— Kolja, fiam, gyere gyorsan! Kérlek, édes gyermekem!
Hagyj ott mindent és gyere.
Baj van nálam! — hívta fel fiát Zoja Alekszejevna.
Az anya sírt a telefonba, és Nyikolaj szíve megremegett.
Már készült a rég beidegződött szokás szerint visszautasítani az anyját, hivatkozva elfoglaltságaira.
Visszautasítani és nem menni.
Nincs ideje.
Ugyan már — milyen utazások!
A szabadságig még két hónap volt hátra.
Majd akkor elmegy, gondolta.
De most valami összeszorult a mellkasában, úgy megreszketett, mint gyerekkorában, amikor panaszkodott anyjának a szomszéd fiúk verései miatt.
Majdnem fizikailag érezte, ahogy anyja simogatja a dudorokat, karcolásokat, és a fájdalom eltűnik…
— Mi történt?
Mama, jól vagy? — kérdezte megijedve.
Mi van, ha megbetegedett?
Hiszen Nyikolaj soha nem gondolt bele, hogy az anyja egyszer súlyosan megbetegedhet, vagy hogy egyszer majd nem lesz…
— Nem, édes fiam, nem vagyok beteg.
Itt valami rosszabb történt.
Kérlek, gyere el.
És hozd el Masát is.
Nagyon komoly beszédem lesz veletek.
— Rendben, mama.
Hétvégén eljövünk Masával.
Most nyugodj meg, nehogy baj legyen a szíveddel.
Ne aggódj, mindent megoldunk, nincs olyan probléma, amit ne lehetne megoldani.
Nyikolaj tényleg így gondolta.
Magas beosztásra jutva tudta, milyen árat fizetett érte, mennyit kellett dolgoznia, teljes erőbedobással.
Most pedig, a vállalat vezérigazgatói székében ülve, ahhoz szokott, hogy az ő problémái megoldódnak — ha nem is azonnal, de megoldódnak.
— Masa, van valami programod hétvégére?
Szombaton anyámhoz kell mennünk.
Valami történt ott.
Talán Ljuda megint kitalált valamit.
Fiatal korában is gonosz teremtés volt, és most sem változott, semmi nem változik az emberben.
— Igen, a te nővéred aztán különleges teremtés, a maga hasznáért bármire képes!
Mindenképpen elmegyünk — válaszolta a feleség.
Szombaton a házaspár elindult Nyikolaj szülőfalujába, amely gyönyörű, sűrű erdők között feküdt, háromszáz kilométerre az ő városuktól.
Ahogy közeledtek szülőföldjéhez, Nyikolaj újra elérzékenyült.
Kellemesen szorított a szíve.
Eszébe jutott mezítlábas gyerekkora, gondtalan és örömteli ifjúsága.
— Koljenyka, édes fiam, Masenyka!
Megjöttetek, aranyaim! — Zoja Alekszejevna örömmel ölelte magához a várva várt vendégeket.
Nyikolaj látta, mennyire megváltozott, megöregedett az anyja.
A haja teljesen kifehéredett.
Az évek könyörtelenek hozzánk.
Különösen az öregekhez.
Rajta nagyon látszott.
— Mama, hogy vannak itt?
Nem betegek?
Minden rendben?
Kolja rám ijesztett, azt mondta — valaki megbántotta magát — faggatta a meny Zoja Alekszejevnát.
— Jaj, Masenyka, olyan dolog történt…
Nem is tudom, hogy mondjam el…
Na, majd később, gyertek az asztalhoz.
Mossátok meg magatokat az útról — és ebédelünk.
A beszélgetés ráér később.
A kiadós ebéd után Zoja Alekszejevna elmesélte fiának és menyének a baját.
— Ljuda teljesen megőrült.
Elvadult, hogy ilyet mer mondani az anyjának!
Hogy jutott ez eszébe?
Ez a Fedka rontja meg.
Reménytelen alkoholista.
Dolgozni nem akar, de inni kell valamiből.
Ezért biztatta rá erre az aljas dologra.
— Mama, nyugodjon meg.
Magyarázza el rendesen, mit akar Ljuda magától? — kérte Nyikolaj.
Zoja Alekszejevna sírni kezdett.
— Micsoda szégyen, fiam!
És hogy nem szégyelli magát az emberek előtt?
Ez milyen bűn már — saját anyját odaadni egy intézetbe!
— Mit mondottál? — döbbent meg Nyikolaj.
Bármit el tudott volna képzelni a gonosz nővéréről, csak ezt nem.
— Igen, pár napja odajött, és azt mondja: készülj, anya, mész az idősek otthonába.
A házadat pedig eladjuk.
Ajándékozási szerződést írsz rám, és mész.
Azt mondja: Koljának úgysem kell a ház.
Ő pénzben úszik, neki nincs szüksége a te viskódra.
És hogy ő már rég lemondott róla az én javamra.
Így mondta, a szégyentelen, és szemét sem rebbentette.
Hogy lehet ilyet mondani az anyjának?
Zoja Alekszejevna keserű könnyeit törölte, képtelen volt megküzdeni a fájdalommal és a sérelemmel.
Masa átölelte, hogy megnyugtassa az összetört asszonyt.
— Ne sírjon, mama.
Nem kell.
Minden rendbe jön.
Ne sírjon.
— Hogy ne sírnék, Masenyka?
Hiszen ő a saját lányom!
A lányom, érted?
És úgy viselkedik, mint egy idegen, mint egy ellenség!
— Hát ezt találta ki, az átkozott!
Hogy tellett erre esze? — háborodott fel Nyikolaj.
— Te mindig azt mondtad neki, hogy nem fogsz igényt tartani a házra, Kolja.
Hát ezért találta ki, hogy kidob engem és eladja a házat, nem várva meg a halálomat.
— Én csak jót akartam! — tört ki Nyikolaj.
Jómódban élek, ő meg mindig pénz nélkül teng-leng azzal az iszákossal.
Azt hittem, így lesz igazságos.
Erre nézd, mire vetemedett, az alattomos kígyó!
— Kolja, beszélned kellene vele.
Nem fog lemondani a tervéről.
Addig jár majd hozzám, amíg rá nem kényszerít, hogy beleegyezzek.
Meg még Fedkát is elhozza.
Nem fog finomkodni, képes engem megütni is.
Neki az semmi, állandóan részeg.
— Mama, költözzön hozzánk.
A házunk nagy, mindenkinek van hely — javasolta Masa.
Már hányszor hívtuk magát, de nem akarta.
Talán most jött el az ideje elmenni innen?
— Köszönöm, Masenyka, arany lelkem!
De én az én házamból nem akarok elköltözni.
— De mama, tényleg!
Jöjjön hozzánk.
Ljuda nem fogja békén hagyni — mondta Nyikolaj.
— Nem, fiam.
Nem megyek.
Ne haragudjatok rám, öreg vagyok már.
A magunk fajtának megvannak a bogarai.
A saját házamban akarok meghalni.
A megszokott falak között.
Te, fiam, beszélj Ljudával, tedd a helyére.
És jó lesz.
Nyikolaj kiment a házból, leült a padra és elgondolkodott.
Ki kellett találnia valamit.
Úgy kellett eljárnia, hogy anyja kívánságát tiszteletben tartsa, ne vigye el a házából, ugyanakkor helyrerakja az elszemtelenedett nővért.
Azért ezt a pimaszságot nem hagyhatta büntetlenül.
Lassan körvonalazódott benne egy terv.
— Mama, elmegyek Ljudához, beszélek vele, észhez térekítem — lépett be a házba.
Örömmel látta, hogy anyja kissé megnyugodott.
Masa képeket mutatott neki a telefonjáról — az unokákról és a dédunokáról, Matvejkáról, akit a nagyobbik lányuk szült nemrég.
Nyikolaj elindult a nővéréhez.
Ahogy várható volt, az nem fogadta örömmel.
— Na mi van, már elpanaszolta mamka?
Rohantál védeni, mi?
— Mit művelsz, szégyentelen?
Hol az eszed — az anyánkat idősek otthonába küldeni?
Egyáltalán nem sajnálod?
Vagy fogalmad sincs, mi az — lelkiismeret és könyörület?
— Ne ordíts itt!
Könnyű neked beszélni — ennyi pénzzel.
Mit csináljunk mi?
Tele vagyunk adóssággal és hitelekkel.
Valahogy fizetnünk kell.
Anyának meg már mindegy, hol éli le az életét!
— Dolgozni nem próbáltatok?
Szélesre ettétek a képeteket, otthon ültök, semmittevők!
Vodkát vedeltek.
Adósságaitok vannak — ti csináltátok, ti fizessétek ki.
Anyának ehhez mi köze?
— Te itt ne parancsolgass!
A beosztottaiddal ordíts!
Itt nincs mit dirigálni.
Lemondtál a házról — ugye így volt?
Akkor mi van?
A ház az enyém.
Eladom.
Akár anyát is elhoznám magamhoz, de Fedka nem akarja — mondta Ljuda, mintha egy idegenről beszélne.
— Lemondtam, igaz.
De sosem gondoltam volna, hogy ennyire elveszíted a lelkiismeretedet, hogy az anyánkat kipenderíted a házából.
Ezért most másként döntök — mondta keményen Nyikolaj.
— Akkor vidd el magadhoz anyát.
És minden gond megoldódik — vágta rá a nővér.
— Nagyon szívesen elvinném.
De anyánk a saját házában akar élni.
És téged nem érdekel az ő kívánsága.
Neked egy részeg idegen fontosabb lett, mint a saját anyád!
— Ne bántsd a férjemet!
— Nem kellenek nekem ti ketten.
Éljetek, ahogy akartok.
De én döntöttem.
Azért jöttem, hogy megtudjak valamit.
Meg is tudtam.
— És mi ez a döntés?
Nem mondasz le a részdről?
— Nem.
Máshogy intézem.
Te egy fillért sem kapsz ebből a házból!
— Hogyhogy?
Mit találtál ki? — visította Ljuda, megérezve a bajt.
— Figyelembe vettem anya kívánságát, hogy a saját házában akar meghalni.
Ez számomra szent és sérthetetlen.
De tőletek, semmirekellőktől megvédem őt.
— Hogyan?
— A házat rám ajándékozza.
Most azonnal megyünk a közjegyzőhöz, és aláírjuk az ajándékozási szerződést.
— Micsoda?!
Hogy jutott eszedbe ilyen?!
Ne tedd ezt!
Kevés neked a saját vagyonod?!
— Régen azt hittem, jót teszek, amikor megígértem, hogy nem tartok igényt a szülői házra.
Jót akartam.
De az olyan alattomosoknak, mint te, leckét kell adni.
Most megkapod, amit megérdemelsz.
— Nem mered megtenni!
Ez igazságtalan! — visította Ljuda.
— És az igazságos volt, hogy idősek otthonába küldted volna anyát?
Te aztán szent vagy, mi?
És még valami.
Ha te vagy Fedka meg meritek bántani anyát, a rendőrséggel lesz dolgotok.
Szólok a körzeti rendőrnek.
Én pedig gyakran jövök majd ellenőrizni — hogy van anya, és hogy áll a házam.
Nyikolaj visszatért anyjához.
— Készülj, mama.
Megyünk a közjegyzőhöz.
Rám írod a házat, és tovább élhetsz nyugodtan a saját otthonodban.
Én aztán soha nem foglak elküldeni innen.
— Jól kitaláltad, fiam.
És Ljuda?
Nem fog ellenkezni?
Nem fog bántani?
— Nem fog.
És ha mégis, itt a körzeti rendőr száma.
Felhívod.
És engem is.
Jövök, és helyére teszem.
Így oldódott meg egy újabb történet a szülői örökség körül.
