A hasát fogva nyögött a fájdalomtól.
Amikor azonban az orvosok megvizsgálták, megdöbbentek attól, amit a testében találtak…
Késő este ismét kinyíltak a sürgősségi osztály ajtói, és belépett egy körülbelül kilenc éves kisfiú.
Egyedül volt, régi, túlméretezett ruhákban.
Az arca sápadt volt, ajkai remegtek, kezei pedig görcsösen szorították a hasát.
— A… hasam… nagyon fáj… — suttogta gyengén.
A nővér megdermedt: a fiú felnőttek nélkül jött.
Az ügyeletes orvost azonnal hívták, és a fiút bevezették a vizsgálóba.
— Hogy hívnak? Hol vannak a szüleid? Elestél? Megsérültél? — kérdezte az orvos.
De a fiú csak a fejét rázta, és ismételte: — Fáj… a hasam…
Egy szót sem szólt a családjáról, sem arról, honnan jött. Rémültnek tűnt.
Az orvosok úgy döntöttek, röntgenfelvételt készítenek. Amikor az első képek megjelentek a monitoron, a szoba elnémult.
Senki sem akarta elhinni, amit látott: ami a fiú hasában rejtőzött, az sokkal félelmetesebb volt, mint bárki gondolta․․․
A röntgenfelvételen egyértelműen látszottak érmék, gombok és apró fémes tárgyak.
Senki sem számított ilyen látványra.
Az orvos, próbálva megőrizni a nyugalmát, azonnali műtétet rendelt el.
Amíg a sebészek sietve felvették a maszkokat és kesztyűket, a nővér a fiú mellett maradt, halkan nyugtató szavakat suttogva.
Ahogy sorra eltávolították a tárgyakat, a feszültség egyre nőtt a műtőben.
Az orvosok alig hitték el, hogy a fiú mindezt saját magával tette.
Minden mozdulatából fájdalom és magány sugárzott.
Amikor a fiú felébredt a műtét után, ugyanaz a nővér ült az ágya mellett.
A nő gyengéd hangja végül megszólaltatta: — Tommy a nevem…
— Tommy… szép név. Van valaki, akit értesíthetünk? — kérdezte halkan.
Hosszú csend után jött a válasz: — Nincs senki…
Ezek a szavak jobban fájtak, mint bármilyen diagnózis.
Amikor Tommy végre összeszedte a bátorságát, hogy beszéljen, az igazság még szívszorítóbb volt.
Bevallotta, hogy valóban nincs senkije.
Az utcán élt, ott aludt, ahol tudott, és néhány érmét keresett azzal, hogy autókat tisztított a piros lámpáknál.
De legtöbbször az idősebb utcagyerekek mindent elvettek tőle.
Így Tommy kétségbeesett ötlettel állt elő, hogy megvédje a pénzét — lenyelte az érméket, abban a reményben, hogy elrejti őket a testében.
Az orvosok fojtott torokkal hallgatták.
Egy kilencéves fiú, egyedül az éhséggel és a világ kegyetlenségével szemben.
Tette nem őrület volt — hanem segélykiáltás.
Most az orvosok és a szociális munkások megértették: Tommyt nem küldhetik vissza a hideg utcákra.
Nemcsak orvosi ellátást érdemelt, hanem egy új életet is — egy olyan helyet, ahol soha többé nem kell érméket nyelnie, hogy megvédje azt a kis darab „boldogságot”, amit talált magának.
