– Sajnálom, de ilyen diagnózis mellett a műtét elkerülhetetlen – vont vállat ingerülten az orvos, mintha Szergej maga kérte volna a betegséget.
Szergej érezte, ahogy belül felforr. Hányszor hallotta már ezt? Hány rendelőt járt végig, abban reménykedve, hogy valami mást mondanak majd?
És ez is – mintha ugyanabból a forgatókönyvből olvasna.
A férfi hirtelen az ajtó felé fordult, már készült hangosan becsapni, de hirtelen fájdalom hasított belé, mintha láthatatlan acélfogók szorították volna össze a belső szerveit.
Görcsösen a szélébe kapaszkodott az asztalnak, a szeme elhomályosult, és egy pillanat múlva – sötétség. Sűrű, ragacsos, feneketlen.
És álmában az anyja jelent meg… és Galina.
– Szerjozsa! Szerjozsenyka! Azt hiszem, terhes vagyok! – csicseregte boldogan a fiatal Galina, miközben sürgölődött a konyhában és készítette a férje ebédjét.
Úgy sugárzott a boldogságtól, mint egy napsugár, és észre sem vette, hogy Szergej semmilyen reakciót nem mutat a szavaira.
– Képzeld el, milyen szerencsénk van! Mások évekig küszködnek, mi meg – itt van, az igazi boldogság! Lakásunk is van, stabil munkahelyünk.
Már csak egy gyerek hiányzott a teljes családi boldogsághoz. Micsoda mázlisták vagyunk, Szerjozsa!
– Galocska, előbb bizonyosodjunk meg róla, aztán ünneplünk – szakította félbe szigorúan az anyósa, és határozottan az asztalra csapott.
Ügyben jött – a fia már rég megígérte, hogy eltolja a szekrényt, de olyan híreket hallott, hogy megállt a szíve.
„Butuska” – gondolta magában az asszony. – „Mit számít, mit mutatott a teszt?”
Hangosan viszont semmit sem mondott – nem akarta megbántani a menyét. A fiának azonban mindent el fog mondani. Döntse el ő maga.
És a helyzet komoly volt. A Szergej gyárában is elkezdődtek a problémák – terjedtek a pletykák a leépítésekről.
Most minek nekik gyerek? De este, amikor a felesége ragyogó szemébe nézett, aki már elment orvoshoz és megerősítést kapott, nem volt szíve egy szót sem szólni ellene.
– Na jó… Valahogy majd felneveljük – vetette oda közömbösen, és máris Galina ölelésében találta magát, aki boldogságtól könnyes szemekkel csókolta.
– Ha lány – legyen Anzselá. Ha fiú – Timofej, az apád után.
Szergej ismét legyintett – akár Vaszka is lehet, neki mindegy volt.
Nem gondolta volna, hogy az esküvő után két évvel már gyerekük születik.
Addig kettesben éltek, nyugodtan: először az anyjával, aztán fiatal házaspárként kaptak lakást.
Galina jó feleség volt – okos, vidám, szorgalmas. Igazi kincs! Csak túlságosan önálló.
Az anyja egyedül nevelte – Galina nem emlékezett az apjára, hároméves sem volt, amikor az meghalt. Határozott jelleme volt – erős, céltudatos.
Eleinte mindent maga csinált otthon, még a férjét sem engedte közel a dolgokhoz.
– Galka, ülj már le! Miért forgolódsz? Hadd javítson Szergej, te pihenj – morgott az anyósa.
De ő elpirult, zavarba jött és ismételgette:
– Nem, én csinálom. Megmondtam!
Lassan hozzászokott, ellazult, elkezdett örülni, hogy már nincs egyedül.
Régóta álmodott gyerekről – és egy nap, minden megtörtént. Mintha megrendelte volna.
Jól éltek, szeretetben és egyetértésben. Berendezték a gyerekszobát – inkább csak egy sarkot, hisz egyszobás volt a lakás.
Vettek egy kiságyat, Szergej maga szerelte össze, a kanapé mellé tették. A babakocsit ismerősön keresztül szerezték, külföldi volt.
Az anyja ajándékozott zoknikat, mellényeket, meleg takarót. Galina pelenkákat varrt, kis ruhákat vásárolt, és elfogadta a rokonok ajándékait.
Galina a szülésig dolgozott – nem ment el szülési szabadságra.
A terhesség könnyen zajlott, bár a hasa gyorsan nőtt. Szergej még viccelődött is:
– Na, asszony, szülj egy igazi hőst! Talán még ikreket is hozol?
– Ne mondj ilyet! – nevetett, keresztet vetve. – Még megátkozod! Elég lenne egyet is talpra állítani!
– Talpra állítjuk, Szerjozsenyka – hitt benne feltétel nélkül. – Megbirkózunk vele, minden sikerül.
Ilyen volt ő – valódi támasz. Ő viszont… nem igazolta a bizalmát. Mélyen csalódást okozott.
A szülés télen indult meg, amikor lehullott az első hó.
Galina különös nyugalommal indult a szülészetre – ellentétben a férjével és annak anyjával, akik kapkodtak, egymás lába alatt voltak.
Egyszerűen beszállt a mentőbe, és halkan azt mondta:
– Szerjozsa, csak vigyázz magadra. Tarts rendet, egyél rendesen, és ne ess túlzásokba, jó? Tudom, hogyan ünnepeltek ti a barátaiddal.
Elment, ő pedig csaknem egy napig ült a kórház ablaka alatt. Várta a híreket.
– Ikrek, apuka! Két kislány, egészségesek! – közölte örömmel a nővér, nem is sejtve, mekkora csapást mér ezzel az emberre.
Szergej megdermedt. Ikrek? Honnan? Galina persze célzott rá, de ő csak viccnek vette. Most viszont…
– Úristen! Hogy fogunk mi eltartani kettőt? – jajdult fel az anyja, amikor megtudta a hírt.
– Még egy éhes száj! Ebben az időben! Ráadásul lányok… szégyen! Se haszon, se támasz!
Amikor végre megengedték, hogy meglátogassa a feleségét, Szergej elhatározta, hogy őszinte lesz:
— Galya… nem bírjuk két gyerekkel.
Gondold csak át magad is. Ez túl sok. Egy gyerek — talán még mehet.
A második… jobb, ha nem vállaljuk. Nem fog elveszni.
Galina elsápadt, mintha az öregség zúdult volna rá egy pillanat alatt.
A szeme megtelt könnyekkel és fájdalommal.
Szergej kiabálásra, könyörgésre, hisztériára várt… de ő csak megfordult és elment.
— Akkor egyedül megbirkózom vele, — kiáltotta a semmibe, majd eltűnt a kórterem ajtaja mögött, ahol kicsi lányai várták az első találkozást az anyjukkal.
Ő persze nem hitte el.
Amikor a feleségét jött érte a szülészetről, már nem volt ott — Galina korán reggel hazaengedte magát a lányokkal együtt.
Az egészségügyi személyzet egyértelműen az ő oldalán állt: ferde szemmel néztek, hallgattak, nem köszöntek.
— Persze, apuka! — nem bírta ki az egyik orvos, egy rövid, elítélő pillantást vetve.
Szergej még azt sem tudta, hová ment. Nem ment haza, az anyja sem fogadta be.
Az anyósa még az orra előtt csapta be az ajtót — még beszélni sem akart vele.
Néhány hét múlva érkezett a bírósági idézés. Válás. Egyszerűen, szavak nélkül.
Galina egyszer sem nézett rá a tárgyaláson.
Aláírta az összes papírt, gyerekek nélkül jött, gyerektartásért folyamodott, majd elment — büszke, határozott, hideg volt.
— Ostoba! — mérgesen köpött utána.
— Még meglátod, hogy igazam volt.
És ne kérj, hogy visszafogadjalak — nem fogadlak!
De ő nem is akart kérni. Szergej soha többé nem látta.
Sem őt, sem a lányaikat. Mintha a föld nyelte volna el őket.
Galina anyja, mint mindig, hallgatott. Ismerősök csak megvonták a vállukat.
Így maradt a régi lakásukban a gyerekágy, gondosan összehajtogatott ruhák, bodyk és pelenkák.
Egyszer Szergej részeg lett és eldöntötte, kidobja az egészet.
Megfogta a csomagot, elment az anyóshoz és odadobta neki:
— Vidd el!
Nekem már nincs rá szükségem! Az élet forgott tovább.
Dolgozott, megnősült, elvált, újra megpróbálta tiszta lappal kezdeni…
És mindvégig egy üresség nőtt benne, amit semmi sem tudott betölteni.
Aztán — a betegség. Lehet, hogy már rég fejlődött, lehet, hogy hirtelen jelent meg.
Nem számít. A lényeg, hogy nem volt pénz a kezelésre, az operációra meg pláne nem.
Az anyja már rég meghalt, és talán ez is jobb így — nem látta, ahogy a fia elgyengül.
De legtöbbször Galyára gondolt. Hogy milyen lett volna az élet, ha nem lett volna ilyen önző.
Ha akkor nem űzte volna el…
Felébredt egy világos kórteremben, szédült a feje, összezavarodtak a gondolatai.
Egy nővér sürgött-forgott mellette:
— Ó, felébredt?
Nagyszerű! Most pihenjen — erő kell. Az operáció sikeres volt, most kezdődik a felépülés.
Szergej nehezen ült fel:
— De én ezt nem engedhettem meg magamnak…
Nincs pénzem az operációra. A nővér csak megvonta a vállát:
— Ki mondta, hogy Ön fizet?
Minden költséget kifizettek. Még vannak jó emberek a világon.
— Kik? Nem hiszem el! — nem hitte el.
— Lehetséges! — mosolygott a nő. — Épp arra ment el az illető.
Szergej majdnem leest a ágyról, de kitartott az ajtóig, támaszkodva a falnak.
A folyosón egy fiatal nő állt, ízlésesen öltözve, az orvossal beszélgetett.
Megfordult — és Szergej szíve megállt. Ő volt Galina.
Nem teljesen — az arca más volt, fiatalabb, de az vonások ugyanazok… Ő volt az ő Galyája.
— Galya?! — kiszakadt belőle.
A nő meglepett arccal felhúzta a szemöldökét, odasúgott valamit az orvosnak, majd odalépett.
— Elnézést, biztosan összetévesztett.
Ez az én anyám neve. Szergej zavartan bólintott.
Természetesen nem ő volt az. Olyan sok év telt el… Tehát előtte a lánya állt.
— Elnézést…
A nővér azt mondta, Ön fizette a kezelésemet. Miért?
A lány enyhén félrehajtotta a fejét:
— Egyszerűen segíthetek.
Néha támogatok hasonló diagnózisú embereket.
— Van nővére?
— Igen.
Tánya. A szíve megállt. Ők voltak. Mindkét lány. Az ő lánya. És ez a nő — Anjela.
Az a nő, akinek valaha azt mondta: „Tartsd meg az egyet, a másikat felejtsd el.”
— És engem… ismer? — kérdezte szinte remény nélkül.
— Igen.
Anyám megmutatta a fényképét. De nem azért segítek, mert az apám vagyok. Egyszerűen megtehetem.
— És Galina… — a hangja megremegett.
— Anyánk már két éve nincs velünk.
Azóta kezdtem el ilyen betegeknek segíteni. Az operáció jól sikerült.
Szergej javulni kezdett. Néhány hónap múlva a vizsgálatok azt mutatták — egészséges.
Anjela elvitte őt a temetőbe, ahol Galina nyugodott.
Virágot tett, eloldalgott — hagyta, hogy egyedül legyen a múltjával.
Szergej egy egyszerű, alacsony sírkő előtt állt, nézte a fiatal nő fényképét, és sírt, mint egy gyerek.
Térdre esett a sír előtt, és bocsánatot kért — nem is tudta kitől.
Csak azt értette, hogy az idő már nem visszafordítható. A lányok idegenek voltak számára.
Anjela, bár beszélt vele, igyekezett kedves lenni, de Tánya még a küszöböt sem engedte át neki.
És ez az ő joga — nem az övé a bíráskodás. Mindkét lány Galinára hasonlított.
Élő emlékeztetője annak, mit vesztett el az önzésével.
Amikor a sírra tette a rózsákat, lassan elindult. Mellette Anjela haladt.
Szergej nem merte felnézni rá. És hirtelen az ő keze az övére simult. Egy könnyed, meleg érintés.
— Még nincs minden elveszve… Hála Istennek.
