Katya leszállt a buszról a szülőfalujához közel.
Az autó hangosan zümmögve elindult tovább az úton, míg a lány levette a szandálját, bedobta a táskájába, és mezítláb lépett a jól ismert homokos útra.
A szülői ház mindössze háromszáz méterre volt.
Hamarosan a reggeli faluének hallatszott: a kakasok kukorékoltak, a tehénbőgés a farmról érkezett, a bokrokban csicseregtek és csilingeltek a madarak.
Az út menti fű még őrizte a tiszta harmatcseppeket, ettől az út olyan frissnek tűnt, mint gyerekkorában.
A falu ébredezett.
A szomszéd nők kinéztek az ablakon, barátságosan intettek, Katya visszaintett mosolyogva.
— Szia, Katyunja, végre hazatértél — köszöntötte őt az anyja a kapunál.
— Álmodtál volna inkább, miért keltél ilyen korán? — feddte meg a lány.
— Ki kell fejni a kecskéket. Tudod, mikor kezdődik a napom — mondta az anyja, miközben erősen átölelte. — Azt hittem, bemutatod majd a kedvesedet… úgy beszéltünk meg.
— Még nem tud. Vagy fél… nem tudom. Talán egyáltalán nem is kell bemutatni titeket. Nem értem, szerelem ez, vagy csak együtt töltött idő — sóhajtott Katya.
— Hát persze — nézett mélyen a lányára az anyja. — Eleinte te magad futottál utána. Két új ruhát is varrtam neked hiába? És kiderül, hogy nem is szerelem…
— Azt hittem, szerelem. De amint komolyan kezdett udvarolni, a jövőről beszélni, félelmet éreztem. Nem voltam önmagam.
— Miért? Vagy milyen ember ez? Kicsapongó? Iszik? — aggódott az anyja. — Vigyázz, kit választasz, hogy ne kelljen később sírni. Ha jönnek a gyerekek, már késő lesz.
— Nem tudom, anya… Mindent meg akar változtatni bennem. Új frizurát csináltam, daueroltam, a ruháimat miatta hordtam, még a járásomat is próbáltam modellek módjára, csak hogy tetsszek neki. De ő mindezt magától értetődőnek veszi.
— És egész életeden át így fogsz járni idegen járásban, idegen ruhákban, mások kívánságait teljesítve? — szólt halkan az anyja. — Vigyázz, ne válj bábuvá idegen öröméért.
Bementek a házba.
Katya átöltözött egy régi köntösbe, felcsatolta dús haját egy kontyba, és megkönnyebbülten sóhajtott:
— Na végre, itthon vagyok.
— Üdv, kicsim. Örülök, hogy hosszabb időre jöttél. Legalább beszélgethetünk.
Az anyja elment fejni a kecskéket.
Katya gumipapucsot vett, és elindult a kertbe — úgy döntött, még reggeli előtt egy sor gyomot kihúz, amíg az anyja elfoglalt.
Amikor végzett, és megmosta magát a kerti csapnál, a kapu felől egy férfihang hallatszott:
— Szia, Katyunja! Szóval pihenni jöttél?
Katya megfordult, és meglátta a magas fiút, aki kopott ingben, feltűrt ujjakkal állt, arcán vidám mosollyal.
Ez volt régi szomszédja, Szerjóga, akivel együtt jártak iskolába.
— Szerjóga! — csodálkozott, miközben törölte arcát a törülközővel. — Ezt igazán nem vártam.
— Hallottam anyádtól, hogy hazajöttél. Gondoltam, eljövök meglátogatni. Hány év telt el?
— Majdnem három — válaszolta Katya. — Hogy vagytok?
— Hogy lennénk… Minden ugyanaz: tehenek, krumpli, széna. Nincs idő unatkozni. Te hogy vagy? Városi élet, biztos teljesen más.
Katya elmosolyodott:
— Más, de nem mindig könnyű.
Leültek a padra a kapu mellett.
Szerjóga mesélt a falu újdonságairól: ki házasodott, ki ment el, ki tett új tetőt.
Katya hallgatta, és érezte, ahogy a melegség áramlik belé ezekből a szavakból.
Itt, otthon, minden érthető, közeli, valódi volt.
— Én… — kezdett habozva Szerjóga, — régóta mondani akartam neked. Amikor elmentél, valami hiányzott. Mintha a gyerekkor egy darabja ment volna el veled.
Katya zavartan elfordította a tekintetét.
— Szerjóga, hát mi van… Barátok vagyunk.
— Barátok, persze. De tudod, néha a barátság többre nőhet — mondta komolyan.
Nem tudta, mit feleljen.
Bennem feléledt valami rég elfeledett: a nyári esték emlékei, amikor Szerjógával a folyóhoz futottak, gombát szedtek az erdőben, bicikliztek. Akkor minden egyszerűnek és világosnak tűnt.
Mi van, ha…? — villant át a gondolat, de Katya gyorsan elhessegette, eszébe jutott városi udvarlója.
— Menjünk inkább holnap a tóhoz? — javasolta Szerjóga, mintha nem vette volna észre zavartságát. — Van csónakom. Hiányoztam neked?
— Hiányoztál — ismerte el. — Rendben, megbeszéltük.
Az estét anyjával a konyhában töltötték.
Friss tej és frissen sült piték illata lengte be a teret.
Katya mesélt a találkozásról Szerjógával.
— Jó fiú — mondta az anyja. — Szorgalmas, ügyes. Bárcsak ilyenért férjhez mennél.
— Anya, ne már… — nevette el magát Katya. — Csak barátok vagyunk.
— Nézd meg jobban. Talán vele újra önmagad lehetsz, nem idegen lány a fényképes magazinból.
Katya elgondolkodott.
Másnap valóban elmentek a tóhoz.
A víz csillogott a napon, a parton gyerekek futkostak, az öregek botokat állítottak fel.
Szerjóga előhozott egy régi csónakot a pajtából, és elindultak a tó közepére.
Katya kezét a vízbe mártotta, érezve a hűvösséget.
Szerjóga vele szemben evezett, nyugodtnak és megbízhatónak tűnt.
— Városban minden más, igaz? — kérdezte.
— Más, de nehezebb. Ott mindenki fut, igyekszik valakit utolérni, megfelelni… Kimerítő.
— Itt minden egyszerűbb. Föld, munka, ház. Lehet unalmas, de őszinte.
Katya elmosolyodott.
Rájött, hogy erre a egyszerűségre vágyott.
— Tudod, Szerjóga, fáradt vagyok az állandó szerepjátszástól. Városban mindig nem önmagam vagyok.
— Akkor maradj itt — mondta hirtelen. — Itt önmagad lehetsz.
Ezek a szavak annyira váratlanul értek, hogy Katya elakadt lélegzettel.
Néhány nap eltelt.
Katya segített anyjának a kertben, együtt mentek a piacra, találkozott barátnőivel.
Szerjóga egyre gyakrabban jött a kertjükbe.
Nevettek, emlékeztek az iskolai évekre, és köztük új érzés született — meleg és fényes.
De esténként Katya üzeneteket kapott városi udvarlójától, Igortól.
„Hiányzol”, „Mikor jössz vissza?”, „Ne feledd, az enyém vagy”.
És minden alkalommal összeszorult a szíve.
— Anya, nem tudom, mit tegyek — vallotta be egyszer. — Ott van egy kapcsolatom. De itt… itt minden más.
— Kicsim — mondta az anyja gyengéden —, hallgass a szívedre. Ha Igor mellett nem lehetsz önmagad, minek neked ez?
Egy este Igor maga hívta fel. Hangja hideg és követelőző volt.
— Hol tűntél el? Várok rád a városban. Vannak terveim, együtt kell élnünk, érted?
— És ha nem akarom? — kérdezte halkan Katya.
— Mi az, hogy „nem akarod”? Veled kell lennem! — válaszolt ingerülten.
Katya letette a telefont, és sokáig ült csendben.
Másnap egyedül ment a tóhoz.
Leült a partra, és sírt.
— Hé, mi történt? — hallotta a hangot.
Szerjóga odasétált, és leült mellé.
— Félek, Szerjóga — suttogta. — Attól félek, rossz döntést hozok, és egész életemben bánni fogom.
— Bárhol hibázhatsz — mondta ő. — De ha valakivel nevethetsz, önmagad lehetsz, nem kell színlelned — akkor az a te embered.
Katya ránézett.
A szemében nem volt nyomás, csak melegség és gondoskodás.
És hirtelen rájött, hogy már régen meghozta a döntést.
Egy hét múlva Katya írta Igornak:
„Ne keress. Eldöntöttem, hogy itthon maradok.”
Ő többé nem hívta.
Katya egyre többet sétált Szerjógával.
Együtt mentek az erdőbe gombát szedni, halászni, segítettek a szomszédoknak a szénapadon.
Minden alkalommal egyre nagyobb örömöt érzett, hogy visszatért a falujába, önmagához.
Az anyja csak csendben mosolygott, nézve őket.
És egy este, amikor a naplemente aranyra festette az eget, Szerjóga megállt a kapunál, és azt mondta:
— Katya… Nem tudok szépen beszélni. De tudd: ha itt maradsz, mindent megteszek, hogy boldog legyél.
Ő ránézett — és hosszú idő után először érezte magát biztosnak.
— Maradok — felelte halkan.
És ebben a pillanatban a falu mintha egyszerre lélegzett volna a szívével: valahol ugatott egy kutya, a határban bőgött egy tehén, és a folyó felett gyereknevetés csendült.
Minden élő és valós volt — ahogy az érzése is.
Katya és Szerjóga egyre több időt töltött együtt.
A faluban ez esemény volt.
A szomszéd nők titokban felhúzták a függönyt, és beszélgettek:
— Láttad? Szerjóga és Katya újra együtt. — Igen, és úgy tűnik, nem csak barátok… — Hadd legyen. Megbízható fiú.
Eleinte Katya zavartan fogadta ezeket a beszélgetéseket, de lassan mindegy lett neki.
Sőt, örült, hogy az emberek párként látják őket.
Újra önmagának érezte magát, nem pedig egy idegen, felöltöztetett bábunak, ahogy Igor mellett volt.
Új élet
A reggelek korán kezdődtek: Katya segített anyjának a kecskéknél, majd együtt mentek a kertbe.
Néha csatlakozott hozzájuk Szerjóga.
Könnyedén és természetesen forgatta a kapát, Katya nevetett: mellette minden munka játék volt.
— Nézd — mondta, mutatva a rendezett sorokra — így kényelmesebb kapálni.
— Én azt hittem, aranykezű vagy — mosolygott Katya.
Fokozatosan a városi sürgés-forgás visszahúzódott.
A telefon tétlen maradt: Igor többé nem írt.
Katya meglepődött önmagán: még egy hónapja reszketett minden üzenetétől, most belül nyugalom volt.
Régi emlékek
Egy este Szerjógával a tűz mellett ültek a folyó partján.
A könnyű füst csiklandozta az orrát, a víz felett szúnyogok zümmögtek.
— Emlékszel, gyerekkorunkban próbáltunk ónt olvasztani, hogy halászathoz súlyokat készítsünk? — kérdezte.
— Hogyne emlékeznék! — nevetett Katya. — Majdnem felégettük a pajtát. Aztán te egy hétig szemöldök nélkül járkáltál!
Nevettek a gyerekkori csínyeken.
Ebben a pillanatban Katya világosan megértette: ez a boldogság — amikor melletted van valaki a múltadból, a jelenedben él veled, és akit a jövőben látni szeretnél.
Próbatétel
De az élet nem lehet nehézségek nélkül.
Egy este egy poros autó érkezett a házukhoz.
Igor szállt ki belőle.
Katya helyben megdermedt: a szíve félelemtől szúrt.
— Szóval itt vagy! — mondta haragosan. — Otthagytál a falusi miatt?
Szerjóga kijött a pajtából, megdörzsölte a nadrágját, és Katya mellé állt.
— Nyugi — mondta. — Veszekedés nélkül elintézzük.
— Azt hiszed, vele marad? — mosolygott Igor. — Mindent megadtam neki: ruhát, éttermeket, ajándékokat. Te mit tudsz adni? Krumplit és kecskét?
Katya hosszú idő után először nem félt.
Egyenesen Igor szemébe nézett:
— Szép csomagot adtál, de elvetted a legfontosabbat — engem magamat. Elegem van abból, hogy idegen legyek. Szerjóga mellett én önmagam vagyok.
Igor elsápadt, ökölbe szorította a kezét, de nem szólt semmit.
Hirtelen beült az autóba, és elhajtott, felverve a port.
Katya átölelte Szerjógát, és halkan suttogta:
— Kész. Most már biztosan tudom, hogy jól döntöttem.
Esküvő
Néhány hónap múlva a falu ünnepelte az esküvőjüket.
Az utcán hosszú asztalokat terítettek, a szomszédok hozták az ételeket, harmonika szólt.
Katya egyszerű fehér ruhát viselt, amelyet az anyja varrt, Szerjóga új öltönyt.
— Boldogságot nektek! — kiáltották a falusiak. — Legyetek összhangban és gazdagok!
Katya egyszerre nevetett és sírt, nézte Szerjógát, és gondolta: „Itthon vagyok. Ott, ahol lennem kell.”
Új gondok
Az esküvő után a mindennapok kezdődtek.
Átköltöztek Szerjóga házába.
Katya megtanulta a háztartást vezetni: tehenet fejni, kenyeret sütni, szénát gyűjteni.
Eleinte nehéz volt, fájt a keze, a háta.
De Szerjóga mindig mellette volt:
— Semmi gond, Katyunja, együtt megoldjuk.
Idővel saját kis gazdaságuk lett: kecskék, csirkék, disznó.
Szerjóga új pajtát épített, Katya kertet ültetett a ház körül.
— Nézd — örvendezett tavasszal — a almafák virágoznak! Én ültettem őket!
Gyermek születése
Két év múlva fiuk született.
Amikor Katya először vette karjába, sírva fakadt.
— Nézd, Szerjóga, a szemeid vannak… — suttogta.
A fiú lett az életük középpontja.
Katya most már nem csak a háztartás miatt kelt fel, hanem a kis csoda miatt is.
Szerjóga még keményebben dolgozott, hogy a családnak ne hiányozzon semmi.
Betegség próbája
Egy nyáron Szerjóga súlyosan megbetegedett — magas láza lett.
Katya rohangált a házban, nem tudva, mit tegyen.
Orvost hívtak a járási kórházból.
A diagnózis súlyos volt, Szerjóga heteken át ágyban feküdt.
Katya nappal és éjjel gondoskodott róla: kanalazta az ételt, hideg vízzel törölgette, felolvasta az újságot.
— Csak kitarts, hallod? — mondta, fogva a kezét. — Nélküled nem bírok.
Szerjóga meggyógyult.
Katya pedig rájött: semmilyen nehézség nem ijesztő, ha a szív tudja, kiért dobog.
Új út
Az évek teltek.
Fiúk megnőtt, segített apjának a földeken.
Katya néha elutazott a városba eladni tejet és sajtot, mindig örömmel tért vissza:
— A városban mindenki fut, siet, vitatkozik. Itt… itt az élet van.
És amikor este az egész család az udvaron összegyűlt az asztalnál, Katya gyakran gondolt:
„Lehettem volna városban, idegen magamhoz. De visszatértem. Itt, az anyám, Szerjóga és a fiam mellett, megtaláltam azt, amit igazi boldogságnak hívnak.”
