Szürke decemberi nap virradt. Már reggel óta sötét, ólmos felhők borították az eget, estére pedig jeges, apró hó kezdett szitálni, mintha ideges verébcsapat kopogott volna az ablakokon.
A szél végigsöpört a panelházak között, arra kényszerítve a járókelőket, hogy még mélyebbre húzzák a sálat az arcukba, és sietősebbre vegyék a lépteiket.
Valahonnan távolról tompa villamoszaj hallatszott, a lakások ablakaiban pedig sorra felvillantak a meleg fényfoltok.
Egyik ilyen panelház negyedik emeletén ébredt fel Aljona. Álma zaklatott volt – a terhesség utolsó heteit különösen nehezen viselte.
A hasa fájt, és kis Liza egész éjjel forgolódott a kiságyban, álmában sóhajtozva.
Aljona lassan kelt ki az ágyból, a kanapéról megtámasztva magát, párnát tett a háta mögé.
Figyelt – a lakásban csend volt. Mikola, ahogy mindig, szó nélkül, búcsú és cetli nélkül ment el dolgozni – semmi gondoskodásra utaló jel.
A konyhapulton ott volt a reggelijének nyoma – egy csésze kávé száraz habbal, morzsák egy szendvicsből.
Majdnem egy éve költöztek ebbe a kisvárosba, közvetlenül az esküvő után. Egy unalmas városka, állandó tömeg a kisbuszokon, ipari övezet a szélén.
Akkoriban minden újnak, világosnak és lehetőségekkel telinek tűnt.
Mikola gyárban kapott munkát, Aljona pedig otthagyta az állását, hogy a terhességre koncentrálhasson.
Az első hónapok olyanok voltak, mint egy filmben: séták kettesben, gyertyafényes vacsorák, suttogott szerelmes szavak.
Úgy tűnt, együtt bármit kibírnak. De a valóság keményebb volt.
Most Aljona fiatal nő volt, mégis úgy érezte, mintha belülről kiégett volna.
Minden reggel szorongással kezdődött. Mikola ingerlékennyé, zárkózottá vált, mintha állandóan egy robbanás határán állt volna.
Egy pillantás, egy mozdulat is elég volt egy újabb veszekedéshez. Néha csak némán bámulta őt, olyan fagyos megvetéssel, hogy Aljona megrettent.
Ajtócsapkodás, széktolás, dühös tárgyhajítás – mindennapossá váltak.
A legszörnyűbb az volt, hogy Aljona rettegni kezdett minden percet Mikola hazatértéig, sőt már a kulcs csörgésétől is a zárban.
Mikola lassan megváltozott, mint egy kiégő villanykörte – először csak halványodott, aztán villogni kezdett, majd végleg kialudt.
Kezdetben figyelmes, gondoskodó, szeretetteljes volt.
Simogatta Aljona hasát, a babával beszélt, suttogta, hogy minden rendben lesz, és ő a legerősebb nő a világon.
Aztán napról napra valami új jelent meg a szemében – feszültség, ingerültség, közöny.
Egyre többször belekötött a semmibe: túl híg a borscs, nem ott vannak a játékok, nem áll jól az új ruha.
A hangja egyre élesebb lett, a tekintete hidegebb és ritkább.
Hazajött, elment mellette szó nélkül, majd hirtelen kiabálni kezdett.
– Aljona, megint nem mosogattál el? – kérdezte egy nap fáradtan, ingerülten. – Mit csinálsz egész nap?
Aljona fájdalmas tekintettel nézett rá.
– Próbálkozom… A gyerekkel vagyok… nehéz…
– Próbálkozol? Nem látszik. Talán semmit sem kéne csinálnod, csak lustálkodni?
Kezdetben Aljona azt hitte, ezek csak kifakadások. A fáradtság számlájára írta.
De idővel Mikola egyre inkább irányította őt – korlátozta a kapcsolatot az édesanyjával, ellenezte a barátnőkkel való találkozást, féltékeny volt a múltjára.
– Már megint anyádat hívod? – kiabált egy nap, amikor meglátta, hogy Aljona tárcsáz.
– El akar szakítani minket? Maradjon csak a saját városában!
Lassan a hívások abbamaradtak. Aljona eltávolodott mindenkitől, aki támasza lehetett volna.
És minél magányosabb lett, annál inkább érezte Mikola ezt a gyengeséget.
Látta, hogyan halkul el a nő hangja, hogyan válnak óvatosabbá a mozdulatai, hogyan halványul el a bizalom a tekintetében.
– Már megint sárban jöttél haza? – kérdezte ingerülten, amikor Aljona eső után sétált haza. – Ennyire nehéz rendesen kinézni?
– Nem akartam… – próbálta Aljona mentegetni magát.
– Te soha semmit nem csinálsz rendesen! Még ezt sem tudod normálisan megoldani!
Aljona lehajtotta a fejét, ökölbe szorította a kezét, visszafojtva a könnyeit. A fájdalom elviselhetetlen volt.
Emlékezett, milyen volt Mikola régen – kedves, figyelmes, szerető. Azt mondta, ő az egész világa.
Most csak a hideg, az üresség és a félelem maradt ebből a világból.
A reggel a szokott módon kezdődött. Liza már ébren volt – a kiságyban feküdt, és gumirécejét szorongatta.
Aljona gyengéden megcsókolta az arcát, betakarta, és kiment a konyhába.
A tűzhely kihűlt az éjjel, a lábasban maradék kása állt. Feje fájt, gondolatai kuszák voltak a kimerültségtől.
Automatikusan feltette a vízforralót, leült egy székre, és maga elé meredt. Ujjai reszkettek az állandó fáradtságtól.
Hirtelen megmozdult a hasa – mintha a baba emlékeztette volna: „Nem vagy egyedül. Erős vagy.”
Estére minden összeomlott.
Aljona éppen Liza reggelijének maradékát szedte össze, amikor nagy csattanással kivágódott a bejárati ajtó.
Mikola lépett be, kabátban, cipőben, mögötte hideg hó és olcsó cigarettaszag kúszott be.
– Már megint semmit nem csinálsz?! – ordította. – Hol van a vacsora, hülye vagy te?!
– Én… nem volt időm, Liza nyugtalan volt… – mondta halkan Aljona, elfordítva a tekintetét.
– Hol a kaja, te ribanc?! Elegem van a hazugságaidból! Egész nap dolgozom, mint egy barom, te meg királynősködsz itt a sárban!
Ökölbe szorította a kezét, arca eltorzult a dühtől. Még egy lépés – talán ütés következik.
Aljona ösztönösen maga elé kapta a kezét, a legrosszabbra számítva.
Ekkor nyikordult az előszobaajtó. Valaki belépett.
A küszöbön magas, határozott nő állt – vastag télikabátban, utazótáskával a kezében. Lídia Nyikolajevna volt, Aljona anyja.
– Le a kezekkel, te féreg! – mondta keményen, belépve a konyhába. Hangja acélkemény volt.
Mikola megdermedt, mintha hideg vízzel öntötték volna le. Szóra sem bírt nyílni.
Az anyja megvetően nézte, mintha nem is ember lenne előtte, hanem valami visszataszító lény. Aztán Aljonára nézett.
– Aljona, öltöztesd fel Lizát. Most azonnal elmegyünk. Egy perccel sem maradunk tovább.
Aljona mozdulatlanul állt. A könnyei megtöltötték a szemét. Lehet ez igaz? Valaki tényleg meghallotta a fájdalmát?
– Anya… de hová megyünk? – suttogta.
– Haza – válaszolta nyugodtan Lídia Nyikolajevna.
– Oda, ahol megbecsülnek. Ahol senki nem ordít veled. Ahol újra önmagad lehetsz. Ahol mosolyogni tudsz.
Mikola megpróbált valamit mondani, de az anyja hirtelen felé fordult:
– Csak próbáld meg – és végzed. Minden szavadat felvettem. Egy rossz mozdulat, és megtudod, mi az, hogy bajban vagy.
Mikola újra elhallgatott. Egy pillanat alatt kisebbnek, összezavarodottnak tűnt – mintha minden düh és erő elszállt volna belőle.
Húsz perccel később már az utcán voltak. A hó tovább hullott.
Aljona lassan lépkedett, Lizát szorosan magához ölelte, mellette az anyja. A lépcsőház előtt taxi várt.
– Köszönöm, anya… – suttogta Aljona, könnyeit visszatartva.
Lídia Nyikolajevna úgy ölelte át, mint gyermekkorában.
– Kicsim, senkinek sem tartozol semmivel. Csak élj. Csak légy boldog. Most már veled vagyok.
A hó ráhullott a vállukra, de elolvadt az anyai szeretet melegétől.
Hideg volt, de hosszú hónapok után először érzett Aljona meleget a szívében.
Egy halk reményt. Talán most minden újra kezdődhet. És az a jó, hogy nincs több visszaút.
