Még csak rá sem nézett, amikor az ápolónő elkezdte kitölteni a papírokat.
– Leánykori név? – kérdezte közömbösen a lány, fel sem pillantva.
Az idős asszony halkan kimondta a nevét.
Ebben a pillanatban az ápolónő dermedten megállt, majd lassan felnézett rá.
A szemében valódi döbbenet csillogott.
A mögötte álló fia már irritáltan felsóhajtott.
– Na most meg mi van? Csináljuk gyorsabban, dolgom van.
De az ápolónő mintha meg sem hallotta volna.
Úgy nézett az idős asszonyra, mintha kísértetet látott volna.
– Elnézést… a leánykori neve… biztos benne? – kérdezte remegő hangon.
– Hogyne lennék – felelte nyugodtan a nő.
– Húsz éve elveszítettem, de elfelejteni nem tudom.
Az ápolónő mély levegőt vett, mintha bátorságot gyűjtene, majd olyat mondott, amitől mindenki megdöbbent.
– Ismerős ez a név.
Anyám sok évig mesélt egy nőről, aki vele együtt feküdt egy szülészeten.
Ön… az a nő volt.
A fiú elégedetlenül fújtatott.
– És akkor mi van? Mi köze ennek bármihez? Fejezzük be a papírokat és menjünk.
De az ápolónő folytatta, egyenesen az idős asszony szemébe nézve.
– Anyám azt mondta, hogy ön akkor… halva született gyermeket hozott világra.
Ő pedig egyedül volt – férj nélkül, család nélkül, támasz nélkül.
Fiút szült, de félt, hogy nem tudja felnevelni…
és beleegyezett, hogy önnek adja a fiát, hogy a gyermek szerető családba kerüljön.
A fiú, aki anyja mögött állt, lassan elsápadt.
Nem rögtön fogta fel a hallottak értelmét.
– Várjon… – csuklott el a hangja.
– Mit mondott az imént?
Az ápolónő felé fordult.
– Ön az a kisfiú.
Ön az én féltestvérem.
A férfi tátogott, de nem jött ki hang a torkán.
Minden, amit az életéről tudott, összeomlott.
Az anyjára nézett – arra, akit egy perccel korábban még képes lett volna itt hagyni – és életében először látta, milyen kicsi, törékeny…
és mennyit tett érte.
– Anyám sajátjaként szeretett – tette hozzá halkan az ápolónő.
– Megmentette önt.
És most úgy hozta ide, mint valami felesleges csomagot.
A férfi keze remegni kezdett.
– Anya… – suttogta, hangja megremegett.
– Menjünk haza.
Én… én nem tudtam…
Az idős asszony csak felsóhajtott.
– Ha tudtam volna, nem engedtelek volna el.
Te az én fiam vagy.
A férfi leguggolt mellé, éveik óta először fogta meg a kezeit, és megértette, milyen könnyű lett volna örökre elveszíteni őt.
