– Ugyan már, hagyjuk azt a jubileumot – dorombolta halkan és lassan Zsenya Nasztya legjobb barátnőjének fülébe –, menjünk hozzád.
Vagy hozzám. Nasztya úgysem jön vissza. – Elégedetten kuncogott.
– Persze… – felelte Lili bizonytalan hangon –, most hozzád, de ha visszajön, hová bújjak? Kiugorjak az ablakon?
– Ugyan miért az ablakon? – mondta magabiztosan, miközben átkarolta Lili derekát – Ha beleegyezel, Nasztyának én majd megmutatom a kijáratot.
Nasztya nem várta meg, mi történik ezután.
Jól ismerte Lilit és a szabadelvű természetét.
De Zsenya… három éve együtt voltak.
Ez alatt az idő alatt várt az eljegyzésre.
Egy éve már együtt laktak Zsenya új lakásában.
Ő hitelre vette, most épp felújítja.
Sok a kiadás.
Így minden háztartási költség Nasztyára hárult.
Ő úgy gondolta, az esküvő csak formalitás.
Most viszont mintha lehullott volna a lepel a szeméről.
Minden hazugság volt, minden hamis.
Soha nem lesznek igazi család.
Ehhez a szerephez majd keres valaki mást.
Ő csak egy kényelmes barátnő volt az anyagi nehézségek idejére.
Fél éve halt meg Nasztya édesanyja.
Már akkor meglepte Zsenya ridegsége.
Nem ment vele a temetésre, nem segített a szervezésben.
Hűvösen, üzletszerűen jelentette ki:
– Adj el valamit onnan. Tudod, nekem hitel van, felújítás… Talán a rokonaid adnak kölcsön. Ha eladjuk a házat, visszafizeted.
– Így is mondta: visszafizeted. Mintha semmi köze sem lenne hozzá.
Ez a mondat akkor mélyen megsebezte.
De aztán Nasztya felmentette őt.
Biztos csak rosszul fogalmazott.
Zsenya amúgy sem volt beszédes.
Ez a zárkózottság tetszett is Nasztyának.
„Mindent magában tart – dicsekedett a barátnőinek – ő nem fog elárulni vagy megbántani. A megcsaláshoz ész kell, meg kell győzni egy nőt.”
A barátnők nevettek.
Lili is nevetett velük.
Nem tudva, mit tegyen, Nasztya erőteljesen integetni kezdett egy arra haladó taxinak.
A kocsi megállt, ő pedig minél észrevétlenebbül beszállt, mintha figyelnék.
Vállon ütötte a sofőrt:
– Gyorsan, gyorsan.
Még el sem indultak igazán, amikor a telefonja éles fénnyel jelezte, hogy hívás érkezik.
Zsenya volt az:
– Hol vagy? Itt vagyok egyedül, mint egy idióta, mindenki téged keres. Már rég itt kellene lenned, történt valami?
– Nasztya megszakította a hívást, és kidobta a telefonját az ablakon.
Aztán sírni kezdett, mint egy kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát.
Sokáig sírt, keservesen, jajgatva.
Közben a kocsi haladt tovább.
Nasztya kezdett magához térni, és hirtelen eszébe jutott, hogy nem is mondta meg a címet a sofőrnek.
– Hová megyünk? – kérdezte óvatosan.
– Haza – válaszolta a sofőr.
De Nasztya látta, hogy a kocsi földúton halad.
– Miféle haza?
– Mondjam a címet is? – felelte a sofőr durván és pimaszul, legalábbis Nasztyának úgy tűnt.
– Álljon meg azonnal! Álljon meg! – kiáltotta Nasztya.
– A mező közepén? – nevetett a sofőr – Mit csinálsz itt egyedül?
– Most hívom a rendőrséget – mondta Nasztya, ami elsőként az eszébe jutott.
Kezdett visszanyerni a józan eszét, de eszébe jutott, hogy eldobta a telefonját, így nem tud hívni senkit.
Mindent elmondott egy idegennek, és most az is tudja, hogy senkije sincs.
Most valahol kidobja az erdőben, és senki nem fogja keresni.
Nasztya ki akart ugrani menet közben, még az ajtót is megpróbálta kinyitni, de a sötétben és remegő kezeivel nem találta a kilincset.
Leengedte a karját, és ismét sírni kezdett – de most csendesen és beletörődve.
Hadd történjen, aminek történnie kell.
Most biztos megöli ez az őrült, és vége a szenvedésnek, a csalódásoknak.
Talán ez a sorsa.
A kocsi hirtelen fékezett.
A sofőr szó nélkül odalépett az ajtóhoz.
– Szállj ki.
– Nem megyek – Nasztya hirtelen nagyon élni akart, és eldöntötte, hogy nem adja fel harc nélkül.
– Ne butáskodj, Nasztya – mondta nyugodtan a sofőr –, megérkeztünk.
Nasztya felemelte a fejét, és először nézett a sofőrre.
– Szergej? – kérdezte halkan.
– Hát mégis kire gondoltál?
Nasztya úgy nézte volt osztálytársát, mintha először látná.
Foszlányos emlékek suhantak át az agyán – hogy elköltözött, hogy talán karriert csinált.
– Te taxis vagy? – kérdezte kétkedve.
Szergej felnevetett, ismerős, meleg nevetéssel:
– Miféle taxis?
– Akkor miért vettél fel?
– Úgy integettél, azt hittem, be akarsz ugrani a kocsi elé.
– Én csak… – Nasztya meg akarta magyarázni.
– Mindent tudok – Szergej átkarolta a vállát –, nagyon hasznos út volt. Még sosem voltál ilyen őszinte.
Nasztya elnevette magát, lelke megkönnyebbült, béke költözött belé.
A háza kapujában állt.
– Miattad jöttem – mondta Szergej, miközben nagy kezével Nasztya kis ujjait simogatta –, milyen jó, hogy nem mentél férjhez.
