A vonaton egy kislány lopta el a kekszeimet, és rögtön előttem ette meg őket: de amikor a kekszek elfogytak, a kislány valami váratlant tett.
Ma egy városból a másikba utaztam vonattal.
Az út 2–3 órát kellett volna igénybe vegyen.
Előre felkészültem az utazásra: vittem egy könyvet, vettem kávét, és ami a legfontosabb, a kedvenc fémdobozomat a kekszekkel.
A vonat lassan elindult. Az ablakon kívül esett az eső.
Kinyitottam az édességdobozomat, kiválasztottam egy kerek kekszet, és épp hogy az első falatot akartam bevenni, amikor mozgást vettem észre magam előtt.
Valaki kis keze nyúlt a dobozom felé.
Felemeltem a tekintetem — és rögtön találkoztam a kékszemű, apró kislány, kb. kétéves tekintetével.
Ő előbújt az előttem lévő ülés mögül, először félénken, majd szélesen mosolygott, mintha régóta ismernénk egymást.
És abban a pillanatban, engedélyt sem kérve, magabiztosan elvett egy kekszet, és ropogósan harapott egy darabot.
Annyira megdöbbentett ez a merész, de annál bájosabb cselekedet, hogy fel sem tudtam háborodni.
Sőt, inkább nevetségesnek találtam.
A kis édesszájú ült, és ette a kekszemet, szemei ragyogtak, mintha az a saját zsákmánya lenne.
Egy perc múlva újra kinyújtotta a kezét. Még egy kekszet vett. Aztán még egyet. És még egyet.
Az öröme minden új falatnál olyan őszinte volt, hogy vitatkozni vele vagy elrejteni a dobozt valami borzasztóan helytelen dolognak tűnt.
Végül, amikor a vonat már teljes sebességgel haladt, a dobozomban csak morzsák maradtak.
A kislány, elégedetten és jóllakottan, fülig érő mosollyal ült.
Kb. harminc perc múlva ismét felém fordult.
Szemében remény csillant — valószínűleg azt gondolta, hogy van még nálam titkos édességtartalék.
De amikor meglátta az üres dobozt, kissé elszomorodott.
És ekkor történt valami, ami teljesen sokkolt. A folytatás az első kommentben.
A kislány szorosan tartotta a kezében a kis rózsaszín maciját, kopott, de nyilvánvalóan kedvelt játékát.
Rám nézett, majd előre nyújtotta a játékot.
— Fogd el — mondta gyermekien.
Teljesen ledöbbentem. Számára ez a maci valószínűleg a legdrágább barátja volt.
És ő úgy döntött, hogy nekem adja — cserébe a kekszért, amit megosztottam vele.
Vagy talán egyszerűen csak hálajelként.
Óvatosan a kezembe vettem a macit, és megsimogattam a fejét.
— Köszönöm, kicsim — suttogtam.
Amikor a vonat megérkezett a megállójához, a kislány ismét előbújt az ülés mögül, és integetett nekem.
Ez az utazás különlegessé vált számomra. Rájöttem: a boldogság nem mindig abban rejlik, hogy megtartsd a sajátodat.
Néha akkor születik, amikor megosztasz valamit — még ha csak egy egyszerű kekszet is —, és cserébe valami sokkal nagyobbat kapsz.
