Egy esős, őszi estén történt. Az ég szürke volt, a levelek már félig elrohadtak a járdán, és minden lépésemnél cuppogott a sár.
Egy hosszú, idegőrlő nap után indultam hazafelé, fejemben csak a meleg tea és az ágy gondolata kavargott.
Már majdnem hazaértem, amikor egy furcsa, éles kiáltást hallottam a forgalom és az eső monoton zaján keresztül.
Megálltam. Visszahúzódtam egy kicsit a járda szélére, ahol a kerítés mögött egy bokros játszótér kezdődött.
A hang újra jött – éles, rekedt, fájdalmas. Valami baj volt. Félve, de kíváncsian léptem be a bokrok közé, és akkor megláttam.
Egy varjú. Ázott volt, reszketett, és az egyik szárnya furcsán lógott.
De nem ez volt a legmegdöbbentőbb. Hanem az, ahogy rám nézett.
A fekete, csillogó szemeiben ott volt a fájdalom… de valami több is.
Valami olyan, amit nehéz megfogalmazni – remény? Tudatosság?
– Hát, bajban vagy, haver – suttogtam, és letérdeltem.
Nem gondolkodtam sokáig. Levettem a kabátom, óvatosan beletekertem a madarat.
Egy pillanatra megijedt, de nem harapott, nem menekült.
Mintha megértette volna, hogy segíteni akarok. A zuhogó eső alatt hazaindultam vele, kabátba burkolva.
Valami megváltozott bennem azon az estén. Olyan volt, mintha ez a találkozás előre elrendeltetett volna.
Otthon egy régi kartondobozból és egy párnafűtőből rögtönöztem neki egy kis kórházi sarkot.
Kapott vizet, egy kevés főtt csirkét, és próbáltam úgy rögzíteni a szárnyát, ahogy az interneten láttam.
Később Araakxnak neveztem el – nem tudom miért, csak úgy jött.
Az első pár nap nehéz volt. Alig evett, csak ült és nézett.
De valahogy mindig ott volt, ahol én – a szoba másik végéből is figyelt.
Néha kicsit közelebb húzódott. Egy hét után már evett rendesen, és egyre gyakrabban próbálta mozgatni a szárnyát.
Nem hittem volna, de kezdett felépülni.
Egy hónap telt el. Araakx már néha körözött a szobában, sőt, az ablakpárkányról kinézett a világba.
Aztán egyik reggel – teljesen váratlanul – ott állt az ajtónál. Csőrében valami volt.
Egy apró, fekete gyűrű. Nem tudom, honnan szerezte.
De amikor odahozta, letette a lábam elé, és ránézett. Nem egy madár volt akkor már előttem.
Hanem… valami több. Valami, ami látott engem. Ami értett.
Nem tudom, mit jelentett az a gyűrű. De azóta ott van a polcomon. És Araakx?
Egyik nap elrepült. De néha… néha még most is érzem, hogy figyel valahonnan.
És néha, ha elég csend van, hallom azt a különös, rekedt kiáltást az ég felől.
És tudom, hogy ő az. Mert vannak dolgok, amiket nem lehet kimondani hangosan. Csak megérezni.
