Aliona a szálloda hosszú folyosóján haladt a prezidenciális apartman felé, azzal az érzéssel, mintha egy tárgyalásra menne.
A szíve olyan hevesen vert, hogy szinte elnyomta a hallását. Egyetlen gondolat zakatolt a fejében: „Miért megint én?
Talán panaszkodott, és most próbára tesz? Vagy… valami másról van szó?”
Reszkető kézzel nyitotta ki az ajtót – és dermedten megállt. Az apartman üres volt, de az üvegasztalon egy gondosan összehajtott cédula feküdt. Az írás határozott és biztos volt:
„Ne siess a takarítással. Várlak. L. H.”
A térdei majdnem összerogytak. Első ösztöne az volt, hogy azonnal a menedzserhez rohanjon, bevalljon mindent, ami előző este történt, és bocsánatot kérjen.
De valami megállította. Egy belső borzongás azt súgta, hogy maradjon. És úgy döntött, vár.
A percek fájdalmasan lassan teltek. Igazgatta a párnákat, letörölte a port, de mozdulatai gépiesek voltak. Lelkében a félelem és egy megmagyarázhatatlan kíváncsiság csaptak össze.
Hirtelen léptek hallatszottak. Az ajtó kinyílt.
Belépett Leon Hariton. Ugyanolyan kifogástalanul volt öltözve, mint előző este, de a tekintetében már nem volt fáradtság.
Csak érdeklődés. Aliona érezte, ahogy a pillantása áthatol rajta, és hideg borzongás futott végig a hátán.
— Eljött, — mondta nyugodtan. — Nagyon jó.
Aliona lesütötte a szemét, szidásra számítva. De ami ezután következett, meglepte.
— Mindig olyan keményen dolgozik, hogy helyben elalszik?
Megdermedt. Nem tudta, hogy tréfál-e, vagy próbára teszi.
— Sajnálom… nem állt szándékomban. Késő volt, és én… — a hangja megremegett. — Nem akartam megszegni a szabályokat.
Leon vizet töltött egy pohárba, leült egy fotelbe, és intett, hogy üljön le vele szemben.
— Nyugodjon meg. Ha ki akartam volna rúgni, az már tegnap megtörtént volna.
Szavai megkönnyebbülést hoztak, de a feszültség a levegőben nem oszlott el.
Aliona felemelte tekintetét, és a férfi szemébe nézett. Abban nem volt harag, sem megvetés. Csak kíváncsiság.
— Mondja, miért választotta ezt a munkát? — kérdezte hirtelen. — Szobalánynak lenni egy luxusszállodában nehéz munka. De ön… ön mintha egy másik világból jött volna.
Aliona megmerevedett. A kérdés mélyen a szívébe fúródott.
— Dolgoznom kell, — válaszolta halkan. — Van egy húgom, aki még iskolába jár. Anyám beteg. Nem volt pénzem egyetemre. Ez az egyetlen mód, hogy boldoguljunk.
Leon sokáig hallgatott, elgondolkodva. Aztán megszólalt:
— Őszinte válasz. Tetszik. Az én világomban a legtöbben csak hazudni tudnak.
Aliona erősen elpirult.
— Én… nem tudok hazudni, — vallotta be halkan.
A férfi ajkán alig észrevehető mosoly jelent meg.
— És ez ritka tulajdonság.
A köztük lévő feszültség szinte tapinthatóvá vált. Minden másodperc, amíg a tekintete rajta időzött, egyre gyorsabb szívverést csalt ki belőle. De nem tudott elmenni.
— Hallgasson rám, Aliona, — mondta kis szünet után. — Van egy ajánlatom az ön számára. Ne féljen, nem az, amire gondol.
Egy pillanatra elhallgatott, figyelve a reakcióját.
— Szükségem van valakire, akiben megbízhatok.
Nem titkárnőre, nem karrieréhes asszisztensre. Valakire, aki hiteles. Ön közvetlenül mellettem dolgozhatna.
Aliona szólni sem tudott.
— Én? De… én csak egy szobalány vagyok.
— Tegnap több valódiságot mutatott, mint a partnereim az elmúlt tíz évben. És pontosan erre van szükségem.
Úgy érezte, inog a lába alatt a talaj. Alig egy nappal korábban még rettegett, hogy elveszíti az állását. Most pedig egy milliárdos állást ajánlott neki maga mellett.
— Gondolja át, — mondta Leon, miközben felállt. — De tudja, nem szeretek túl sokáig várni.
Amikor Aliona kilépett az apartmanból, meg volt győződve arról, hogy a korábban ismert élete véget ért.
Előtte egy új út nyílt meg, egyetlen lépéssel, amely mindent megváltoztathatott.
És hosszú idő után először a félelmet a remény váltotta fel.
