Egy csendes, budapesti mellékutcában, ahol mindenki ismerte egymást, csak egyetlen ember lógott ki a sorból: egy idős férfi, akit mindenki csak „Bácsi Ferencként” emlegetett.
Szinte soha nem beszélt senkivel, ritkán hagyta el a lakását, és senki sem tudta pontosan, miből él vagy mivel foglalkozik.
Egy dolgot azonban mindenki biztosan tudott: a lakásából rendszeresen különös hangok szűrődtek ki.
Néha tompa morgás, mintha valaki a falakat kaparná.
Máskor éles visítás – nem egészen emberi, de ijesztően közeli.
Éjszakánként még rémisztőbb volt: nyüszítés, zaklatott ugatás, néha mintha valaki hisztérikusan tombolna odabent.
A szomszédok eleinte próbáltak türelmesek maradni.
Aztán egyre többen kezdtek kopogni az ajtón, kérve, hogy halkítsa le a zajokat.
Valaki még egy cetlit is becsúsztatott:
„Kérjük, szüntesse meg ezeket a hangokat.
Nem tudunk aludni éjszakánként.”
De válasz nem érkezett.
Ferenc bácsi ritkán nyitott ajtót, ha mégis, csak bólintott, motyogott valamit az orra alatt, majd visszacsukta az ajtót, mintha semmi sem történt volna.
A feszültség egyre nőtt.
Volt, aki biztos volt benne, hogy megzavarodott.
Mások azt suttogták, hogy nem is egyedül él.
Akadt, aki illegális tevékenységekre gyanakodott.
De senki sem tudta az igazságot.
Aztán egy nap minden megváltozott.
Majdnem egy hete senki sem látta az öreget.
Az ajtaja zárva volt, az ablakai – ahogy mindig – sűrű függönnyel eltakartak.
De a hangok nem szűntek meg.
Sőt – még erősebbek lettek.
Éjszakánként különös vonyítás, csikorgó fogak, padlón kaparászás, fémes csikorgás hallatszott.
Mintha valami vagy valaki minden erejével próbálna kijutni.
A hetedik napon a lakók megelégelték.
Két férfi felment az emeletre és dörömbölni kezdett az ajtón.
Semmi válasz.
Rendőrt hívtak, akik betörték a zárat és végre bejutottak.
Amikor beléptek a lakásba, mindenkinek megfagyott az ereiben a vér.
Odabent vaksötét volt.
Az ablakokat vastag, poros függönyök borították, a levegő állott és dohos volt, tele penész, rothadás és valami furcsa, nehezen azonosítható szag keverékével.
Az első rendőr bekapcsolta a zseblámpáját.
A fénycsóva rozsdás rácsokat világított meg.
Igen, rácsokat.
A lakás szinte minden sarkában ketrecek sorakoztak.
A földön, az asztalokon, még a falra is erősítettek néhányat.
Némelyikben nyüszítés, másutt morgás vagy halk kaparás hallatszott.
Az egyik sarokban egy hatalmas, foltos szőrű kutya ült, egyik szemén fehér hályog, testén hegek.
Ahogy meglátta az embereket, vonítani kezdett.
— Jézusom… — suttogta a legidősebb szomszéd, egy nyugdíjas óvónő, Ilonka néni, aki még soha nem látta belülről ezt a lakást.
A rendőr közelebb lépett az egyik ketrechez.
Egy remegő kölyökkutya kuporgott benne, víztartója zöldes trutymóval volt tele, a táljában felismerhetetlen, rothadó ételmaradvány.
— Mi ez? Egy illegális állatmenhely? — kérdezte a másik rendőr.
— Ez nem menhely — felelte komoran a lakáskezelő, akit tanúként hívtak ki.
— Ez inkább egy kísérleti hely.
A pincelejáratban találták meg a rémálom igazi arcát.
Rozoga lépcső vezetett le egy föld alatti helyiségbe, ahol cementes falak közt újabb ketrec állt – ezúttal hatalmas, rácsai meggörbülve, rozsdásan.
A sarokban tűszúrásos fiolák, fecskendők, üvegek, kézzel írott címkékkel: „4. számú: csonttörés”, „7-es: torokhiba”, „11-es: agresszió”.
A falon egy nagy parafatáblára rajzolt sziluettek voltak tűzve, mindegyik alatt kézzel írt feljegyzések: „alkalmatlan”, „részben sikerült”, „hangtorzítás jelentkezett”.
Középen egy ember feküdt.
Idős férfi.
Ferenc bácsi.
Eszméletlenül hevert a földön.
Mellette feldőlt szék, körülötte vérpöttyök.
A kezei csupa seb, mintha megpróbált volna valahonnan kimászni, vagy épp visszatartani valakit.
Egy kamera is ott állt egy állványon.
A piros LED villogott – a felvétel ment.
A rendőr felkapcsolta a mennyezeti lámpát.
Fakó, piszkos fény öntötte el a pincét, és ekkor vált igazán láthatóvá a fal, amit fehér krétával firkáltak tele.
Egyetlen mondat újra meg újra:
„KÉRJ BOCSÁNATOT.”
A férfit azonnal kórházba szállították.
A kutyákat – több mint harmincat – elszállították különböző menhelyekre és klinikákra.
Közülük kettő útközben elpusztult.
Ahogy a nyomozás elindult, az egész ház némaságba burkolózott.
Mindenki ismerte Ferenc bácsit – legalábbis azt hitték.
Most már senki sem tudta, kiben lehet bízni.
Pár nap múlva előkerült egy távoli rokon.
— Fiatalon az MTA-nál dolgozott — mesélte az unokahúga.
— Állatok hangképzésével és viselkedéspszichológiájával foglalkozott.
Aztán egyszer csak hirtelen megszűnt a munkája.
Valami történt vele…
A nő elmondása szerint Ferencet gyerekkorában súlyos trauma érte: a családi kutyájukat egy brutális szomszéd agyonverte.
Azóta megszállottan hitt abban, hogy az állatok „szenvedését vissza kell adni az embereknek”.
A nyomozók több tucat videót találtak a lakásban.
Azokon Ferenc különféle beavatkozásokat hajtott végre – elektromos ingerlés, hangszálimplantátumok, idegrendszeri kísérletek.
Egyes felvételeken úgy tűnt, mintha a kutyák „beszéltek” volna.
Másokon sikoltottak.
Volt, ahol egyszerűen csak… nem mozdultak többé.
A hírek gyorsan elterjedtek.
Az emberek felháborodtak, tüntetés is szerveződött a ház elé.
Egy molinót akasztottak ki:
„Itt kínozták az ártatlanokat.”
De a történet még itt sem ért véget.
Három hónappal később, az egyik megmentett kutyánál, akit a menhelyen Gergőnek neveztek el, furcsa dolgok történtek.
Soha nem ugatott – helyette vibráló, szinte elektromos zümmögést hallatott.
Egy éjjel a menhelyen áramszünet lett.
Pont akkor, amikor Gergő a sarokból figyelte a gondozót.
Másnap a gondozónő remegő hangon mesélte:
— Azt hittem, hallucinálok.
De amikor odamentem, rám nézett… és halkan azt mondta:
„Ne… félj…”
