— Milyen nagyon hiányzol — ismételte Mária, összerezzent saját hangjától a szoba csendjében.
Ujjai megdermedtek a régi fotóalbum fölött.
A kifakult képen Sása mosolygott, miközben a vállára emelte a kis Artyomit.
Mária óvatosan végighúzta ujjait a képén.
Kilenc év telt el, de a fájdalom ugyanolyan éles maradt.
Kint tombolt a hóvihar, és havat dobált az ablaküvegre.
Mária felállt, és odament az ablakpárkányhoz, ahol egy gyertyával égő tálka állt.
Évforduló.
Ilyen éjszakákon különösen nyomasztó volt az ő hiánya.
— Megvagyok, hallod? — mondta, mintha a semminek beszélne.
— Artyom mostanra majdnem eléri a magasságodat.
És Ljova… ő nagyon hasonlít rád.
A sarokban recsegett a kályha.
Mária betakarta magát egy régi takaróba, és leült a fotelbe.
A régi faház nyikorgott a szélviharban.
Nem vette észre, mikor szundikált el.
Talán percek vagy órák teltek el, amikor három hangos kopogás törte meg a csendet az ajtón.
Mária összerezzent, azonnal felébredt.
A szíve vadul vert.
Ki jöhet ilyen hóviharban?
A legközelebbi szomszéd egy kilométerre volt.
A kopogás megismétlődött — három határozott koppanás, mintha valaki ragaszkodna hozzá.
Mária elindult a folyosón, a sötétben tapogatva a falakat.
Tekintete megakadt a konyhai késsel, ami az asztalon feküdt.
Felkapta, és erősen szorította a markolatát.
— Ki az? — reszketett a hangja.
Csend.
Majd ismét három kopogás, még kitartóbban.
Mária a kést a combjához szorította, és a másik kezével elfordította a zárat.
A hideg levegő betört hófelhővel együtt, az ajtóban pedig…
— Maris, én vagyok.
Visszajöttem.
Sása.
Az ő Sásája.
Az, aki kilenc éve eltűnt.
Borosta az arcán, fáradt szemek, ismerős mosoly.
A kés kiesett a megfagyott ujjai közül.
Mária megingott, alig kapaszkodott meg az ajtófélfában.
— Ez nem… — kapkodta a levegőt.
— Téged már nincs.
— Én itt vagyok — lépett előre, és átölelte.
Meleg.
Valódi.
Fagy és föld illatát árasztotta.
Mária belekapaszkodott a kabátjába, az arcát a vállába temette, és a könnyek patakokban hullottak.
Lábai meggyengültek, és mindketten leültek a bejárati ajtó elé.
— Hogyan? — tudott csak ennyit kinyögni.
— Tudom, nem érted — simogatta a haját Sása.
— De mindent elmagyarázok.
Először zárjuk be az ajtót.
Hideg van.
Segített neki felállni.
Mária egy pillanatra sem engedte el, mintha attól tartana, hogy újra eltűnik.
— A fiúk? — nézett körbe.
— Alszanak — Mária nem tudta levenni a szemét az arcáról.
— Megnőttek.
— Tudom — mosolygott enyhe szomorúsággal.
— Hogy lehetséges ez? — remegő ujjaival megérintette az arcát.
— Téged már… téged már nincs.
— Én ott voltam.
— Gyere — fogta meg a kezét.
— Beszélnünk kell.
— Nincs sok időnk.
Bementek a szobába.
Mária meggyújtott egy másik petróleumlámpát.
Sása az asztal szélére ült, alaposan végignézve a helyiséget, mintha minden részletet meg akarna jegyezni.
— Óvatosan őrzöd a házat — mondta meleg hangon.
— Miről beszélsz? — könyörgött Mária.
— Hol voltál?
— Miért most?
Sása mély levegőt vett, és egyenesen a szemébe nézett.
— Mindent elmondok.
— Csak ülj le, kérlek.
Mária betett néhány rönköt a tűzbe.
A láng élénkebbé vált, lágy narancssárga fényt és játékos árnyékokat szórva a szobába.
Késlekedett, mintha húzná az időt, majd odament a régi szekrényhez, és elővette a csészéjét — sötétkék, letört széllel.
Kilenc éve állt érintetlenül ez a csésze, mintha a gazdájára várt volna.
— Nem gondoltam volna, hogy megőrizted — csodálkozott Sása hangjában, amikor átvette a forró teás csészét.
Mária mohón fürkészte az arcát, félve, hogy kihagy egy apró részletet.
Szemei végigfutottak az ismerős vonásokon: a ránc a szemöldök között, a gyerekkori heg az állán.
Kezét magától nyújtotta felé — ujjai óvatosan érintették a csuklóját, vállát, borostáját az arcán, mintha csak ellenőrizné, hogy nem játszanak-e vele a szemei.
— Te vagy az igazi — suttogta kiszáradt ajkakkal.
— És csak azután kérdezte alig hallhatóan: — Mesélj… hol voltál egész idő alatt?
Sása hosszasan nézte a tűzet a kályhában, mielőtt beszélni kezdett.
— Miután… elmentem, nem oda kerültem, ahová az emberek általában mennek — mondta.
— Elvesztem.
— Nem értem el a célt.
Kortyolt a teából, majd folytatta:
— Először valami sötét, sűrű tér volt.
— Mint a köd, de vastag, majdnem kézzelfogható.
— Hosszú ideig bolyongtam ott, nem értve, hogy élek-e még vagy már nem.
Mária lélegzetvisszafojtva hallgatta.
Annyira szorította a kezét, hogy az ujjai elzsibbadtak.
— Aztán egy helyre kerültem… amit Limbo-nak hívnak.
— Ez olyan, mint… — megtorpant, kereste a szavakat.
— Mint egy végtelen állomás, ahol senki sem tudja, merre mennek a vonatok.
— Nincsenek testek — csak érzések.
Sása letette a csészét, és egyenesen a szemébe nézett.
— El sem tudod képzelni, hányan vannak ott, mint én.
— Elveszettek.
— Elszakadtak.
— Akik nem tudnak továbbmenni.
— Kik ők? — kérdezte Mária.
— Különböző emberek.
— Egy öregember, aki egész életében nem tudta megbocsátani a testvérének, és úgy ment el, hogy sosem békéltek meg.
— Egy fiatal nő, aki otthagyta a gyermekét a szülőotthonban — állandóan sírt.
— Egy fiú, aki verekedésben halt meg, és még mindig nem érti, hogy már nincs az élők között.
Sása sóhajtott, és végigsimított a haján — ez a megszokott mozdulat összeszorította Mária szívét.
— Mindannyian valamit akarnak.
— Mindannyian meg akarnak javítani vagy vissza akarják kapni valamit.
— De senki sem tudja hogyan.
— És te? — nézett mélyen a szemébe Mária.
— Mit akartál?
— Hogy újra lássalak titeket — felelt egyszerűen.
— Ezekben az években csak arra emlékeztem.
A nevetésedre a bénázó vicceimen.
Ljova hajának illatára, amikor a nyakamba ült.
Artyom kezeire, amikor először fogott kalapácsot — pont úgy, mint én, óvatosan.
Elhallgatott.
Kint tovább tombolt a hóvihar, de Máriának úgy tűnt, mintha az egész világ összeszűkült volna erre a szobára.
Láttam, ahogy a fa rád zuhant
— Láttam, ahogy a fa rád zuhant — mondta hirtelen.
— Felhívtak a munkahelyemről.
Mindent otthagytam, és futni kezdtem.
Egészen át a falun, az iskolai köpenyemben.
Az arca fájdalomtól eltorzult az emlékek miatt.
— El sem tudod képzelni, mennyit szenvedtem ezután.
Folyton azt kérdeztem magamtól, hogy miért pont te, miért pont minket hagytak el, amikor a legnehezebb volt.
Felállt, és odament a komódhoz.
Kinyitotta a felső fiókot, és elővett egy megkopott papírdarabot.
— Látod?
Ez egy zálogház nyugtája.
Beadtam az ezüst medálomat, hogy ennivalót vegyek a fiúknak.
Artyom akkor megbetegedett, és még gyógyszerre sem volt pénz.
Sascha felállt, és hátulról átölelte.
Érezte a melegét, és megreszketett.
— Marish, bocsáss meg mindezért.
— Miért? — fordult felé.
— Mert eltűntél?
Hogy elhagytál minket?
— Mert egyedül maradtál — szorította magához.
— Mert neked kellett erősnek lenned mindkettőnkért.
Mert nap mint nap úgy kellett tenned, mintha minden rendben lenne, miközben belül üresség volt.
Mária sírni kezdett — csendesen, zokogás nélkül.
A könnyek csak folytak az arcán.
— Minden évfordulón a párkányra tettem a pitét — suttogta.
— Ahogy a nagymama tanította.
Aztán egész éjjel ültem, és vártam valamire.
Magam sem tudom, mire.
Hosszan álltak némán.
Aztán Mária felemelte a fejét, és megkérdezte:
— Most maradsz?
Velünk?
Nem válaszolt.
Csak még szorosabban ölelte.
— Sascha?
— Nem tudom — mondta végül.
— Nem ismerem a szabályokat.
Egyszerűen… itt találtam magam.
Hirtelen elfáradt Mária.
Kifordultak a lábai, Sascha pedig megfogta, és a fotelhez vitte.
Az ő vállához simult, és belélegezte az elfeledett, otthonos illatot.
— Ne menj el, amíg el nem alszom — kérte, becsukva a szemét.
— Nem megyek — ígérte, simogatva a haját.
Félálomban hallotta a suttogását:
— Én sem tudtam, hogyan legyek nélküled…
Mária felébredt az első napsugarakra, amelyek áttörtek a függönyön.
Még mindig a fotelben ült, takaróba burkolózva.
Sascha vele szemben állt, és ugyanazzal a gyengédséggel nézte, mint régen.
— Jó reggelt — mosolygott gyengéden.
— Csak pár órát aludtál.
Mária kiegyenesedett, azonnal lerázva a még bennragadt álmosságot.
Reggel volt.
Tehát nem álom volt.
Valóban visszatért.
— A fiúk hamarosan felébrednek — beszélt sürgetve, a izgalom szorította el a torkát.
— Nem hiszik el a szemüknek.
Nem is tudod, mennyire hiányoztak.
Különösen Artyom.
Ő majdnem egy évig nem mondta ki a „papa” szót, miután eltűntél.
Sascha megfogta a kezét.
— Marish — kezdte halkan —, el kell mondanom valamit.
Valami a hangjában megdermesztette őt.
— Nem maradhatok.
— Mit? — rántotta el hirtelen a kezét.
— Miért?
Hisz itt vagy!
Érzem, látom, érintem!
Megfogta a vállát, mintha fizikailag próbálná visszatartani.
— Ez egy… engedély volt — mondta lassan.
— Egyszeri.
Egy éjszaka.
Én sem tudom, hogyan működik ez.
Minden újabb fénycsóvával, amely átsütött a függönyön, mintha oldódott volna.
A hajnal visszahúzta oda, ahonnan nincs visszatérés.
— Nem, nem, nem! — kiáltott fel Mária, de elhallgatott, amikor ijedten a gyerekszobák felé nézett.
Suttogva folytatta:
— Csak most ne.
Ne akkor, amikor újra megtaláltalak.
Ne most!
Sasha szorosan magához ölelte.
— Hallgass meg.
Azért jöttem, hogy tudd — itt vagyok.
Mindig is itt voltam.
Minden egyes percben.
Amikor éjszaka a párnába sírtál, hogy a fiúk ne hallják.
Amikor Leva tüdőgyulladást kapott, és te három éjszakán át nem aludtál.
Amikor Artyom az iskolában verekedett, hogy megvédje a becsületeteket.
Maria ököllel ütötte a mellkasát.
— Ha itt voltál, miért nem segítettél?
Miért csak néztél?
— Nem tudtam — remegett a hangja.
— Olyan voltam, mint… egy árnyék.
Megfigyelő.
Hirtelen az előszobából álmos hang hallatszott:
— Anya?
Kivel beszélsz?
Az ajtóban Leva állt — haja összekócolódva az alvástól, a pizsama más válláról lógott, az ujjai többször felhajtva.
A fiú egy kézzel bedörzsölte az egyik szemét, aztán a másikat, mintha nem hinné el a saját látását.
Tekintete odapillantott az anya melletti férfialakra, pupillái tágra nyíltak a döbbenettől.
— Apa? — suttogta.
Maria a fia felé fordult, arcán könnyek folytak.
— Igen, Levushka!
Apa visszajött!
Ő… — elhallgatott, észrevette fia furcsa arckifejezését.
— Anya, kivel beszélsz? — Leva egy lépést előre lépett, tekintete átszállt Sasha-n, mintha láthatatlan lenne.
— Megint egész éjjel nem aludtál?
Maria rémülten fordult a férjéhez.
Az alakja már kezdett eltűnni, áttetszővé, elmosódottá vált a szélein.
— Nem lát téged — suttogta.
— Nem szabad nekik — válaszolta halkan Sasha.
— Csak neked.
Ez volt az ajándékom neked.
— Leva, fuss, ébreszd fel Artyomot — próbálta nyugodtan mondani Maria.
— Gyorsan, kérlek!
A fiú bizonytalanul hátrált, majd megfordult és berohant a testvére szobájába.
— Sasha, maradj — könyörgött.
— Legalább egy napra.
Legalább egy órára.
Hadd lássanak téged!
Ő megrázta a fejét.
Teste egyre áttetszőbbé vált, mint a reggeli köd a napsütésben.
— Bocsáss meg, kedvesem.
Menni kell.
— Hová? — kapaszkodott a kezébe.
— Vissza?
— Nem tudom — szomorúan mosolygott.
— De tudom, hogy láttalak.
Láttam, milyen erős vagy.
Milyen gyönyörű.
Ez minden, amiről álmodtam odalent a sötétben.
A folyosón sürgető léptek hallatszottak.
Artyom és Leva futottak feléjük.
— Szeretlek — mondta Sasha.
— Mindig itt vagyok.
Mindig itt leszek.
Az alakja halványodott, majd áttetsző sziluetté vált.
— Anya! — Artyom érkezett először a szobába.
Magas volt, apja arcvonásaival.
— Mi történt?
Körülnézett a szobában, nem vette észre az apja eltűnő szellemét.
Maria látta, ahogy Sasha büszkén és szeretettel néz a fiára.
— Olyan, mint te — suttogta csak ajkaival.
Sasha bólintott, és kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni a fiát, de ujjai átsiklottak a levegőn.
— Anya, jól vagy? — Leva odalépett és megölelte.
— Sírsz.
Maria megriadva kinyitotta a szemét.
Szíve hevesen vert a mellkasában.
Ott ült ugyanabban a székben az ablaknál, takaróba burkolózva.
Az első napsugarak átszűrődtek a függönyön.
A szobában senki sem volt.
— Sasha? — suttogta, körbenézve.
Csend.
Csak a tűz ropogott a kihűlő kemencében.
Maria felállt, lába elzsibbadt a sok üléstől.
Minden csak álom volt?
Olyan valóságos, hogy még mindig érezte az illatát, a kezének melegét.
Az előszobából újra álmos hang hallatszott:
— Anya, már nem alszol?
Az ajtóban Leva állt, hunyorogva a fényes reggeli napsütésben — szétálló, összekócolt haja úgy nézett ki, mint egy kócos veréb, apja pizsamája lógott a vállán, amit anyja még mindig nem mert megrövidíteni.
A fiú bedörzsölte a szemét az ököllel.
— Jó reggelt — próbált mosolyogni Maria.
— Még korai, aludj még egy kicsit.
— Megint egész éjjel fent voltál? — a fiú közelebb lépett, figyelmesen nézte.
— Megint nem aludtál?
Ezután Artyom jelent meg — magas, apja arcvonásaival.
— Mi történt? — kérdezte, észrevette a könnyeket az anyja arcán.
Maria megölelte mindkét fiát.
— Semmi baj, minden rendben — válaszolta, és hosszú évek óta először őszintén hangzottak a szavai.
— Csak egy álmot láttam.
Jó álmot.
A ti apátok meglátogatott minket.
— És mit mondott? — kérdezte halkan Leva.
— Hogy nagyon büszke rátok — Maria könnyein keresztül mosolygott.
— Nagyon-nagyon büszke.
Leva odabújt hozzá.
— Palacsintát sütsz?
Ma van az évforduló.
— Persze — gyengéden végigsimította a fejét.
— És tudjátok mit?
Meséljünk ma egész nap apáról.
Minden történetet, amire emlékszünk.
A fiúk elmentek mosakodni, Maria az ablakhoz lépett.
A nap már teljesen elolvasztotta az éjszakai havat, és a szobát lágy fény töltötte meg.
Az ablakpárkányon még ott állt egy tányérka, de a süti eltűnt.
Megdermedt, nem hitte el a szemének.
Ha ez álom volt… akkor hová tűnt a süti?
Óvatosan megérintette a tányért.
Az meleg volt, mintha valaki éppen most vett volna róla egy falatot.
— Köszönöm — suttogta a semmibe.
— Ezért az éjszakáért.
— Mindenért.
És úgy érezte, a szél az ablakon lágyan válaszolt neki: „Szeretlek titeket.”
