Ott vannak a férje, Ványa, a fia, Sztjopa, a szülei… ő meg itt, egyedül, szomorúan, elhagyatva.
Már nincs öröm az életben.
Egy öreg kutya a hátsó udvaron meg a macska, Vaszja – ez az egész családja…
Hirtelen nyikorgott az ajtó.
Megint elfelejtette este bezárni kulccsal.
Tompa léptek hallatszottak.
– Add ide a pénzt, öregasszony! – kiáltotta valaki durva hangon.
Egy férfi lépett be a szobába, alig látszott az arca.
– Fiacskám, ne kiabálj így, még nem vagyok süket.
Még nem, legalábbis.
Pénz kellene, mondod?
A nyugdíjam maradéka ott van a pénztárcámban, az egyik polcon a szekrényben, nézd meg.
A férfi mozdulatlanul állt.
Csendben.
– Na, mit állsz ott? Ha már bejöttél, vidd el a pénzt.
Neked biztosan nagyobb szükséged van rá, elveszett lélek.
Nekem sok nem kell – egy kis kenyér, valami dara – elvagyok…
Éhes vagy talán?
Szeretnél vacsorázni valamit?
Van finom rózsaszín paradicsomom, a szomszédasszonytól kaptam.
Szalonnát is adnék, de már elfogyott.
Én már nem eszem, a vérnyomás miatt.
A férfi elővette a pénztárcát, kinyitotta.
Aztán visszatette a helyére, anélkül hogy kivett volna belőle bármit is.
– Öreganyám, tudja mit… nem viszem el a pénzt.
De enni azt elfogadnék…
– Hogy hívnak, fiam?
Beszélgessünk egy kicsit, ha már itt vagy.
Ritkán jön hozzám valaki, csak a szomszéd Kláva meg a postás.
Nagyon egyedül érzem magam.
Tényleg ennyire nehéz neked, fiam?
– Igen, mama, nehéz…
Most jöttem ki a börtönből.
Nincs hol laknom, a szüleim meghaltak, a volt feleségem városban él boldogan, neki meg a lányunknak nem kellek.
Viktornak hívnak…
Anya nagyi felkelt az ágyból, odament a hűtőhöz.
Elővett néhány paradicsomot meg egy darab sajtot.
Kenyeret szeletelt és kitöltötte a kefirt.
– Nesze, Vitya, egyél, minden friss.
Azt mondod, nem kellesz senkinek.
Akkor valami rosszat tettél, és még mindig haragszanak rád.
Miért voltál börtönben?
– Verekedés miatt.
Részeg voltam, elszabadult a pokol…
A feleségem azonnal elhagyott, újra férjhez ment.
Egyszer sem látogatott meg…
Eladta a házat is, az ő nevére volt írva, most hajléktalan vagyok.
Nézd meg, hova jutottam – öregasszonyokat rabolok ki…
Viktor eltakarta az arcát a kezével, és sírni kezdett.
– Sírj csak, fiam, megkönnyebbül a lélek.
Amikor a Sztjopám meghalt, én is sokat sírtam.
Aztán megjelent álmomban, és mondta: „Mama, ne sírj, átázik itt minden, megállás nélkül áztatod a földet.”
Akkor abbahagytam.
Minekhogy tovább?
Csak azt várom, hogy újra lássam a szeretteimet, de az Isten még nem szólított el.
Így éldegélek, ahogy tudok.
A kerítés ledőlt, a gyümölcsfák elvadultak, a kertet benőtte a gaz – nem érdekel.
Kinek erőlködjek?
Hívj csak Anyának, ha akarsz.
Anya nagyinak.
Viktor letörölte az arcát az ingujjával, leült az asztalhoz és jóízűen enni kezdte a sós paradicsomot kenyérrel, kefirt kortyolgatva.
– És ha akarod, aludj itt ma éjjel.
Van egy szabad ágyam.
Érzem, hogy nem vagy rossz ember, csak megtört a lelked.
Meg kell gyökerezned valahol, munkát keresned.
Tudod, a munka gyógyít.
Értelmet ad, ha valakinek szüksége van rád.
De ne bánts többé senkit, fiam, egyszer mindenkinek számot kell adnia…
– Köszönöm, Anya nagyi.
Az én nagyanyámat is Anyának hívták, mellesleg.
Nagyon jó asszony volt, finom halas pitéket sütött.
Húsvétkor kalácsot készített.
– Én is sütöttem régen.
Most már csak az emlékek maradtak.
Szegények voltunk, de boldogok.
A férjem rendes ember volt, jó szívű…
Ahogy a Sztjopa is.
Kiskorától sántított, de sosem bántott senkit.
Meghalt, mikor egy kislányt mentett meg.
Egy teherautó jött felé, ő meglátta, félrelökte a lányt, és őt…
– Várjon… harmincöt éve volt, ugye? A Vosztocsnij nevű szovhozban?
– Igen, ott voltam.
A nagynénémnél nyaraltam.
– Akkor ő volt, aki megmentett.
Nem tudtam jól úszni, a folyóban kezdtem fuldokolni.
Egy fiú ugrott utánam, kihozott.
Emlékszem, hogy Sztjopának hívták és sántított.
– Látod, mit mondok? Jó szíve volt az én Sztjopácskámnak…
Kár, hogy fiatalon ment el, család nélkül…
Rövid életet élt, de tisztességeset.
– A fia csodálatos ember volt!
Milyen kicsi a világ.
A lábam vitt ide, rossz szándékkal, de nem véletlenül.
Tartozom neked.
Ez a kötelességem.
Sztjopa emlékére.
Megjavítom a kerítést, megmetszem a fákat.
Ne félj tőlem.
Nem fogok bántani senkit.
– Maradj velem, Vitya.
Minden Isten akarata…
Csak ígérd meg, hogy soha többé nem bántasz senkit.
Tisztességesen fogsz élni.
– Megígérem, Anya nagyi…
Viktor közelebb lépett hozzá, megfogta a száraz, ráncos kezét.
Ő megsimogatta Viktor arcát.
– Borostás vagy… akárcsak az én férjem.
Ő se szeretett borotválkozni.
Holnap veszel egy borotvát, inget meg nadrágot.
Adok egy kis pénzt.
És keresel munkát.
A faluban szükség van segítő kezekre.
Így kezdtek együtt élni.
Viktor munkát kapott, vásárolt, főzött.
Rendbe szedte magát, egész jóképű lett.
Magas, széles vállú, erős munkáskezei voltak.
Megjavította a kerítést, rendbe hozta a kertet és a veteményest.
– Anya nagyi, ültessünk krumplit, lesz saját termésünk, paradicsom, uborka, káposzta.
Minden a miénk!
És szeretnék fürdőt meg WC-t is építeni a ház mellé, spórolni fogok rá.
– Köszönöm, fiam.
Most már csak egy asszony kéne neked…
Figyelj a bolti eladóra.
Jó asszony, Vera, nem férjnél, rendes.
– Ismerem, kedves, tetszik is, és szerintem én is neki…
– Ez nagyszerű, Vitya.
Látod, hogyan alakul minden.
Te is életre keltél, én sem vagyok már egyedül.
A szomszédok suttognak, hogy egy börtönviseltet fogadtam be.
Hát suttogjanak.
Semmi közük hozzá…
Köszönöm, fiam, mindent…
Néhány hónap múlva Viktor feleségül vette Verát, és hazavitte Anya nagyihoz.
Ő ragaszkodott hozzá.
– A ház újra élettel teli, régen csak hervadoztam, most van egy fiam meg egy lányom…
Felújították a házat, Anya nagyi boldog volt.
Szeretettel és tisztelettel bántak vele.
– Mint egy királynő…
Új kendőket, köpenyeket, gyógyszereket kaptam…
Nem kell főznöm vagy takarítanom, minden nap öröm veletek, még szappanoperákat is elkezdtem nézni.
Tudod, már nem akarok meghalni.
És most, hogy Verocska babát vár, nyugodt a lelkem, majd én vigyázok az unokára…
Vera fiút szült.
Viktor Sztjopának nevezte el, Anya nagyi fiáról, Vera egyetértett.
– Jaj, drágáim, meghatódtam.
Sztjopa olyan, mint az apja volt, erős fiú.
Adjon Isten egészséget neki is, nektek is, szeretteim…
Viktor mindenét Anya nagyi nevére írta, mert nem volt más családja…
Ők lettek az igazi családja.
Olyan sok szeretetet és törődést kapott tőlük, amíg élt.
Anya nagyi csendesen, álmában halt meg.
A temetésre eljöttek a szomszédok és ismerősök.
– Viktor, Vera, köszönjük, hogy enyhítettétek a magányát.
Anya nagyi szeme ismét ragyogott, korábban kialudt benne a fény, de mostanában sokat mosolygott, látszott, hogy boldog – mondta könnyek között a szomszéd Klavgyija.
Viktor élete végéig hálás volt Anya nagyinak.
Ő mentette meg a legnehezebb pillanatban, visszavezette az útra.
És hitt benne, hogy nem véletlenül vitte hozzá a sorsa.
Sztjopa, onnan fentről, segíteni akart – az anyjának is, meg neki is…
