„Az évfordulós fülbevalók egy idegen nő fülében – Vitya, vidd a hazugságaidat, és menj Szvetlánához.”
– Galja, nézd meg, milyen fotókat küldött Szvetka a nyaralásról! – kiáltotta Viktor a konyhából, miközben cukrot kavart a teájában.
– Lebarnult, mint a csoki!
Galina Petrovna megtörölte a kezét a konyharuhába, és bement a konyhába, ahol a férje a telefonját görgette, miközben forró teát kortyolt.
– Mutasd – ült le mellé, megigazítva a köntösét.
– Hol is voltak, Törökországban?
– Azt mondja, Egyiptomban.
Nézd, itt a part, és itt vannak az étteremben…
Viktor lapozgatta a képeket, mindegyiket kommentálva.
– Ó, ez meg milyen szép!
Valami kiránduláson voltak…
Galina csendben nézegette a fotókat, csak bólintott.
Szvetlana mindig is tudta, hogyan mutassa meg jól magát, már az iskolában is ő volt a hangadó, a társaság lelke.
Az egyetem után sokáig nem tartották a kapcsolatot, aztán véletlenül találkoztak a rendelőben, beszélgetésbe elegyedtek, és időnként elkezdtek telefonon beszélni.
– Ó, ez tetszik nekem – állította meg Viktor a képeket egy fotónál, ahol Szvetlana egy kávézó asztalánál ült, és a kamerába mosolygott.
Galina a kijelzőre nézett, és érezte, ahogy belül minden megfagy.
A barátnője fülében ismerős fülbevalók csillogtak – apró arany rózsák gyöngyöcskékkel.
Pont azok, amelyeket a férje a házassági évfordulójukra ajándékozott neki.
– Hogy kerültek hozzá az én fülbevalóim? – kérdezte halkan Galina, le nem véve a szemét a telefonról.
– Micsoda? – emelte fel a tekintetét Viktor, nem értve.
– A fülbevalók.
A gyöngyös rózsák.
Ilyeneket adtál nekem, emlékszel? – Galina hangja remegett.
Viktor közelebb hajolt a fotóhoz, összevonta a szemöldökét.
– Ugyan már, Galja.
Lehet, hogy csak hasonló.
Ilyen fülbevalóval tele van bármelyik ékszerbolt.
– Nem, nem hasonló.
Pontosan ugyanilyen. – Galina a kezébe vette a telefont, nagyította a képet. – Nézd, itt a bal oldali rózsán van egy kis karc.
Emlékszel, beakadt a szekrény ajtajába?
A férj némán itta tovább a teáját.
Galina érezte, hogy egyre hevesebben ver a szíve.
– Vitya, hol vannak a fülbevalóim?
– Honnan tudjam?
Te szoktad számon tartani az ékszereidet – morogta, fel sem nézve.
Galina felállt, és bement a hálószobába a fésülködőasztalhoz.
Kinyitotta az ékszeres dobozt, és turkálni kezdett benne.
A fülbevalók sehol.
Átkutatta az összes fiókot, benézett az asztal alá, ellenőrizte a fürdőszobát.
Semmi.
– Vitya! – szólt a férjének.
– Mi van már megint? – felelt az bosszúsan.
– Nincsenek meg a fülbevalók.
Nincsenek az ékszeresben.
– Talán valahol elhagytad?
Vagy nyaraláson vesztetted el?
– Milyen nyaraláson?
Tavaly nyáron az anyádhoz mentünk, a fülbevalókat nem is vittem magammal.
Idén meg sehova sem utaztunk.
Viktor kijött a konyhából, bement a szobába, bekapcsolta a tévét.
– Nem tudom, Galja.
Talán javításra adtad be?
– Ugyan már, minek adnám javításra?
Szipogva sem voltak még, szinte újak. – Galina megállt az ajtóban, karba tette a kezét. – Vitya, nézz rám.
A férj kelletlenül elszakadt a képernyőtől.
– Na, mi az?
– Tudod, hol vannak a fülbevalóim?
– Nem, nem tudom. – Újra a tévére szegezte a tekintetét.
Galina visszament a konyhába, leült az asztalhoz.
A fejében kavargtak a gondolatok.
A fülbevalók eltűntek, és most Szvetlánánál vannak.
Véletlen egybeesés?
De az ilyen ékszerek tényleg ritkák voltak, emlékezett rá, mennyit válogatott Viktor a szalonban, mire ezeket megvette.
Elővette a saját telefonját, megnyitotta a névjegyzéket, megkereste Szvetlana számát.
Remegett az ujja, miközben az üzenetet gépelte.
„Szia, Szveta!
Néztem a nyaralós képeidet.
Nagyon jól néztek ki!
Mondd csak, honnan szerezted azokat a szép fülbevalókat?
Nagyon megtetszettek a gyöngyös rózsák.”
A válasz gyorsan érkezett: „Galocska, köszönöm!
A fülbevalókat egy jó embertől kaptam ajándékba.
Régóta ilyenekre vágytam.”
„És hol vette?
Lehet, én is néznék magamnak hasonlót.”
„Nem tudom, nem én választottam.
Amúgy minek neked?
Hiszen azt mondtad, a férjed sajnálja tőled az ajándékokat.”
Galina letette a telefont.
Úgy vert a szíve, hogy már szinte úgy érezte, a szomszédok is hallják.
Felállt, az ablakhoz lépett, megpróbált megnyugodni.
Lehet, hogy téved?
Lehet, hogy tényleg csak véletlen?
– Galja, lesz vacsora? – kiáltott Viktor a szobából.
– Csinálj magadnak – felelte, hátra sem nézve.
– Mi van veled?
Egy pár vacak fülbevaló miatt így kiakadsz.
– Egy pár vacak fülbevaló miatt… – ismételte Galina.
– Hiszen ez a házassági évfordulónkra kapott ajándék.
Húsz év együtt.
– Na és aztán?
Eltűntek, hát eltűntek.
Veszek újakat.
– Nem erről van szó, Vitya.
A férfi felé fordult.
Az a karosszékben ült, és a távirányítóval kapcsolgatta a csatornákat.
– Akkor miről?
– Arról, hogy most Szvetlánánál vannak.
– Hát legyenek.
Mi közöd hozzá?
– Viktor, te adtad neki őket?
Hosszú csend.
A tévében újabb sorozat képkockái villogtak.
– Ne beszélj butaságokat.
– Akkor hogy kerültek hozzá?
– Honnan tudjam?
Talán vett magának ugyanolyanokat.
Galina a karosszék elé lépett, megállt a férje előtt.
– Nézz a szemembe, és mondd azt, hogy nem adtad oda Szvetlánának a fülbevalóimat.
Viktor felpillantott, találkozott a tekintetük, aztán rögtön elfordult.
– Galka, hagyd már abba.
Nyomozást rendeztél egy semmiség miatt.
– Tehát igen, odaadtad.
– Semmit nem adtam oda – a férfi hangja élessé vált.
Galina leült vele szemben a kanapéra.
– Vitya, húsz éve vagyunk együtt.
Mindig bíztam benned.
Ha van köztetek valami, jobb, ha őszintén megmondod.
– Semmi nincs köztünk! – pattant fel a karosszékből.
– Teljesen megőrültél!
Találtál egy fotót az interneten, és elkezdted magad hergelni.
– Akkor miért idegeskedsz ennyire?
– Azért, mert elegem van a gyanúsítgatásaidból!
Egész nap dolgozom, hazajövök, és itthon kihallgatást tartasz.
Viktor kiviharzott a konyhába, becsapta az ajtót.
Galina a szobában maradt, egy pontra meredve.
Húsz év házasság.
A lányuk, Katya, már férjnél van, másik városban él.
A fiuk, Alekszej egyetemen tanul, hétvégenként jár haza.
Eszébe jutott, hogy egy éve Viktor hirtelen gyakrabban kezdett túlórázni, indulás előtt többször nézett a tükörbe, vett magának egy új inget.
Akkor azt gondolta: középkorú válság, a férfi fiatalnak akarja érezni magát.
Meg az is, hogy lehűlt, ritkábban ölelte meg, kevesebbet beszélt a közös jövőről.
Galina ezt mind a fáradtságnak, a munkahelyi stressznek tudta be.
Valóban feszült pozícióban dolgozott egy építőipari cégnél.
A konyhában csörömpölni kezdett az edény.
Viktor mosta a csészéjét, hangosan csörgetve a kanalat.
Galina elővette a telefonját, újra megnyitotta Szvetlana fényképeit.
Figyelmesen megnézte mindegyiket.
Itt a strandon fürdőruhában, itt az étteremben, itt a piramisoknál a kiránduláson.
És mindenhol – ugyanazok a fülbevalók.
Egyik fotót felnagyította.
Szvetlana boldognak, elégedettnek tűnt.
A bőre napbarnított, a haja szépen beállítva, a manikűr friss.
A nyaralás nyilván nagyon jól sikerült.
„És kivel mentél?
Egyedül vagy társasággal?” – írta Galina.
Sokáig nem érkezett válasz.
Aztán jött egy üzenet: „Egy barátnőmmel mentem.
Figyelj, dolgom van, majd később beszélünk.”
Galina tudta – Szvetlana hazudik.
Nincsenek közeli barátnői, akikkel el tudna menni nyaralni.
Beszéltek már erről, Szvetlana panaszkodott, hogy a válás után nehezen teremt kapcsolatokat az emberekkel.
Szvetlana három éve vált el.
A férje egy fiatal titkárnőhöz ment el, otthagyva őt a hitellel és a kölcsönökkel.
Egy magánklinikán dolgozik adminisztrátorként, a fizetése nem nagy.
Miből tellett akkor Egyiptomra?
– Galja, leugrom a garázsba – kiáltott Viktor az előszobából.
– Menj csak – felelte.
Becsapódott a bejárati ajtó.
Galina felállt, az ablakhoz lépett.
Viktor a ház udvarán át ment a garázsok felé, miközben elővette a cigarettát a zsebéből.
Öt éve letette a cigarettát, de mostanában Galina egyre gyakrabban érezte rajta a dohány szagát.
Visszament a telefonjához, megnyitotta a közösségi oldalakat.
Rákeresett Szvetlana profiljára, és lapozgatni kezdte a képeket.
A legtöbb a nyaralásról készült, de voltak mások is.
Itt Szvetlana egy kávézóban, itt a színházban, itt valahol a természetben.
Az egyik fotón Galina ismerős kabátot vett észre.
Sötétkék, szőrmés kapucnival.
Pontosan ilyen lógott Viktor szekrényében.
Csakhogy a képen egy nő volt, szemmel láthatóan nem Szvetlana.
Magas, karcsú, hosszú sötét hajjal.
Galina közelebb hajolt, alaposabban megnézte.
Ez mégsem Viktor kabátja volt, csak nagyon hasonlított rá.
Bezárta a telefont, bement a hálóba, kinyitotta a férje szekrényét.
A kabát a helyén lógott.
De mellette hiányzott egy ing.
Az a világoskék, amit tavaly vett.
Galina jól emlékezett rá – drága volt, egy jó üzletben vette, Viktor sokáig válogatott.
– Vitya hazajött? – hallotta meg hirtelen egy hangot a háta mögül.
Megfordult.
Az ajtóban a fia, Alekszej állt, táskával a kezében.
– Ljósa!
De jó, hogy megjöttél.
Apa a garázsban van.
A fiú letette a táskát, megölelte az anyját.
– Anya, mi történt?
Nagyon sápadtnak látszol.
– Semmi, csak elfáradtam.
Hogy megy az egyetem?
– Jól.
De mi van nálatok itthon?
Apa furcsán beszél telefonon.
Tegnap is hallottam a folyosón, amikor itt voltam nálatok.
– Hogy érted, hogy furcsán?
– Hát, olyan halkan, gyengéden.
Azt mondta valakinek: „drágám”, „hiányzol”.
Azt hittem, veled beszél, de te akkor dolgoztál.
Galina leült az ágyra.
A fia melléült, megfogta a kezét.
– Anya, apának van valakije?
– Nem tudom, Ljósa.
Nem tudom.
– Te gyanítottál valamit?
– Nem.
Vagyis…
Az utóbbi időben megváltozott.
Valahogy olyan távolságtartó lett.
Alekszej átkarolta anyja vállát.
– Anya, nem lenne jobb, ha egyszerűen leülnétek beszélni?
Hogy tudd, mi történik?
– Mindent tagad.
– És mi keltette fel a gyanúdat?
Galina elmesélte a fiának a fülbevalók történetét, és megmutatta neki Szvetlana fotóit.
Alekszej figyelmesen hallgatta, tanulmányozta a képeket.
– Anya, lehet, hogy tényleg véletlen?
Hasonló fülbevalók előfordulnak.
– Ljósa, én nap mint nap viseltem őket.
Ismerek rajtuk minden egyes karcolást.
– Akkor ezt tisztázni kell.
Nem élhetsz így, állandó kételyek között.
Ekkor belépett a lakásba Viktor.
– Á, megjöttél, Ljósa! – kiáltotta jókedvűen. – Hogy mennek a dolgok, fiam?
Alekszej felállt, köszöntötte az apját.
– Apa, anyával beszélnünk kell.
Családi tanács, úgy mondván.
– Miről van szó? – kérdezte Viktor, miközben levette a kabátját, és a fürdőbe indult kezet mosni.
– A családon belüli őszinteségről – mondta Galina.
– Megint a fülbevalók miatt? – kiáltott ki a fürdőből Viktor. – Galja, hagyd már abba!
– Nem csak a fülbevalókról.
Viktor kijött a fürdőből, a törölközővel törölte a kezét.
Ránézett a feleségére, majd a fiára.
– Rendben.
Beszéljünk.
De előbb vacsorázzunk rendesen, jó?
Vacsora közben mindenki hallgatott.
Alekszej az egyetemről mesélt, Viktor bólintgatott, Galina gépiesen evett, alig figyelve.
Evés után átmentek a nappaliba, és leültek az asztalhoz.
– Na, mondd – szólalt meg Viktor. – Mi bánt?
– Vitya, van viszonyod?
A direkt kérdés súlyként nehezedett a levegőre.
Viktor elvörösödött, majd elsápadt.
– Miféle viszony?
Miből gondolod?
– A fülbevalóim Szvetlánánál vannak.
Másképp viselkedsz.
Ljósa hallotta, ahogy egy nővel beszélsz telefonon.
– Ljósa, mit beszélsz? – fordult Viktor a fiához.
– Apa, nem vagyok süket.
Tegnap is hallottam, ahogy gyengéden beszélsz valakivel telefonon.
Anya akkor még dolgozott.
Viktor felállt az asztaltól, az ablakhoz sétált.
– Rendben – mondta, háttal állva nekik. – Rendben, beszéljünk őszintén.
Galina érezte, ahogy összeszorul a szíve.
– Van… egy nő az életemben.
– Szvetlana?
– Igen.
Szvetlana.
Alekszej mélyet sóhajtott.
Galina lehunyta a szemét.
– Mióta?
– Másfél éve.
– Másfél éve… – ismételte Galina. – És most mi lesz?
Viktor a család felé fordult.
– Nem tudom, Galja.
Őszintén nem tudom.
Nem terveztem, így alakult.
– Hogyhogy „így alakult”? – Galina hangja halk volt, de kemény.
– A rendelőben találkoztunk, beszélgetni kezdtünk.
Aztán telefonálgattunk, találkozgattunk.
Magányos, a válás után nehéz neki.
Nálunk meg…
Minden olyan megszokott, olyan unalmas lett.
– Szóval én vagyok a hibás?
– Nem, nem te.
Senki sem hibás.
Egyszerűen csak így történt.
– És a fülbevalók?
– Meglátta rajtad, azt mondta, nagyon tetszenek neki.
Én…
Én vettem neki ugyanolyat.
Nem a tieidet.
Újakat vettem, pontosan ugyanilyeneket.
– Hazudsz – mondta halkan Galina. – Az én fülbevalóim nincsenek meg.
– Galja…
– Elvetted a fülbevalóimat, és odaadtad a szeretődnek.
A házassági évfordulónkra ajándékoztad őket nekem, most meg ő hordja Egyiptomban.
– Anya, nyugodj meg – szólt közbe Alekszej.
– Nem, hagyd, hogy végigmondja az igazat.
Te fizetted a nyaralását is?
– Igen – suttogta Viktor.
– Az én pénzemből is?
Hiszen a fizetésem felét a családi kasszába rakom.
– Galja, bocsáss meg.
– Miért is bocsássak meg?
Azért, mert húsz évet rááldoztam az életemből?
Azért, mert hittem neked?
Azért, mert a szeretőd az én fülbevalóimat hordja, és az én pénzemből sütteti a hasát a napon?
Galina felállt az asztaltól.
– Gondolkodnom kell.
Ljósa, kísérd el apádat Szvetlanához.
Lakjon ott, ha már olyan jó neki.
– Galja, ne kapkodd el – mondta Viktor.
– Beszéljük meg nyugodtan.
– Mit lehet ezen megbeszélni?
Te másfél évvel ezelőtt döntöttél.
Én csak most tudtam meg róla.
Bement a hálószobába, és becsukta maga mögött az ajtót.
Leült az ágyra, és végre megengedte magának, hogy sírjon.
Az ajtón túlról hallotta a férje és a fia hangját, de nem figyelt rájuk.
Húsz év.
Egy fél élet.
Gyerekek, közös tervek, álmok a közös öregségről.
És mindez nem bizonyult fontosabbnak, mint egy új kapcsolat és egy másik ember magánya.
Megcsörrent a telefon.
Üzenet érkezett Szvetlanától: „Galja, ne haragudj.
Nem akartam, hogy így tudd meg.
Vitya jó ember, megért engem.
A fülbevalók tényleg gyönyörűek, köszönöm az ajándékötletet.”
Galina törölte az üzenetet, válasz nélkül.
Felállt, a szekrényhez lépett, és elővett egy bőröndöt.
Holnap elutazik a lányához, egy időre.
Rá kell jönnie, mit érez, és mit tegyen ezután.
Vagy talán nem is holnap.
Talán már most azonnal.
