Reggel hatkor az anyós durván lerántotta a takarót a terhes menyéről: „Kelj fel, lusta lány! Enni akarok!
Meddig fekszel még!”, de fogalma sem volt, mi vár rá másnap.
A terhesség első hónapjai nagyon nehezen teltek számomra — állandó hányinger, gyengeség, álmatlan éjszakák.
És most még az anyósom is, aki nem hagyott nyugodtan élni.
Minden reggel — szemrehányások, veszekedés, gúnyolódás.
És ha megpróbáltam legalább egy szót válaszolni — rögtön a férjéhez panaszkodott, és azzal fenyegetett, hogy ki fog minket dobni a házból.
Aznap éjjel alig aludtam.
Valamikor öt óra körül kezdtek lehunyni a szemeim, de az álmot éles hang szakította meg a fülem mellett:
— Kelj fel, lusta lány, enni akarok. Készíts valamit, különben egész nap csak alszol!
Behunytam a szemem, próbáltam nem sírni.
— Anyu, rosszul vagyok — suttogtam. — Egész éjjel hánytam.
— A betegségeidet tartsd magadnak! — üvöltötte. — A mi időnkben a nők szültek, és nem panaszkodtak!
Felkeltem, és elkészítettem a reggelit, de belül valami elszakadt. Rájöttem — így tovább nem mehet.
Ki kellett találnom egy bosszútervet, hogy helyére tegyem a pimasz anyóst. És ezt tettem…
Éjjel, amikor mindenki aludt, bekapcsoltam a hangszórót — halk suttogás, gyerek sírás, sóhajtások.
A hangerőt minimálisra állítottam, úgy, hogy a hang mintha messziről jönne.
Az első percekben semmi sem történt. Aztán hallottam, hogy a szomszéd szobában nyikorgott az ágy — az anyós felébredt.
Bár otthon csend volt, a konyhából hallotta a halk női suttogást. Mintha valaki sírt volna.
Az anyós odafigyelt — a hang elcsendesedett. Azt hitte, álmodott.
Néhány perc múlva újra — sírás, aztán zörgés, majd egy férfi hang, alig hallható.
Az anyós felugrott az ágyban, a szíve kalapált.
— Ki van ott?! — kiáltotta.
Válasz nem érkezett. Csak egy halk kopogás a falon, majd újra csend.
Reggelre egy szempillantásnyit sem aludt.
— Nem hallottad, hogy éjjel valaki beszélt? — kérdezte tőlem reggel, rémült szemekkel.
Ártatlanul mosolyogtam:
— Nem, anyu, egész éjjel nem aludtam, könyvet olvastam, de hangokat nem hallottam. Talán csak álmodta?
Másnap este minden megismétlődött. Suttogás, kopogás, halk gyereksírás.
Az anyós elkezdett keresztet vetni, imákat suttogni.
Azt hitte, hogy a meghalt férje jött érte.
Reggelre, reszkető kezekkel, odajött hozzám.
— Nem bírom tovább, valami történik a házban…
Nyugodtan ránéztem, és halkan mondtam:
— Talán Isten büntet. Talán érdemes lenne egy kicsit kedvesebbnek lenni másokkal.
Azóta megváltozott. Már nem kiabált, nem szemrehányott, nem ébresztett reggelente.
Épp ellenkezőleg — teát hozott, kérdezte, hogy érzem magam.
És éjjel a házban tökéletes csend uralkodott.
A hangok eltűntek… mert kikapcsoltam a hangszórót.
