Tánya bosszúsan törölte le a port a polcról, ahová már régóta nem nyúlt senki.
Ujjai enyhén remegtek az idegességtől — nem azért, mert nehéz lett volna takarítani, hanem mert megint egyedül csinálta.
A tekintete akaratlanul is a férjére siklott.
Sándor a régi kanapén hevert, elernyedve, mint a tészta, kifakult pólójában, amely alól kikandikált a pocakja.
Közönyösen váltogatta a csatornákat a távirányítóval vastag ujjai között, időnként ropogtatva a chipset.
— Segítenél, talán? — kérdezte Tánya, szinte remény nélkül.
Ő maga is rögtön elbizonytalanodott, belátva, hogy a kérdés teljesen értelmetlen volt.
Sándor még csak rá sem nézett.
— Tánya, unatkozol, vagy mi van veled?
Nincs más dolgod? — morogta, le sem véve szemét a képernyőről.
— Ha ennyire dolgozni akarsz, hozz egy sört, készíts valami rágcsálnivalót.
Különben is, nézd csak, mindenhol morzsák — töröld már fel a padlót is.
Miért zaklatsz engem? A nő összeszorította az állkapcsát.
Minden egyes szava úgy szúrt, mint egy jégcsap.
Belül forrt benne a düh, de mégis próbálta felébreszteni benne a lelkiismeretet:
— Sanyi, egyáltalán felfogod, hová jutottunk?
Nem tudnád egyszer, csak egyszer, magadtól csinálni valamit?
Nem látod, hogy elfoglalt vagyok? Majd’ szétszakad a fejem!
— Látom, csak nem értem, miért nem tudsz csendben dolgozni?
Hagyj már békén! Menj, hívd fel inkább anyádat — kérte, nem?
— Már megint mit akar?
— Honnan tudjam?
Hívd fel, megtudod. Menj már, nézni akarom a műsort.
E szavak után Sándor hangosan böfögött, és újra elmélyült a sorozatban.
Tánya kiment a szobából, érezve, ahogy a keserűség felkúszik a torkába.
Elővette a telefonját, és tárcsázta az anyósa számát, bár szíve összeszorult a várható kellemetlen beszélgetéstől.
— Tánya, te vagy az? — szólalt meg a kagylóban Zinaida Romanovna, mintha nem tudná, ki hívja.
— Igen, Zinaida Romanovna. Sándor azt mondta, hívni kívánt.
— És hogy van ő?
— Mint mindig — ül, sört iszik.
— Már megint rágalmazod! Nem szégyelled magad?!
Mindent elmondok neki — hadd tudja meg, milyen idegesítő a felesége!
Mindig csak panaszkodsz, de elfelejted, hogy én pontosan tudom, hogyan éltek.
— Akkor minden jót. Átadom az üdvözletét Sándornak. Ugye jön hétvégén, ahogy szokott?
— Igen, természetesen!
Csinálja meg nekem a kedvenc pelmenyimet. Csak ő tudja olyan finoman elkészíteni.
Jó, és még mondani akartam… De Tánya már bontotta a vonalat.
Szerette volna visszamenni, és mindent a fejéhez vágni, amit gondol róla.
De tudta — semmi sem változna. Már többször próbált vele lelkizni, veszekedett, fenyegetőzött, sírt…
Semmi értelme nem volt.
Sándor úgy tekintett rá, mint egy idegesítő legyekre, akiket csak úgy elhesseget az ember.
Régen ezek a pillanatok mélyen megsértették. Most már csak dühöt ébresztettek benne, és vágyat, hogy kirúgja őt.
Csak egyvalami tartotta vissza — a fiuk. A kisfiú négyéves volt, és imádta az apját.
Számára Sándor hős volt, bátor és jó.
Hogyan mondja el neki, hogy az apja egy felelőtlen ember, aki semmiért nem vállal felelősséget, csak a saját kényelméért?
Tánya túl későn jött rá, hogy rossz férfihoz kötötte az életét.
Fiatalon szerelmes volt, rózsaszín szemüvegen át nézte a világot, és egy tökéletes családot képzelt el.
Azt hitte, a szerelem mindent legyőz. De csak ő szeretett.
Sándor csak kihasználta az érzéseit, miközben engedte, hogy önző és lusta legyen.
Kényelmes volt számára, hogy mellette van valaki, aki mindent megbocsát, mindent elvisel, és mindig ott marad, miközben ő csak magának él.
Egyszer sem segített, amikor például a fürdőszobában csőtörés volt.
Tánya szaladt mestert keresni, telefonált, egyeztetett, fizetett.
Ha nem volt elég pénzük — ő keresett mellékállást.
Ha a fiú beteg volt — ő maradt otthon, mert Sándor „elfoglalt” volt.
Bár mivel is volt elfoglalt, sosem derült ki — tévénézéssel és játékkal?
Igen, hivatalosan dolgozott, de a fizetése annyira alacsony volt, hogy még a rezsit sem fedezte.
A hétvégéket alkoholra és vásárlásra költötte, amit végül mindig Tánya fizetett ki.
Lassan Tánya megváltozott.
Az életvidám, nyitott lányból, aki szeretett nevetni és örülni, olyan nő lett, akinek a szemében állandó csalódás ült.
A barátnők egyre ritkábban hívták, a találkozók elmaradoztak.
Az élete egy lakás négy fala közé szűkült, ahol minden nap azzal kezdődött: „Hogy húzom ki ezt a napot?”
Egyetlen öröme a fia és az álmai voltak.
Éjszakánként, mikor a férje mellette horkolt, egy másik életet képzelt el — szabadot, világosat, ahol dolgozik, van érdekes elfoglaltsága, barátai, tiszteleten alapuló kapcsolata.
Ez az álom egyre valóságosabbá vált, egyre közelebb került.
— Tánya, hol vagy? — jelent meg az ajtóban Sándor.
— Szóltam neked, nem hallottad? Felhívtad anyámat?
— Igen.
Azt üzeni, hogy vár hétvégén. Azt szeretné, ha elkészítenéd a kedvenc pelmenyijét.
Tőled úgysem lehet semmire számítani.
— Sándor, mondtam már — nincs időm ezzel foglalkozni.
— Ja, persze!
Egyszerűen csak lusta vagy. Miért keresel kifogásokat?
— Gondolj, amit akarsz.
Tánya kikerülte, és bement a fürdőszobába.
Undorodott a cigaretta és az izzadtság szagától, már attól is, hogy ránézett.
Ő húzta vissza, mint egy súlyos kő, és már nem tudott levegőt venni.
Eszébe jutott Bogdán — az új kolléga. Magas, ápolt, tiszta kezű, meleg hangú.
Teljesen más, mint Sándor.
Már az első napokban felfigyelt rá, meghívta ebédelni, néha hosszabban nézett rá, mint illett volna.
Tánya visszautasította, de a kísértés nagy volt. Pénteken Sándor váratlanul felhívta a munkahelyén:
— Tánya, ne haragudj, de elmegyek anyámhoz.
Van valami híre. Ott alszom, vasárnap este jövök.
— Sanyi! Megígérted a fiadnak, hogy pénteken elvisszük a vidámparkba!
— Vidd el te. Mi a gond?
— Te vagy a gond, Sanyi!
Hogy soha nem tartod be, amit ígérsz! Nem is tudta befejezni — már bontotta is.
Tánya mélyet lélegzett, érezte, hogy a sírás a torkában feszül.
Ekkor valaki gyengéden megérintette a vállát. Felemelte a fejét, és meglátta Bogdánt.
A tekintete tele volt együttérzéssel és megértéssel.
— Tánya, bocs, hogy hallottam.
Talán menjünk együtt pénteken a vidámparkba? Velem jön az unokahúgom is, hatéves.
A család együtt megy. Ha szeretnétek, tartsatok velünk.
Azonnal nem válaszolt, de beleegyezett. És az a péntek valami új kezdetét jelentette.
Együtt mentek, nevettek, játszottak, és a kisfia először felejtette el az apját.
Minden hétvégén találkoztak. Bogdán részévé vált kis világuknak.
Tánya úgy döntött, véget vet ezeknek a sétáknak.
Félő volt, hogy a fia kötődni kezd egy másik férfihoz, hogy kialakul az a melegség, ami otthon hiányzott.
Egyedül ment el Bogdánhoz, a gyermeket az anyjára bízta.
Sándor, mint mindig, anyjánál volt, és semmit sem sejtett.
De Tánya sem sejtette, hogy hamarosan meglepetés vár rá.
Nem is egy. A beszélgetés Bogdánnal nehéz volt. Megértette őt, de nem mondott le az érzéseiről.
Ami otthon történt, az viszont sokkal keményebb volt. Mikor hazaért, Sándor már otthon volt. Elégedett mosollyal fogadta:
— Drágám, most megleplek!
Képzeld, anyám férjhez megy! Soha nem gondoltam volna!
Olyan örülök neki! Már ki is találtam az ajándékot — fantasztikus lesz!
Egy hajóút! Persze hitelt kellett felvenni, de megérte!
Szóval elfelejtheted a hétvégéket pár évre — fizetni kell!
Tánya érezte, hogy minden összeomlik benne.
De ahelyett, hogy hisztizett volna, mély levegőt vett, kifújta… és elmosolyodott.
— Nekem is van számodra meglepetésem, Sanyi. Több is.
— Micsoda? Előléptettek? A szüleid segítenek?
— Először is: a hitelt te fogod fizetni — ez az első.
Másodszor: benyújtottam a válókeresetet.
Harmadszor: én is férjhez megyek. Sándor megdermedt. Arca fehérebb lett, mint a lepedő.
A fejét vakarta, próbálta feldolgozni a hallottakat.
— Tánya, ezt most komolyan mondod? Ez valami vicc?
— Nem, teljesen komolyan.
— De hát van egy családunk! Egy gyerekünk! Mi lesz a fiunkkal?
— Meg fogja érteni.
Ha nem most, majd idővel. Ami a családot illeti — olyanunk sosem volt.
Voltál te, aki csak magának élt, és voltam én, aki mindent elviselt.
Még az anyád is boldog lett. Miért ne lehetnék én is?
— Te megcsaltál?
— Nem. De most el fogsz menni. A lakás az enyém. Vidd el a cuccaidat, és menj.
Minket már semmi sem köt össze.
És ő maga segített neki összepakolni a bőröndöket, levinni azokat, és betenni a taxiba.
Amikor az autó eltűnt a sarkon, Tánya úgy érezte, mintha egy többtonnás súly esett volna le a válláról.
Felnevetett — könnyedén, szabadon, igazán boldogan.
Bogdán valóban el akarta szakítani a kapcsolatot a beszélgetésük után.
De amikor Tánya mindent elmesélt neki, félbeszakította:
— Akkor is veled akarok lenni.
Hozzám jössz feleségül? Tánya igent mondott.
Nem azért, mert kellett neki egy új férj, hanem mert először érezte, hogy joga van egy új élethez.
Olyanhoz, ahol értékelik, tisztelik, megbecsülik.
Ahol nem egy rabszolga, hanem egy nő, aki szeretetre és választásra méltó.
És tudta — most minden másképp lesz.
