Régi vágású ballonkabátot viselt, nadrágja élére vasalt, cipője pedig tiszta volt, és a kabát alatt egy egyszerű inget hordott.
Nem tűnt hajléktalannak. Egyszerűen csak szegény ember volt.
Ám mégis meglepően gondozott és tiszteletet parancsoló volt a megjelenése.
A virágboltban dolgozó fiatal nő odalépett hozzá.
Meg sem nézte igazán, csak flegmán odaszólt:
– Mit keres itt, bácsi?
Zavarja a vásárlókat.
Az öreg nem kezdett vitába.
Csak halkan megszólalt:
– Elnézést, kisasszony…
Mennyibe kerül egy szál mimóza?
A nő ingerülten felelte:
– Maga megőrült?
Látom, hogy nincs pénze.
Akkor minek kérdez?
Az idős úr előhúzott a zsebéből három gyűrött ezrest, és óvatosan érdeklődött:
– Harmincért nem akad valami?
Az eladó rápillantott a pénzre, fintorgott, majd a kosárból kivett egy majdnem elszáradt mimózát – letört és fakó szál volt.
– Tessék, vigye ezt.
Aztán tűnjön el innen.
A bácsi gyengéden átvette az ágat, és próbálta egyenesbe igazítani.
Ekkor vettem észre, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán, és annyi reménytelenség ült a tekintetében, hogy szíven ütött a fájdalom.
Mély szánalom töltött el a szegény ember iránt, és elhatároztam, hogy leckét adok az arcátlan, tiszteletlen eladónak.
Egy napsütéses tavaszi reggelen betértem egy virágboltba, hogy csokrokat válasszak a feleségemnek meg a kislányomnak.
Már találtam is egy szép kis tavaszi összeállítást, amikor észrevettem az ajtóban egy idős bácsit állni.
Régi, kopott ballonkabát volt rajta, nadrágja kifakult, de vasalt, gumicsizmát viselt, és a kabát alatt egyszerű, kék-fehér kockás inget.
Nem tűnt hajléktalannak, inkább csak szegénynek.
De volt benne valami megmagyarázhatatlan méltóság, egyenes testtartás, tiszta tekintet.
A fiatal eladólány odalépett hozzá, de alig nézett rá, csak lekezelően kérdezte:
– Mit álldogál itt, bácsi?
Elriasztja a vásárlókat.
Az öreg nem kezdett vitatkozni, csak halkan kérdezte:
– Ne haragudjon, kisasszony…
Mennyibe kerül egy szál mimóza?
A lány sóhajtott, bosszúsan válaszolt:
– Maga megbolondult?
Egyértelmű, hogy nincs pénze.
Miért kérdez ilyesmit?
Az öreg előhúzott a zsebéből három összegyűrt tízforintost, és óvatosan érdeklődött:
– Harmincért akad valami?
Az eladó szúrós tekintettel nézte a pénzt, majd a kosárból kivett egy félig letört, már száradó mimózaszálat.
– Tessék, vigye ezt, aztán menjen innen.
Az öreg úgy fogta meg a virágot, mintha kincset kapott volna.
Óvatosan próbálta kiegyenesíteni a szárát.
Ekkor vettem észre, hogy egy könnycsepp csordult végig a ráncos arcán.
Olyan kétségbeesés tükröződött a tekintetében, hogy összeszorult a szívem.
Odamentem a pultos lányhoz, és haragosan mondtam:
– Tudja, mit csinál?
Van önben egy szemernyi együttérzés?
A lány elsápadt, nem szólt semmit.
Csak rám meredt.
– Mennyi az egész kosár ára?
– Ööö… körülbelül kétszáz euró – hebegte.
Kifizettem, felemeltem a kosarat, és odaléptem a bácsihoz.
– Tessék, ez mind az öné.
Ön sokkal jobban megérdemli, mint ez a lány.
Kérem, adja át a feleségének a legszebb csokrot.
Az öreg csak állt, és nem akarta elhinni, amit lát.
Mosolygott.
Sírt és nevettet egyszerre.
De még mindig szorongatta azt a görbe mimózát.
– Gyerünk, menjenek velem.
Meghívom egy szelet tortára meg egy üveg jó borra – mondtam.
Bementünk egy közeli kisboltba.
Vettem neki egy csokoládétortát és egy palack Cabernet Sauvignont.
– Ne aggódjon, bácsi – mondtam neki.
Nekem van pénzem, de önnek van valami, amit pénzen nem lehet megvenni: szerető feleség.
Legyen rá büszke, és tegye boldoggá!
– Már negyvenöt éve együtt vagyunk… – szipogta halkan.
Nagyon beteg.
De nem jöhettem üres kézzel a születésnapján…
Köszönöm, fiam… köszönöm.
Kriszta a tükör előtt forgolódott a menyasszonyi ruhaszalon próbafülkéjében, és sorra vette az egyes ruhákat, miközben csillogó szemmel nézte magát.
– Olyan vagyok, mint egy mesebeli hercegnő – súgta boldogan.
– És az én Balázsom a hercegem…
Boldog volt.
Nagyon.
Mert nemcsak szép ruhát kapott, hanem olyan vőlegényt, amiről sok lány álmodik: gazdag, sportos, udvarias, figyelmes, és kedves is.
Kriszta sokáig nem hitte el, hogy neki is járhat a boldogság.
Mert ő árva volt.
De nem úgy, ahogy az emberek gondolják.
Nem a sors vitte el a szüleit.
Az anyja egyszerűen… feladta.
Szülés után egyetlen pillantást sem vetett a csecsemőre, nem adott nevet, csak eltűnt a kórházból, mintha mi sem történt volna.
