— Cicus, ma este megszököm a feleségemtől… Kitalálok valamit… Várj meg — a mondat végére a férjem hangja érzékivé és ígéretekkel telivé vált.
Pontosan így… Ilyen hangon nem szólt hozzám már nagyon régóta…
Lemerevedtem. Ragadós borzongás futott végig a gerincemen.
Egy pillanat alatt jéggé dermedtem: csendes és törékeny szoborrá.
A folyosó csendje fülsiketítő volt.
A fal másik oldalán ott volt az a férfi, akivel megosztottam az életemet, és suttogva beszélt egy másik nővel.
Egy másikkal…
Belülről egy vastag jégréteg vont be teljesen, az ujjaim elzsibbadtak, ahogy a terhességi tesztet szorongattam.
Pozitív teszt. Annyi évnyi meddő próbálkozás után először jelent meg két piros csík. Futottam, hogy elmondjam neki… Futottam…
— Le kell tennem, egy csók… — a fal mögül kiszűrődő suttogás, attól az embertől, akit a legközelebbi társamnak hittem, olyan volt, mintha koporsóm fedelére csapott volna egy kalapács.
A térdem megremegett. Éles fájdalom szúrt a hasamba. A hideg falnak támaszkodva próbáltam szájon át levegőt venni, enyhíteni a bennem növekvő kínt.
Átszúrt, forgott bennem, mint egy dugóhúzó, idegeket, ereket, gondolatokat és érzéseket csavart össze.
Minden elhomályosult előttem…
Nem, nem, nem!
Belégzés-kilégzés. Kilégzés-belégzés.
A belső fagy hirtelen forrósággá változott. Vagy csak a szoba hőmérséklete emelkedett meg?
Az arcom lángolt, és a kulcscsonti mélyedésemben, ahol a lélek lakik, a jég éles fémtüskékké változott. Minden lélegzettel nőttek, élesedtek, a húsba vágtak, ki akartak törni.
Se nyelni, se lélegezni nem tudtam.
A hátamat a falnak vetve, lehunytam a szemem olyan erősen, hogy szikrákat láttam.
Összeszorítottam a fogaim. Éreztem, ahogy egy torz fintor torzítja el az arcomat, és az ereim megfeszülnek a karomban, miközben ökölbe szorítottam a kezem.
Áruló…
A tarkómat a falhoz ütöttem, fájdalmasan.
Áruló, áruló…
Forró könnyek gördültek végig az arcomon. Mint égő folyók, úgy folytak a nyakamon le, elmosva mindent, ami valaha is szép és kedves volt közös életünkből.
Áruló… Hogy tehetted?
Ordítani akartam, újra és újra a falhoz verni a fejem, hogy eltűnjön minden, amit hallottam, hogy kiszakadjon a fejemből. De lehetetlen volt…
— Tamara? — Tagir arca alabástrommaszkként jelent meg a folyosó félhomályában.
Mint egy ördög, úgy lépett elő a pokolból, váratlanul, hogy a mélybe taszítson.
Fekete szemek, ápolt szakáll, izmos test, amit egykor védelmezőnek hittem…
A férfi, akit három boldog éven át a férjemnek hívtam… — Tamara? Mi van veled?
— Te… — vacogott a fogam. A mellkasomban kavargó fájdalom a hasamba szúrt le.
— Mindent hallottam…
A fekete szemében először zavart láttam, aztán bizonytalanságot, végül magabiztosságot és önigazolást.
Ennyi idő után már ismertem minden rezdülését, úgy olvastam az érzelmeit, mint egy fűszálra ragadt napsugarat.
És most világosan láttam: az agya, amely mindig gyors és éles volt, épp most keresett mentséget, menekülőutat — mint egy patkány a labirintusban…
Ó…
— Tamara, félreértetted. Képzelődtél.
A mellkasomra szorítottam a pólómat, gyűrtem, mintha így meg tudnám nyugtatni az őrült szívverést.
— Kivel beszéltél? Ki az? A “Cicus”? Az a “csók”?
A hangom remegett, minden forgott körülöttem. De láttam, ahogy Tagir egész testében megfeszül.
Soha nem bírta, ha így beszéltem — ha felemeltem a hangomat, ha kérdőre vontam. És most az arca megkeményedett…
— Igen! Igen! — köpött a képembe. Elrántotta magát a faltól, végigsimított a haján.
— Mit vártál? Egy hónapja vagy ilyen! Egy hónapja! Élő ember vagyok! Érted?! Mennyi ideig kellett volna még tűrnöm?
— T-t-tűrnöd?! — sikítottam, érezve, hogy bármelyik pillanatban megüthetem őt minden erőmmel, ami még törékeny testemben maradt. — Tűrnöd?!
— Igen! Ő jobb nálad!
Mintha egy rugó pattant volna ki, vaséllel szúrva a köldököm alá.
Milyen fájdalom…
De nem érdekel!
— Hová mész?! — a hangja a lapockáim közé csapott. — Hová képzeled magad?! Gyere vissza!
Nem az első próbálkozásra, de a zár elfordult. Az ajtó kivágódott, és a kinti hűvös levegő belém mart, a szoknyám táncot járt a térdem körül.
Nem akarom, nem bírom tovább nézni! Az arcát, a hazugságait, az árulását! Tovább kell menni, gyorsan, még mielőtt szavakkal újra megkötözne!
A hideg tavaszi föld szinte égette a lábam, de nem voltam hajlandó visszamenni cipőért.
Futottam a kapuhoz, a túloldalon kezdődött az utca.
Ilyen időben a lakóparkban mindig sétálnak emberek a virágzó orgonák alatt. Talán valaki megvéd ettől a rémülettől, ami a halántékomban dobogott.
— Tamara! — Tagir nem akarta így lezárni. Futott utánam, megragadta a karomat, magához rántott, úgy hogy a levegő kiszorult a tüdőmből.
— Engedj el, hallod?! — sziszegtem a fogaim között. A szemében diadal fénylett: hatalma alatt vagyok, azt tehet velem, amit csak akar.
Erősen ráharaptam az ajkamra, éreztem a vér sós ízét. Istenem, ez annyira fájt…
— Engedje el a hölgyet — egy rekedt, mély hang rántott ki a gyötrelemből, és kényszerített, hogy felnyissam a szemem.
Egy ismeretlen állt előttem. Széles vállak, izmos karok, erekkel átszőtt kezek, telt ajkak, fekete, kemény tekintet, mint egy fegyver csöve.
— A feleségem! — morogta Tagir, összevonta a szemöldökét. Az idegen már átlépett a vas kapun, a mi telkünkön állt.
— Úgy tűnik, ő ezt nem így látja…
A férfi intett, mintha el akarna választani a férjemtől, hogy elrejtsen a háta mögött.
És a testem azonnal reagált — bújni akartam, el akartam rejtőzni az egész világ elől mögötte, ebbe az erős és biztos alakba.
Ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha több száz kés szaggatná belülről a testemet. Elmondhatatlan fájdalom hasított a hasamba.
Mint aki gőzt enged ki, úgy fújtam ki a levegőt, és lenéztem.
Istenem… ne, kérlek… ne ez…
Megfizetsz… mindenért megfizetsz…
