Margarita már régóta érezte, hogy eljön ez a nap, de amikor megtörtént, mégis zavart volt.
Ott állt, és nem tudta, mit tegyen ezután.
Roman, a férje, csak megvonta a vállát:
– Már nem vagy tizenöt éves, hogy ilyen kérdéseket tegyél fel.
Itt az ideje, hogy magad találj megoldást.
– Akkor költöznöm kell? – kérdezte halkan.
– Jól értetted, – válaszolta szárazon.
– De ne aggódj, megvettem neked a ház felét. Olcsó volt, de a tiéd.
Rita elmosolyodott:
– Miért csak a felét? Nem volt elég az egész házra?
Roman dühében elpirult:
– Elég volt, Rita, ne kezd el megint. Már régóta nem vagyunk házasok. Elegem van ebből az egészből!
Ő csendben hátat fordított és kiment a szobából.
Persze, hogy elege volt.
Amíg Roman kezelte a ház pénzügyeit és mindent mást, jól ment a sora: pénz szórakozásra, barátokkal szaunázásra, és valószínűleg valaki másra is.
De amint Rita megtagadta, hogy átadja neki a fizetését, Roman feldühödött:
– Tényleg azt hiszed, hogy a filléreid bármit is számítanak ebben a házban?
– Roman, négy éve ugyanazt a csizmát hordom, – válaszolta nyugodtan. – Ezalatt te teljesen lecserélted a ruhatárad.
Ez igazságos? És egyébként, mi az, hogy „fillérek”? A mellékállásaimmal ugyanannyit keresek, mint te.
A beszélgetés elhalt.
Rita tudta, hogy Roman szeretőt tart, akire a közös pénzt költi.
De amikor a férfi anyagi helyzete romlott, és valószínűleg nem ment jól a szeretőjével sem, a veszekedések otthon egyre gyakoribbak lettek.
Rita már régóta gondolt a válásra, de volt valami, ami visszatartotta: nem volt hová mennie.
Az utolsó veszekedés után, amikor Roman hazajött és nem talált vacsorát, jelenetet rendezett.
Rita nyugodtan elmagyarázta, hogy egy kávézóban evett, mert három hónapja nem kapott pénzt tőle.
Ez még jobban feldühítette a férfit.
Azt kiabálta, hogy Ritának senkire nincs szüksége, gyereket sem tud szülni, és ő csak szánalomból él vele.
Rita nehezen tartotta vissza a könnyeit, de megértette, hogy kapcsolatuknak vége.
Elkezdett felkészülni az elkerülhetetlenre.
A mai kérdése – mit tegyen – valószínűleg csak megszokásból hangzott el.
Nem akart harcolni a lakás feléért.
De úgy tűnik, ettől félt Roman.
Elmosolyodott:
– Olyan okos és józan vagy. Akkor vedd meg a ház másik felét is, ha akarod.
Tudta, hogy ez lehetetlen.
A ház felét fillérekért adták el, mert senki sem akarta megvenni a másik felét.
És Rita hamarosan megértette, miért.
A ház története egyszerű volt.
Egy házaspár lakott ott, de a férfi balesetet szenvedett és mozgásképtelen lett.
A felesége nem bírta elviselni ezt az életet, válást kért, és eladta a ház felét.
A másik fele a volt férjnél maradt, aki most ágyhoz kötve élt.
A ház nem volt fizikailag elosztva, az eladás csak négyzetméterekre vonatkozott.
Rita összepakolt, hívott egy taxit, és úgy döntött, egyenesen az új otthonába megy.
Miért bérelne lakást, ha nem tudná kifizetni?
A ház, korához képest, masszívnak és jól karbantartottnak tűnt.
Amikor megérkezett, meglepődött: „Roman tényleg ennyi pénzt költött volna?
Talán megpróbálhatnám megvenni a másik felét is… csak élni egy ilyen házban, teázni az akácfa alatt…”
Kinyitotta az ajtót.
A zár könnyedén nyílt, nem nyikorgott – mintha gyakran használnák.
A ház rendben volt tartva, de valami furcsa volt.
Miért volt csak egy ajtó?
Rita belépett.
A levegőben gyógyszerek illata terjengett.
Körülnézett: nagy nappali, konyha-étkező egyben, egy másik szoba nyitott ajtóval.
Oda pillantott: tágas, világos tér, szinte üres.
Ebből a szobából két ajtó nyílt.
Az egyik nyitva – valószínűleg a régi hálószoba.
A másik zárva volt.
Rita határozottan benyitott, és majdnem elájult a meglepetéstől.
A szobában egy férfi feküdt, aki nyilván ott lakott.
A falon a tévé halkan működött, az ágy mellett egy kis asztalon víz és gyógyszerek voltak.
– Helló, – mondta Rita félénken.
A férfi elmosolyodott:
– Nos, helló. Neked eladták a házam felét?
Rita bólintott, zavartan nézett körül:
– Nem értem… Ez lenne a ház fele? Nincs elválasztás, külön bejárat?
– Nem, – válaszolta nyugodtan. – A házat sosem osztották fel.
Mostantól együtt van a házunk fele.
Rita felsóhajtott:
– Most már minden világos. Azt hittem, a férjem hirtelen nagylelkű lett.
De úgy tűnik, olyan maradt, amilyen mindig is volt.
Sajnálom, ideiglenesen használni fogok egy másik szobát, amíg nem találok másik lakást.
A férfi megvonta a vállát:
– Érezd otthon magad, használd az egész házat.
Nekem mindegy – én itt maradok ebben a szobában. Egyébként a nevem Oleg.
Rita már csukta volna be az ajtót, de megállt:
– És te… magad főzöl, csinálod a házimunkát?
– Nem, természetesen nem, – válaszolta. – Kétnaponta jön hozzám egy gondozó.
Rita becsukta az ajtót és elindult a holmijáért.
„Valami nem stimmel. Kétnaponta jön valaki…
És a többi napon mi van? Nem is olyan idős, talán velem egyidős.”
Átpakolt, majd enni akart valamit.
Elővett egy szatyrot és körülnézett.
„Talán nem bánja, ha használok egy polcot a hűtőben” – gondolta.
De a hűtő nemcsak üres volt, hanem ki is volt kapcsolva.
Rita kihúzta a fiókokat: egy kis gabona, só, de még cukor sem volt.
„Érdekes, mit eszik ő?” – tűnődött.
A nő feltűrte az ingujját, és főzni kezdett.
Kis idő múlva észrevette, hogy dúdol.
Elmosolyodott: „Furcsa. Épp most váltam el, nincs hol laknom, minden zűrzavaros, és mégis énekelek.
És még jó kedvem is van.”
Egy óra múlva kopogott és belépett:
– Oleg, kész a vacsora. Együnk együtt?
A férfi komoran nézett rá:
– Tisztázzuk rögtön: nincs szükségem szánalomra. Nem vagyok éhes, szóval…
Rita határozottan letette a tányért:
– Csináljuk másként. Nem foglak dédelgetni.
Egyszerűen csak idegen helyen vagyok, elhagyott a férjem, és magányos vagyok.
Csak enni akartam valakivel. Még ha csak egy élő emberrel is.
Oleg elpirult:
– Bocsáss meg, mindenkihez így beszélek.
Mindenki tanácsot akar adni, mintha jobban tudná.
Rita leült:
– Megértem. Túl sokan gondolják, hogy jobban tudják, hogyan kellene élned.
Oleg kanalazott egyet, majd felnézett:
– Rita, ezt nem bocsátom meg. Ezután biztos nem bírom megenni, amit a gondozó főz.
Sokáig teáztak, Rita pedig titokban szemügyre vette a szobát.
„Furcsa, ott van a kerekesszék, de nem használja” – gondolta.
– Ugye tudod, hogy előbb-utóbb meg fogom kérdezni, mi történt veled.
Ha nem akarod elmondani, csak szólj, és abbahagyom.
– Nem, jobb, ha most elmondom. Két éve volt egy balesetem.
Nem tűnt súlyosnak, de a gerincműtét során valami félrement. Épphogy megmentettek.
Eleinte azt mondták, minden rendben.
Aztán jöttek a vizsgálatok, de éreztem, hogy a lábaim nem reagálnak.
Hazaküldtek, azt mondták, idővel rendbe jövök.
De, ahogy látod, semmi sem változott.
Egy éve jött egy professzor. A feleségem, aki akkor még a feleségem volt, ő szervezte.
Azt mondta, a műtét sikeres volt, de elkéstünk.
Azonnal rehabilitálni kellett volna, de ez elmaradt.
Amikor Elena ezt meghallotta, összepakolt és elment.
Később megtudtam, hogy mindent elosztott, pedig semmit sem tett hozzá.
Elvitte az autót is, pedig az már a baleset után volt.
A házat is megosztotta. És ma tudtam meg, hogy a ház felét gyorsan eladta egy olyan könyörtelen embernek, mint ő maga. Ez a történet.
Rita döbbenten nézett rá:
– Jól értem? Csak fekszel és várod a véget?
– És te mit javasolsz?
– Hogy mit? Harcolj! Csinálj valamit, élj legalább!
– Hogyan éljek, bocsánat? Azt hiszed, csak te vagy ilyen helyzetben?
Nem, nem te vagy az egyetlen, ezrek vannak így, és nem omlanak össze.
De ez a te dolgod. Szerintem úgysem értenéd meg.
Rita felállt és elkezdte összeszedni a tányérokat.
– Akkor megyek abba a szobába.
Oleg bólintott:
– A ház a tiéd. Nem érdekel, én itt maradok.
Köszönöm egyébként a vacsorát.
Rita becsukta maga mögött az ajtót, egy pillanatig állt, kérdezni akarta, szüksége van-e valamire, de aztán úgy döntött, Oleg talán megsértődne.
„Így is együtt él most velem.”
Azonnal elaludt, de másnap reggel idegesítő hang ébresztette:
– Istenem, mikor viszik már ezeket a nyomorékokat egy szigetre, hogy ott kúszhassanak?! Már nem bírom tovább!
Rita felpattant. Látta Oleg sápadt arcát – nyilván összeszorította a fogát, hogy ne szólaljon meg.
A konyhában egy nő sürgölődött, miközben Rita bevásárlását a saját táskájába pakolta.
– Isten áldja meg, – szólalt meg Rita.
A nő összerezzent, és elejtette a szalámit, ami már így is túlzsúfolt táskájába nem fért.
– Nem félsz, hogy túlpakolod magad?
– Rita hangja szelíd volt, de a tekintete… – Segítek, hogy kijuss az ajtón.
A nő hátralépett, de Rita megragadta a táskát, és odavágta a tolvaj gondozóhoz, aki sietve távozott.
De Rita nem akarta feladni.
A kapuig…
A fiatal nőnek sikerült még néhányszor jól ellátnia a gondozó baját.
Az utolsó pillanatban a táskájából kiesett egy tojástartó, a tojások pedig szétkenődtek a szökevény nő kabátján.
Rita hazatért, sajnálkozva nézett a táskában maradt holmikra, majd a táskával együtt mindent kidobott.
Megfordult – és akaratlanul is elkerekedtek a szemei: Oleg nevetett!
– Rita, ez valami elképesztő volt!
Látta volna magát, igazi tengeri vihar!
Egy pillanatra azt hittem, fejbe vágja azzal a kenyérrel.
Rita is nevetésben tört ki, majd azt mondta:
– Most iszunk egy kávét, aztán elmegyek a boltba.
Különben, ha négy napig dolgozom, éhen halunk itt ketten.
– Olyan régen ittam már kávét…
Rita, kérem, jöjjön ide.
Ott, az asztallábnál is van pénz.
Miattam mentek tönkre a bevásárlásai.
Ne nézzen így rám.
Manapság lehetetlen gondozót találni olyannak, mint én.
És ha csak úgy otthagynám a pénzt, már el is tűnne.
Vegye el, és vegyen valamit tőlem is.
De… mit fogok most kezdeni gondozó nélkül?
Rita elmosolyodott:
– Ne aggódjon, majd kitalálunk valamit.
Addig is segítek.
Amúgy is nővér vagyok.
Majdnem orvos.
– Majdnem?
– Igen, három év orvosi egyetem.
Aztán férjhez mentem, és ezzel vége is lett a karrieremnek.
Rita és Oleg már majdnem fél éve éltek együtt – vagy inkább egymás mellett.
Rita dolgozni járt, főzött, segített Olegnek, még ha ő tiltakozott is.
Néha esténként sokáig beszélgettek.
Rita volt az, aki – miután megtudta, hogy Oleg ülhet és kell is, hogy üljön – rávette, hogy legalább a házban mozogjon kerekesszékkel.
Később saját kezűleg rámpát is épített a tornáchoz.
Eltelt két év.
– Hát uram, meg kell mondjam, alaposan meglepett.
Valahogy csak sikerült.
Az izmai teljesen elsorvadtak, szinte üresek voltak – most meg öröm ránézni.
Ez csakis szerelem lehet!
Oleg zavartan nézett Ritára, majd bólintott:
– Nélküle nem menne.
– Mit mond az orvos?
– Azt mondom…
Nem látok semmi akadályát, hogy megpróbáljon felállni.
A lábai el fogják bírni, nem fog ártani magának, de készüljön fel rá: újra kell tanulnia járni.
– Tudom, doktor úr.
Készen állok.
Sikerülni fog!
Oleg biztos volt benne, hogy sikerülni fog.
Még ha nem is sikerülne – akkor is sikerül.
Nem volt más választása.
Tegnap Rita azt mondta neki, hogy terhes.
Oleg rögtön fel akart állni, de Rita nem engedte, azt mondta, előbb konzultáljanak az orvossal.
Oleg tudta, hogy Rita figyeli őt, és jobban aggódik érte, mint ő saját magáért.
Nemcsak félt, hanem rettenetesen félt és fájt is.
Már csak néhány centiméter.
Oleg elengedte a kerekesszéket, és ránézett:
– Sikerülni fog.
Érted – sikerülni fog.
