— Maris, rossz hírem van — sóhajtott nagyot Oleg, miközben a szavakat kereste, mintha félne kimondani őket.
— Anyával nagyon rossz a helyzet. Nyolcvanöt éves — ez nem játék!
Állandó felügyelet kell neki, egyedül már nem boldogul.
— Ó, Oleg, én ezt már rég éreztem — rázta meg fáradtan a fejét Marina, miközben az ablakon át bámulta Jekatyerinburg szürke utcáit.
— Beszéltél a bátyáddal?
Valószínűleg fel kell fogadni egy ápolót, másképp nem megy.
— Igen, reggel beszéltem Genkával — dörzsölte meg a halántékát Oleg.
— De az ápoló drága.
És félelmetes idegent beengedni anyához.
Neki valaki saját kell, valaki közeli.
— Vagyis azt akarod, hogy mi felváltva csináljuk? — ráncolta a homlokát Marina.
— És Tamara, Gena felesége?
Ő beleegyezik?
Olyan finnyás… kétlem, hogy foglalkozna egy beteggel.
— Nem, Genának esze ágában sincs Tamarával ilyesmit intézni — legyintett Oleg.
— Tudod jól, túl érzékeny.
Átgondoltuk, és arra jutottunk… neked kellene felmondanod, és egyedül gondoznád anyát.
Marinának elakadt a lélegzete.
Megmerevedett, mintha megállt volna körülötte az idő.
Iskolában dolgozott, nyugdíjig már alig volt hátra, és hogy mindent feladjon az anyósáért, maga volt a rémálom.
— Oleg, ezt át kell gondolnom — préselte ki magából, miközben alig tudta visszatartani a hangjában remegő dühöt.
— Ha felmondok, elveszítem a szolgálati időt.
A fizetést.
A nyugdíjat.
Ez nem csak úgy megy!
— Marina, én eltartalak — mondta határozottan Oleg.
— Genával mindent megbeszéltünk.
Te vagy a legjobb megoldás.
Anya nem viseli el az idegeneket, tudod, milyen a természete.
— Oleg, nekem sincs vasból az egészségem! — csattant fel Marina, érezve, ahogy felforr benne a sértettség.
— A nyugdíjat várom, hogy végre magamnak élhessek.
Egy öreget ápolni pokoli munka!
Ti meg Genával meg se kérdeztetek, eldöntöttétek helyettem.
Hogyan birkóznék meg Ninyával egyedül?
— Megoldjuk, Marin — enyhült meg Oleg, de a hangjából kiérződött a fáradtság.
— Segítünk Genával.
És ne feledd: abban a lakásban lakunk, amit anya nekünk adott.
Itt az ideje, hogy hálát mutass te is.
Valóban, Nyina Ivanovna még az esküvőjükre ajándékozta Olegnak a lakást.
A tulajdon csak az ő nevére szólt, de az anyós minden alkalmat megragadott, hogy Marinát emlékeztesse: „hozzájuk csapódott”.
„Szerencséd volt, Marinka, hogy ide kerültél!
Saját házad se volt, a szüleid isten háta mögött élnek.
Ha nem lenne Oleg, még mindig nyomorognál” — szeretett élcelődni Nyina Ivanovna, maró megvetéssel nézve a menyét.
Oleg rokonai mindig hűvösen bántak Marinával.
Túl egyszerűnek tartották, nem közülük valónak.
Bezzeg Tamara, Gena felesége, Nyina Ivanovna kedvence volt.
Az anyós halmozta el dicséretekkel és drága ajándékokkal.
Ünnepekkor Tamara arany fülbevalót kapott, Marina meg egy krémet a szupermarketből.
Tamara butikból vett táskát, Marina egy agyonhasznált kendőt.
Marina kérte, hogy ne kapjon semmit, de az anyós hajthatatlan volt — mindig éreztetni akarta a különbséget.
Ha Marina panaszkodott Olegnak, az csak legyintett: „Ugyan, anyám jó szívből csinálja!”
A gyerekekhez is különböző volt Nyina Ivanovna viszonya.
Gena és Tamara fiát, Sztyepkát imádta, de Liza, Marina és Oleg lánya mintha nem is létezett volna.
Még most is, hogy Liza Pityerbe ment tanulni, ritkán hívta, mindig elfoglalt volt a saját dolgaival.
Marina nem egyezett bele rögtön.
Kivett egy hónap szabadságot a munkahelyén, hogy kipróbálja a dolgot, és határozottan mondta Olegnak:
— Egy hónapig próbálom.
Aztán döntünk.
Igazságtalan lenne mindent rám pakolni.
— Rendben — bólintott Oleg.
— De anyát nem lehet egyedül hagyni.
Hozzuk át hozzánk.
— Jó — sóhajtott Marina.
— De csak egy hónap, Oleg.
Ne feledd.
Másnap Nyina Ivanovna már ott feküdt a lakásukban.
Alig mozdult, egész nap ágyban feküdt.
A lakásban gyógyszerszag terjengett, a levegő nyomasztó lett.
Oleg dirigált:
— Tegyél párnát alá, kényelmetlen neki!
— Főzz vacsorát, magától nem tud!
— Figyelj rá, hogy bevegye a gyógyszert!
Mostantól te felelsz érte!
Marina majd beleszakadt, de Nyina Ivanovna mintha direkt bosszantotta volna: hol kiöntötte a levest, hol eldugta a tablettákat, hol a huzatra panaszkodott.
Egy hét múlva megérkezett Gena és Tamara.
Körülnéztek a lakásban, mintha ellenőriznék, méltó-e Nyina Ivanovnához, Marinát meg sem látták.
Gena anyjához hajolt:
— Mama, hogy vagy itt?
Marina nem bánt?
Ha valami van — szólj.
— Ó, fiam — kezdte gyenge hangon Nyina Ivanovna —, ki törődik egy öreggel?
Marina úgy néz rám, mint valami koloncra.
Fél szívvel ápol.
Tegnap borscsot kívántam, erre makarónit melegített!
Marina ezt hallva nem bírta tovább:
— Nyina Ivanovna, még van leves, holnap főzök borscsot.
Miért főzzek újat, ha megromlik?
Tamara azonnal felháborodott:
— Hogy lehet így?
Egy betegnek friss étel kell!
Most nem dolgozol, mi akadályoz?
— Így is rengeteg a dolgom — sziszegte Marina.
— Ha rád kerül a sor, csináld, ahogy akarod.
— Én nem tudom! — hőkölt hátra Tamara.
— Dolgozom! Ehhez nem értek!
Gena és Tamara még kicsit maradtak, aztán szó nélkül elmentek — segítséget nem ajánlottak.
Marina nem is számított rájuk.
De ami a legjobban fájt, az Oleg közönye volt.
Amikor Marina kérte, hogy segítsen, legyintett:
— Úgyis megoldod.
Én fáradt vagyok a munkában.
Amúgy is, öregekről gondoskodni a nő dolga.
Eltelt három hét.
Marinának lassan vissza kellett volna mennie dolgozni.
Oleg többször is elment Genához, majd egy nap bejelentette:
— A bátyámmal eldöntöttük: felmondasz és gondozod anyát.
Cserébe megkapod a lakását.
A nevünkre hagyja.
— Nem! — tört ki Marinából.
— Ez a hónap majdnem kinyírt!
Nem kell lakás ilyen áron!
— És Lizára gondoltál? — sziszegte Oleg.
— Nem akarsz segíteni a lányodnak lakáshoz jutni?
— Anyád még tíz évig is élhet, én meg addigra tönkremegyek! — mondta határozottan Marina.
— A lakás úgyis a tietek.
Eladjátok, elosztjátok, Liza megkapja a részét.
— A fele nem az egész! — fortyant fel Oleg.
— Ápoló drága, a te fizetésed meg aprópénz.
Nem éri m…
Amikor Oleg még egyszer próbálta rábeszélni, Marina csak fogta a táskáját, kilépett az ajtón, és soha többé nem tért vissza.
