Vitalij hazafelé tartott, a munkán, terveken, üzleten gondolkodva.
De a gondolatait egy hang szakította meg, ami a vért is megfagyasztotta az ereiben.
— Tato, add vissza az árvaotthonba! — vékony, kétségbeesett hang hasított a csendbe, mint egy villám a derült égből.
Ezek a szavak egyenesen a szívébe találtak.
Megmerevedett.
Hogy lehet az, hogy a szeretett kislánya, Katia, ilyet mondott?
Minden szava úgy fájt neki, mintha valaki késsel szúrta volna át a lelkét.
Nem akarta elhinni, amit hallott.
Állt az ajtóban, mintha megkövült volna, és a fejében a legrosszabb gondolatok kavargtak.
Az otthon, ami valaha meleg és nevetéssel teli volt, hirtelen idegennek tűnt.
— Kicsim… miért mondod ezt? — kérdezte halkan, próbálva a hangját nyugodtnak, szeretetteljesnek hangzóvá tenni.
Egy mély sóhaj csak mélyítette a feszültséget, ami a levegőben lebegett.
Válaszként csak az ajtócsapódás recsegését hallotta.
A visszhang visszaverődött az üres folyosón.
Vitalij próbált visszaemlékezni azokra a pillanatokra, amikor még boldogok voltak.
Hiszen nem is olyan régen minden rendben volt…
Mi történt?
Mi vezetett odáig, hogy a kislánya ilyen állapotba került?
Kész volt a legmélyebb sötétségbe is belemenni, csak hogy megértse, honnan fakad ez a fájdalom…
És mi történt a távollétében.
…Korábban jött haza az üzleti útról, és MEGMEREVEDETT attól, amit látott…
Állt az előszobában, lesokkolva.
Az otthon, ami mindig is az erődítménye volt, most idegennek tűnt.
Az asztalon – befejezetlen vacsora, a padlón – szétszórt játékok.
De a legrosszabbak a csendes zokogások voltak a gyerekszoba ajtaja mögül.
Vitalij odament és óvatosan benyitott az ajtón.
Katia az ágyon ült, az arcát a párnába temetve.
— Ki bántott meg? — suttogta, leülve mellé.
A kislány felnézett könnyes arcával.
— Anyu azt mondta… hogy már nem szeretsz minket.
Jeges hullám futott végig a hátán.
— Mi?
— Azt mondta, hogy más nőhöz mész… és hogy én csak útban vagyok neked.
Vitalij összeszorította az öklét.
Eszébe jutott az elmúlt hónapok: folyamatos üzleti utak, a feleség hűvössége, furcsa telefonhívások, amiket gyorsan befejezett, amint belépett a szobába.
— Kati, ez nem igaz.
Megölelte a lányát, érezve, hogy apró teste reszket.
— Nagyon szeretlek.
És sehová sem megyek.
De belül már vihar tombolt.
Kiment a folyosóra, elővette a telefont, és hívta a feleségét.
— Alona, beszélnünk kell.
A hangja szokatlanul nyugodt volt:
— Tudom, miről van szó.
— Azt mondtad a lányunknak, hogy elhagyom a családot?
Egy pillanatnyi csend.
Aztán halk nevetés.
— És az nem igaz?
És úgysem vagy soha otthon.
— Dolgozom!
Hogy ne szenvedjetek hiányt semmiben!
— Nincs szükségünk a pénzedre, Vitalik.
Rád van szükségünk.
Behunyta a szemét.
Igen, elrontottam.
De ez nem magyarázza a kegyetlenségedet.
— Válunk — mondta halkan.
Másnap Vitalij szabadságot vett ki.
Katiát vitte a parkba, meséket olvasott neki, újra megtanult apának lenni.
És egy hónappal később kérvényt nyújtott be az egyedüli felügyeleti jogért.
A bíróság neki adott igazat.
Alona még csak el sem jött a tárgyalásra.
Azóta ketten éltek együtt.
És amikor Katia esténként átölelte, és suttogta:
— Apukám, szeretlek…
Tudta, hogy ez a legfontosabb.
Az árvaotthon?
Csak egy rossz álom maradt, amit együtt éltek át.
