal kinyitom, ne aggódjon!
Szerszámok csikorgása hallatszott, és néhány perc múlva a lift ajtaja végre kinyílt.
A folyosón egy idősebb szerelő állt, kék overallban, a közös képviselet emblémájával.
Ősz haj, ráncos arc, durva kezek.
– Na, tessék – mosolygott –, szabad vagy!
– Régóta bent van?
– Nem tudom pontosan.
A telefonom lemerült, és nincs órám – válaszoltam, miközben kiléptem a liftből.
Megkönnyebbülve kiegyenesedtem, érezve, ahogy a feszültség elhagyja a testemet.
– Ezek a régi liftek már semmire se jók – sóhajtott a szerelő.
– De lecserélni senki sem akarja.
Azt mondják, nincs rá pénz.
Bólintottam, megköszöntem, majd lassan gyalog mentem fel a nyolcadik emeletre.
Kinyitottam a lakás ajtaját.
Kösztja már otthon volt, a nappaliban ült, az ölében a laptop.
A szemüvege az orra hegyére csúszott, haja kócos – mindig így nézett ki, amikor elmélyült valamiben.
– Ó, visszajöttél! – mosolygott a jól ismert meleg mosolyával.
– Hívtalak, de nem vetted fel.
– Beragadtam a liftbe – válaszoltam, próbálva, hogy a hangom természetesen szóljon.
– A telefonom majdnem lemerült.
– Már megint az a lift – csóválta a fejét Kösztja.
– Már tényleg panaszt kéne tennünk.
Meddig lehet ezt még tűrni?
Néztem őt, és nem értettem, hogyan tudott ilyen mesterien hazudni.
Minden gesztusa, minden hangsúlya most hamisnak, megjátszottnak tűnt.
– Kérsz vacsorát? – kérdeztem, miközben a konyhába mentem.
– Főzök egy kis tésztát.
– Persze – válaszolta ő.
– Segítsek?
– Nem, megoldom – intettem, és elkezdtem elővenni az alapanyagokat a hűtőből.
Az este a szokásos módon telt.
Vacsoráztunk, megbeszéltük a híreket, sorozatot néztünk.
Kösztja a munkájáról mesélt, én figyelmesen hallgattam, bólintottam, nevettem a poénjain.
Belül azonban már formálódott a tervem.
A következő reggel túljátszott vidámsággal köszöntöttem:
– Boldog születésnapot, drágám!
Kösztja kinyitotta a szemét, nyújtózott és mosolygott.
– Köszönöm, szerelmem.
– Van egy meglepetésem a számodra – mosolyogtam titokzatosan.
– De előbb be kell csuknod a szemed.
– Mit tervezel?
– Majd meglátod – elővettem a sötétkék nyakkendőjét a szekrényből.
– Fordulj meg, bekötöm a szemed.
Kösztja engedelmesen megfordult.
Óvatosan bekötöttem a szemét a nyakkendővel, ügyelve, hogy semmit se lásson.
– Hová viszel? – kérdezte, amikor kiléptünk a lakásból.
A hangjában kíváncsiság és enyhe aggodalom vegyült.
– Remélem, nem ejtőernyőzni, tudod, hogy félek a magasságtól.
– Hamarosan megtudod – válaszoltam, miközben a lifthez vezettem.
– Csak bízz bennem.
Lementünk a második emeletre.
Kivezettem Kösztját a liftből, és Inna lakásának ajtajához irányítottam.
Megnyomtam a csengőt.
Minden egyes másodperc a várakozásból végtelennek tűnt.
A fejemben képek jelentek meg: kinyílik az ajtó, és Inna arcán sokkos kifejezés jelenik meg. Elképzeltem a zavarát.
Végül az ajtó résnyire kinyílt. A szomszédnő állt ott egy otthoni köntösben, a még nedves hajára csavart törölközővel. Az arcán csak enyhe értetlenség látszott.
– Vidd el – mondtam, és finoman előretoltam Kosztyát.
– Mi van? – Inna nyilvánvaló értetlenséggel nézett ránk.
Bevezettem a férjemet a lakásba. Még mindig nem értett semmit, de engedelmesen követett.
– Leveheted a kendőt – mondtam magabiztosan.
Kosztya levette a nyakkendőt a szeméről, pislogott, majd körbenézett.
– Hol vagyunk? Mi történik? – rám, majd Innára nézett, és látszott, hogy nem ismeri fel a helyet. – Kié ez a lakás?
Karba tett kézzel álltam, készen a végkifejletre.
– Kérdezd meg a te Innádat – vágtam oda ridegen.
Kosztya olyan őszinte értetlenséggel bámult a szomszédnőre, hogy egy pillanatra elbizonytalanodtam.
– Miről beszélsz egyáltalán? – kérdezőn nézett rám, aztán Innára. – Vika, kérlek, magyarázd el.
Inna is zavartnak tűnt.
– Teljesen megőrültetek? – kérdezte.
– Elég a színlelésből – szűrtem a fogaim között. – Tegnap mindent hallottam. A beszélgetéseteket a lift előtt.
Inna összevonta a szemöldökét.
– Milyen beszélgetést? Tegnap egész nap dolgoztam. Csak kilencre értem haza. Nyolcig volt műszakom a boltban.
Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, amikor a konyhából kilépett egy férfi.
A karjában egy kisfiút tartott, aki jó étvággyal rágcsált egy kekszet.
– Mi folyik itt? – kérdezte, és én megdermedtem.
A hangja… Az a hangszín, az intonáció… Majdnem teljesen megegyezett Kosztyáéval. Még a beszédstílusa is ismerősnek tűnt.
Elkezdtem izzadni. A férfi külsőre egyáltalán nem hasonlított Kosztyára, de a hangjuk… szinte teljesen egyforma volt.
Elnevettem magam, megragadtam Kosztya kezét, és az ajtó felé húztam.
– Elnézést kérek – fordultam a szomszédnőhöz. – Ez egy félreértés volt. Már megyünk is.
Otthon elmeséltem a férjemnek az egész történetet. Kosztya érdeklődve hallgatott, mintha egy film jelenetét nézné.
Aztán megrázta a fejét, és átölelt.
– Vika, hogy gondolhattad, hogy képes lennék ilyesmire? Tizenöt év után? Tudod, mennyire szeretlek.
– Majd elhiszed, ha egyszer te kerülsz ilyen helyzetbe – mosolyogtam. – Bocsáss meg ezért a jelenetért.
– Semmi gond – mosolygott vissza Kosztya. – Most már van egy vicces történetünk a családi estékhez.
Végül elővettem egy kis dobozkát a táskámból, és átnyújtottam neki.
Kosztya el volt ragadtatva az ajándéktól, azonnal felvette az órát, és egész nap gyönyörködött benne.
