Raisa leszállt a buszról, amely a faluból a városba hozta őt és a férjét.
A nő körülnézett, majd élvezettel tett néhány lépést, hogy kimozgassa az úttól elgémberedett lábait.
Utána a busz meleg belsejéből a fagyos levegőre kibotorkált a férje, Vaszilij is.
Az egész utat végigszundikálta, és most a hidegtől kicsit reszketett.
A felesége ötlete, hogy városi rokonlátogatásra menjenek, egyáltalán nem tetszett neki.
Sokkal jobb lenne a szabadnapját otthon tölteni – beülni a szaunába, aztán ráérősen sört kortyolgatni szárított hallal.
Utána pedig megkóstolni a forró pelmenyit, amit az ő Rájecskája olyan ízletesen készít.
A bőséges vacsora után lefeküdni a kedvenc kanapéra, és az új, nagy tévén megnézni valami régi, szívmelengető filmet.
Tiszta gyönyörűség!
De a nyughatatlan feleségnek most éppen az kellett, hogy a városba menjenek.
Egész életében rángatta őt, Vaszilijnak ilyen feleség mellett semmi nyugta nem volt.
— Holnap megyünk az unokaöcshöz. Antoskához.
Fogadjanak minket együtt a fiatal feleségével.
Megnézzük, miféle kis királykisasszony.
És milyen háziasszony.
Mert amikor itt volt nálunk vendégségben, túlságosan is fürgének tűnt.
Hogy milyen valójában, azt senki sem tudja.
— Hát teljesen normális felesége van Antohának! Olyan élénk, mosolygós, — szúrta közbe a magáét Vaszilij, miközben az előzékeny Majára gondolt.
— Na, majd meggyőződünk róla, hogy tényleg normális. És a boltban bunda után is körülnézek magamnak! — lepte meg a férjét Raisa.
— Bundát? Ugyan minek az neked?
Mégis hová akarsz te abban járkálni a mi falunkban?
Se színházunk, se éttermünk nincs, mauzóleum meg pláne nem, — vont mérleget Vaszilij.
— Ez nem a te eszed dolga, hogy hová! Lehet, hogy egész életemben arra vágytam.
Most az elégedetlen Raisa a buszpályaudvar melletti parkolót fürkészte.
— Valahogy nem látom, hogy Anton jött volna elénk.
Sehol az unokaöcs!
Csak nem úgy van, hogy tényleg nem jött el, nézd csak!
— Nincs itt, igazad van. Úgy látszik, nem kellenek nekik a vendégek, — erősítette meg a felesége szavait Vaszilij. — Mondtam én neked, ülj otthon, de nem, neki muszáj volt vendégségbe csatangolni.
— Ne morogj. Majd elintézzük.
Magabiztos mozdulattal Raisa elővette a mobilját, és felhívta Antont.
A telefon nem csengett ki.
— No, próbáld meg te is. Hátha neked felveszi, — mondta ingerülten a nő, aki kezdett ideges lenni.
Vaszilijnak sem sikerült elérnie.
— Menj, fogj egy taxit, miért állsz itt, mint egy nyárfa a parton? — rendelkezett a feleség. — Á, nem!
Add ide, majd én, nálam ez gyorsabban megy.
A vendégek taxival utaztak az unokaöcshöz és a feleségéhez, akik már megvacsoráztak, és éppen készültek lefeküdni.
— Lehetne egy kicsit gyorsabban? — kérdezte elégedetlenül a sofőrtől Raisa. — Miért vánszorog így, mintha ökrök húznák a kocsit?
Mindenhol csak rendetlenség.
Ennyi pénzt fizetünk neki, és ő alig vánszorog.
A sofőr, aki edzett volt az elégedetlen utasokkal vívott heves szócsatákban, inkább hallgatott.
A sebességkorlátozást nem lépte túl.
„Majd a férje nyugtassa le ezt az ideges hölgyet” – döntötte el magában.
Végre megérkeztek a házaspárok a helyszínre.
Alig tudtak bejutni a kaputelefonos lépcsőházba, felcaplatni a hetedik emeletre, ahol az unokaöcs lakása volt, és a vendégek becsöngettek.
— Mit műveltek ti itt tulajdonképpen? — kezdte az feldühödött nagynéni köszönés helyett. — Taxival kellett jönnünk.
Tudod, Antoska, mennyit fizettünk érte?
Tényleg nem lehetett volna elénk jönni?
— Először is: jó estét! — mondta szigorúan Maja. — Másodszor pedig, ha már itt tartunk, mi nem hívtunk meg titeket.
— És harmadszor mi!? Terítettél legalább asztalt a vendégeknek?
Én bizony megéheztem útközben, — vágott udvariatlanul közbe a háziasszonynak Vaszilij.
— Asztalt? Miféle asztalt?
Nem, természetesen nem!
Eszem ágában sem volt, — vágta rá fürgén az unokaöcs felesége.
— Szóval ti így fogadjátok a vendégeket? — morgott rosszallóan az éhes nagybácsi, miközben a patyolattiszta asztalt és az üres tűzhelyet nézte a konyhában. — Mi van, ti akkor ezután már magatok sem esztek?
Csak az a lényeg, hogy minket ne kelljen etetni!
A feldühödött Raisa még csak készült rá, hogy kiadós beszédet tartson.
Attól, ami most az unokaöcs lakásában történt, szinte elállt a lélegzete.
— Mi már megvacsoráztunk! — mondta nyugodtan Maja. — És a hívatlan vendégeknek ez itt sem étterem, sem szálloda, világos?
— Nahát, hogy beszélünk! Micsoda bátorság, alig ismerek rád, te kis szerényke! — lépett előre, és a saját testével eltakarva Vaszilijt, a testes Raisa, akinek végre visszatért a beszédkészsége. — Amikor nálunk jártatok, még egy szót is féltél kiejteni.
Most meg úgy darálod, mintha géppuska lenne a szád helyén.
Csak nem kicseréltek téged?
— Szó sincs róla! Ugyanaz vagyok.
De az arcátlanságot nem fogom eltűrni.
És a mi közös lakásunkban a férjemmel csak az lesz, akit mi magunk meghívunk! — mondta bátran Maja, a férjére pillantva, tőle várva támogatást.
Eközben a férje a szék legszélén ült, mélyen lehajtott fejjel.
Rettentően rosszul érezte magát, mert az egész történet egyáltalán nem tetszett neki.
Szégyellte magát a vendégek előtt – a vér szerinti nagynéni és a férje előtt.
De még jobban feszélyezte a felesége felé.
És Anton félt, hogy emiatt most összevesznek, és akkor megint neki kell elviselnie a következményeket – a földön aludni, és száraz bolti kaján élni.
És a legfőbb: hosszú időre elfelejteni a házastársi kötelességeket.
Néhány óra múlva, kora reggel, a fiatal házaspárnak egy kis járási városba kellett indulnia, ahonnan Maja származott.
A barátnője esküvőjére.
Az egész utolsó héten az indulás előtt Maja kellemesen elfoglalva volt az eseményre való készülődéssel.
Szép ruhát és cipőt keresett, Antonnak vett egy új inget, amely passzolt az ő öltözékéhez, és kívülről megtanult egy szép verses köszöntőt a leendő ifjú párnak.
És amikor már minden készen állt, és a várva várt ünnepségig csak egy nap maradt, felhívták Anton rokonai, és egyszerűen kész helyzet elé állították őket.
Közölték, hogy jönnek vendégségbe.
— Anton, mi Vaszjával úgy döntöttünk, hogy most hétvégén beállítunk hozzátok.
Úgy mondjuk, viszontlátogatásra.
Ti is voltatok nálunk a múlt hónapban, nem?
Hát most mi is úgy gondoltuk, már rég készültünk bejönni a városba.
Már indulunk is, vacsorára ott leszünk nálatok.
Te pedig gyere ki elénk a buszállomásra, jó?
A feleséged meg terítsen meg rendesen! — mondta parancsoló hangon a vezényelni szerető Raisa.
Múlt hónapban a fiatal házasok Anton szüleinél jártak, akik a nagynénihez közeli faluban laktak.
Ő Anton apjának vér szerinti húga volt.
Amit most „látogatásotoknak” nevezett, az valójában csupán egy rövidke betérés volt a fiatalok részéről a házába.
Esti sétájuk közben a festői faluban Anton és Maja beugrottak Raisáékhoz is, és pontosan egy órát töltöttek nála.
Amikor Anton a rokoni telefon ilyen váratlan bejelentésétől magához tért, rögtön megosztotta a hírt a feleségével.
— Micsoda? Miféle vendégek?!
Ez kizárt dolog!
Szombaton kora reggel indulunk!
És emiatt a szemtelen nénikéd miatt én nem vagyok hajlandó lemondani az utat!
Hívd fel, és mondd meg neki, — felelte Maja.
— Jó, mindjárt felhívom.
Én is akartam mondani, de Rája néni egy szót sem hagyott közbeszúrni, — mentegetőzött Anton, aki gyerekkora óta egy kicsit félt a hangos, éles nyelvű nénitől.
Raisa telefonja nem vette fel a hívást.
Akkor megpróbálta felhívni Vaszilijt.
Az eredmény ugyanaz volt.
Anton rájött, hogy valószínűleg már a buszon ülnek, és nem hallják a hívásait.
Egy pillanatra elöntötte a forróság.
Lelki szemei előtt megjelent, mi lesz, ha mégis ma érkeznek hozzájuk.
Botrány lesz!
Mégpedig nem is akármilyen!
Csak ez hiányzott most.
— Na? — kérdezte követelőző hangon a felesége.
— Nem értem el őket, — mondta Anton reménytelenül. — Nem veszik fel, sem a néni, sem a bácsi.
— Akkor ennyi. Ebben az esetben magukra vessenek.
Senki sem hívta őket ide.
És te nem fogsz kimenni eléjük.
Ha meg felhívnak, és megkérdezik, miért nem mentél ki, azt mondod, hogy már elutaztunk Szvetlijbe.
Nem vagyunk otthon, kész.
Ráadásul ez majdnem igaz.
Az indulásunkig kevesebb, mint huszonnégy óra van.
És főzni sem fogok nekik, az biztos.
— Igen, persze, igazad van, — nem éppen magabiztosan támogatta a feleségét Anton.
— A nénéd aztán tudja, hogyan kell viselkedni! Egy igazi úri hölgynek képzeli magát — fogadjatok, készítsetek enni, etessetek, mossatok meg minket a fürdőben is.
Miért nem csapunk hozzá még egy masszázst, vagy rendelünk egy Kirill–Kirkorov-koncertet házhoz, mit szólsz? — folytatta felháborodottan a felesége.
Amikor Raisa és Vaszilij leszálltak a buszról, és nem látták az unokaöccsöt, rögtön két telefonról kezdték hívni.
Közben Anton és Maja éppen együtt sétáltak egy szupermarketben.
Nem hallotta a hívásokat, vagy talán szándékosan nem vette fel, abban reménykedve, hogy a probléma valahogy magától elpárolog.
És most, amikor már megvacsoráztak, és még a mosogatással is végeztek, csengettek az ajtón.
— Megjöttek, — mondta Anton elsápadva.
— Na, menj, nyiss ajtót, hiszen a te rokonaid.
Most akkor bújkáljunk előlük vagy mi?
Megmondjuk nekik, hogy menjenek egy szállodába, és kész.
Csakhogy Maja nem ismerte igazán a férje nénikéjét.
A helyzet egyre feszültebb lett.
És úgy nézett ki, hogy a vendégek nem készültek távozni.
— Ti tényleg nem értitek, hogy nem lehet csak úgy, bejelentés nélkül berontani valakihez?
Ez arcátlanság és tiszteletlenség velünk szemben, — Maja a férje mellé lépett, és erős oldalba bökéssel próbálta észhez téríteni, hogy végre az ő oldalára álljon. — Anton, miért hallgatsz?
Hiszen egyetértesz velem, nem?
— Miféle arcátlanságról énekelsz te itt?
Arcátlanság az, hogy mi Vaszjával meg akartuk látogatni a kedves unokaöcsénket?
Olyan ritkán elhatároztuk, hogy pár napra eljövünk vendégségbe, és ez arcátlanság? — hagyta magát nem csitítani a hangos Raisa. — Szerinted, drágácskám, úgy jön ki a lépés, hogy mi, a vér szerinti rokonok, még vendégségbe sem jöhetünk hozzá?
— Raja néni, nem volt időm elmondani… Mi is indulunk.
Látod ott a táskákat?
Ott állnak.
Minket is meghívtak egy esküvőre, a feleségem barátnőjéhez.
És Majával mindjárt indulnunk kell.
Ezért nem mentünk elétek, és ezért nincs megterítve az asztal, — kezdett mentegetőzni Anton, megértve, hogy bizony neki kell majd erőfeszítéseket tennie, hogy valahogy elsimítsa a helyzetet.
— Vagyis valami feleséged barátnője, egy számodra vadidegen ember fontosabb neked, mint a saját nénikéd?
Az a nénikéd, aki kiskorodban dajkált, aki játszott veled, ajándékokat vett neked, nem sajnálva a pénzét.
Emlékszel még a plüssnyuszira?
És a dömperre, arra a pirosra, a nagy fülkével?
Na, lám, emlékszel!
És arra, hányszor rohantam be hozzád a kórházba, amikor kivették a manduládat.
És hogyan virrasztottam át éjjeleket, sírtam, aggódtam, amikor a seregbe kellett búcsúztatnunk téged.
És most mi van?
Most a saját nénikédnek egy csésze tea sem jut?
Raisa olyan pátosszal mondta mindezt, hogy Anton valóban elszégyellte magát.
Csípni kezdett az orra, és egy pillanatra tényleg árulónak érezte magát.
— De hát miért… Teát azért adhatunk, Raja néni, — szólalt meg halkan a férj, és nem mert Majára nézni. — De tényleg indulnunk kell, sietünk…
— Nem, semmiféle tea! Ismétlem: nálunk nincs szálloda.
És nincs kifőzde sem.
Kávézó van szemben, közvetlenül az út túloldalán.
És olcsó menza is – ugyanott, — vágta el Anton magyarázkodását a felesége.
— Rendesen nevelt emberek ilyet nem tesznek! — szúrta közbe a magáét Vaszilij. — Micsoda tapintatlanság ez?
Ki tanított erre téged, Maja?
A mi családunkban nem szokás a vendégeket elküldeni, csak hogy tudd.
— A mi családunkban pedig nem szokás úgy berontani valaki lakásába, hogy közben a házigazdák minden tervét felforgatják, — vágta rá azonnal Maja. — Mi nem hívtunk meg titeket vendégségbe!
Anton, miért hallgatsz?
— Igen, igen… nem hívtunk, nem… — válaszolt kelletlenül Anton.
— Éppen ezért kérem, hogy azonnal hagyjátok el a lakásunkat.
Most rögtön!
Antonnal készülnünk kell az útra.
Most nincs időnk vendégekre.
— Na, ez aztán szép! Nézd meg, Vaszja, hogyan tud sorjázni!
És nem akad meg egyszer sem, szemét sem rebben.
És egy cseppet sem szégyelli magát, hogy ilyeneket mond a férje rokonainak! — mondta Raisa pimasz mosollyal, még mindig nem igazán elhívén, hogy tényleg ki merik tenni őket.
— Bizony, Rájecska. Egészen elképesztő, hogy nincs benne egy szemernyi szégyenérzet sem.
És Antohka nem mer semmit mondani a feleségének.
Nyilván semmi tekintélye nincs nála.
Micsoda erkölcsi lejtmenet! — helyeselt a feleségének Vaszilij.
— Elég volt a locsogásból! Mindez üres beszéd.
Terítsétek meg az asztalt, és vacsorázzunk.
Én a sok idegtől rendesen megéheztem, — folytatta a néni az arcátlan viselkedést.
— Nem értettetek meg, ugye?
Elmagyarázom még egyszer — most azonnal elmentek innen egy szállodába.
Egyébként van a sarkon egy rendes és nem túl drága.
Ott majd vacsoráztok, pihentek, és azt csináltok, amit akartok.
Mi pedig most lefekszünk pihenni, és holnap kora reggel elutazunk az esküvőre, ahogy terveztük.
— Igen? Csak így? És másképp nem is lehet? — nem adta fel a néni.
— Igen, pontosan így! — folytatta Maja, ügyet sem vetve Raisa grimaszaira. — És ha egyszer mégis úgy döntenétek, hogy eljöttök hozzánk vendégségbe, legyetek szívesek előre szólni.
És akkor természetesen kimegyünk elétek.
Megvendégelünk, és időt is szánunk rátok.
Ahogy egy ilyen helyzetben illik.
E szavak után a háziasszony az ajtóhoz ment, és látványosan kitárta.
— Na, szép! Még teával sem kínáltak meg, — szaladt ki a megdöbbent Vaszilij száján.
— Micsoda szemtelen teremtés! Hogy bírsz vele élni, Anton?
Nincs benne semmi lelkiismeret!
Egy neveletlen cafka!
Tudjátok mit?
Hogy a lábatok se tegye be többé hozzánk!
És még csak eszetekbe se jusson, hogy nektek néni meg bácsi is van!
Ilyen szégyent még sosem kellett átélnem!
Sohasem!
Raisa még sokáig kiabált, és még a zárt ajtón keresztül is hallani lehetett, hogyan patáliázik a lépcsőházban, felbolygatva a szomszédokat.
Tíz perc múlva Antonhoz felhívta az anyja.
— Fiam, most hívott Raisa.
Úgy ordított a telefonba, iszonyat volt!
A legcsúnyább szavakkal szidott titeket Majával.
Pedig én, fiam, figyelmeztettem, hogy elutaztok az esküvőre.
De őt lehetetlen jobb belátásra bírni!
Hiába próbálsz ellentmondani neki.
Senkit sem hallgat meg, miféle ember az ilyen?
Most saját maga issza meg a levét.
Ti ott Majával ne idegeskedjetek túlságosan.
Ismered a nénikéd természetét.
És add át a menyemnek üdvözletemet.
Ő aztán ügyes.
Nem hagyja, hogy bántsanak titeket, jó feleség.
— Köszönöm, anyu. Átadok neki mindent, — felelte Anton, és hallhatóan megkönnyebbülten felsóhajtott.
Ezután egyetlen rokon sem toppant be hozzájuk többé bejelentés nélkül.
És amúgy is – ritkán jártak hozzájuk.
