Több ezer kilométerre lakott tőle, gyakrabban nem tudott menni.
A feleségét, Liliát nem vitte magával, mert anyja nem jött ki vele, mióta Lilia azt mondta, hogy Borisz meddő.
Anyja nem hitt ebben, és mindenért Liliát hibáztatta.
Hét év házasság után sem sikerült gyermeket vállalniuk.
Vizsgálatok után kiderült, hogy Borisz nem képes gyermeket nemzeni.
Mindketten elszomorodtak, de úgy döntöttek, ez a sorsuk: gyermek nélkül élni.
Amikor megérkezett anyjához, Borisz azonnal elment bevásárolni.
A pultnál egy körülbelül hatéves kisfiú állt, piszkos kezében aprópénzt számolt.
A ruhája is elhanyagolt volt, koszos rövidnadrágot és trikót viselt.
Borisz szíve összeszorult a kisfiú látványától.
Gyerekként nagyon hasonlított rá.
Világos, göndör haja volt, kék szemei.
– „Kisfiam, mennyi hiányzik? Hozzátegyem?”
– „Sokat, negyvenöt rubel. Fagyit akartam venni…”
– „És hogy hívnak?”
– „Sása…”
– „Na tessék, Sása, itt van ötven rubel, vedd meg a fagyit, és menj haza, anyukád már biztos keres.”
– „Nekem nincs anyukám. Nemrég halt meg.
Apám sosem volt, anyu azt mondta, jó ember volt, de még a születésem előtt meghalt.
A nagymamámmal maradtam, de ő… iszik.”
Borisz adott neki pénzt, a fiú örömmel megvette a fagyit, és elszaladt.
Miután megvette az élelmiszereket, Borisz hazafelé menet a kisfiún gondolkodott, mi várhat még rá az életben.
Otthon megkérdezte az anyját a gyerekről.
– „Anya, nem ismersz véletlenül egy Sása nevű, hat év körüli fiút?
A boltban találkoztam vele, nem volt elég pénze fagyira.
Teljesen koszos és elhanyagolt volt. Mi történt az anyjával?”
– „Ó, Borja, ismerem én Sását.
Szegény kis élete van.
Az anyját is ismerted, az osztálytársad volt, Szvetka.
Már fiatalon inni kezdett, nem csoda, hisz a szülei is egész életükben ittak.
Amikor elkezdett gömbölyödni, senki sem tudta, ki a gyerek apja, még az anyjának sem mondta meg. Valahol összeszedte.
De mennyire szerette Sását!
Leszokott az italról, dolgozni ment, hogy elég pénzük legyen.
Sása mindig tiszta és ápolt volt.
Szvetkát áramütés érte a munkahelyén, baleset volt.
Az anyja teljesen összeomlott, inni kezdett.
A gyereket most valószínűleg állami gondozásba veszik, hogy iskolába járhasson.
Sajnálom őt, olyan szép kisfiú, emlékeztet rád gyerekként.”
Borisz természetesen emlékezett Szvetkára.
Ő volt az első nő az életében, a középiskolai szerelme.
Az iskola után szétváltak útjaik.
Szvetka férjhez ment, elvált, és a szüleivel maradt.
Utoljára hét évvel ezelőtt látta, amikor anyját látogatta.
Akkor kezdett randizni Liliával.
Véletlenül találkoztak Szvetkával az utcán, elmentek egy kávézóba beszélgetni.
Reggel Szvetka lakásán ébredt.
Homályosan emlékezett az estére.
Italoztak a kávézóban, sokáig beszélgettek.
Ő elmondta, hogy van barátnője, Szvetka pedig, hogy nem talál senkit, aki hasonlítana hozzá.
Sajnálta, hogy nem jött össze velük a kapcsolat.
Ekkor Boriszban megfogalmazódott egy gondolat.
Sása hatéves, ő hét éve találkozott Szvetkával – a fiú akár az ő gyereke is lehet.
De eszébe jutott, hogy ő meddő – legalábbis ezt mondta az orvos.
Egész nap ezen gondolkodott.
Sása olyan, mint ő gyerekként, az időpontok is stimmelnek.
Mi van, ha az orvos tévedett, és mégis lehet gyereke?
Úgy döntött, DNS-tesztet csináltat.
Ehhez kellett például Sása haja.
Vett édességeket, gyümölcsöket, és elment Szvetka házához.
Az ajtót az ittas anyja nyitotta ki.
Nem ismerte fel Borisz, úgyhogy neki kellett bemutatkoznia:
– „Jó napot, Marija Jegorovna.
Borisz Pozgynyakov vagyok, az ön lánya osztálytársa. Emlékszik rám?”
– „Borja, te vagy az, te kis ördögfióka?
Fel sem ismertelek! Férfias lettél, meg is szépültél.
Gyere be.
Szvetkám meghalt, munkahelyi baleset.
Itt hagyta nekem Sását, de mit tudok én egyedül csinálni?
Az öreg is meghalt, ketten szenvedünk itt.
A fiú apjáról semmit nem tudok.
Szvetka nem akarta megmondani senkinek.
Félt, hogy az apa elvenné tőle a fiát.
Én meg a fájdalomtól elkezdtem inni.
Sajnálom a gyereket, persze, de úgy nő, mint a gaz.
Jöttek a szociális munkások, el akarják vinni az árvaházba.
Én nem vagyok ellene.
Ott legalább tisztán tartják és etetik.”
Ekkor kijött Sása a szobából.
– „Ó, bácsi, maga az?
A pénz miatt jött? Mert én elköltöttem, ne haragudjon…”
– „Nem, Sása.
Szívből adtam neked.
Figyelj csak, elmegyünk egy kicsit sétálni, veszek neked édességet, meg is nyírunk.”
Sása nagyon megörült az ötletnek.
A nagymamája gond nélkül elengedte.
Borisz új, szép ruhát vett neki, focilabdát, és egy nagy csomag édességet.
A fiú még sosem látott ennyi csokit és cukorkát.
Borisz szíve sajgott a sajnálattól.
Elvitte a gyereket a fodrászhoz, és észrevétlenül felvett egy hajtincset a földről.
Sása szeme csillogott a boldogságtól, élvezte a figyelmet és az ajándékokat.
Elbúcsúzva megígérte neki, hogy még visszajön.
Hazatérve Borisz bevitte a hajszálakat a DNS-vizsgálatra.
Hinni akarta, hogy Sása az ő fia – már annyira megszerette.
Egy hét múlva elment az eredményért.
Reszkető kézzel nyitotta ki a borítékot…
