– És hova tűnt tulajdonképpen az én csavarhúzógépem? – Vera megállt az előszoba közepén, kezében az üres kofferral.
A műanyagkapcsok sajnálatosan kattantak, amikor visszazáródtak.
Jegor rá se nézett, tovább húzta a cipőjét.
A téli sportcipője fűzői már teljesen el voltak szakadva, de ő makacsul nem volt hajlandó lecserélni őket, csomót kötött csomó hátán.
– Anyunál van – morogta, miközben kiegyenesedett, és megrángatta a kabátját, amely már rég szűk volt neki vállban.
– Karnist kellett felrakni.
– Karnist? Ugyanazt, amit három hónapja raktál fel? – Vera összeszűkítette a szemét.
– Jegor, ez egy „Makita”.
Professzionális szerszám.
Akkor vettem, amikor a brigádot fogadtam az esztrichhez.
Miért nem kéri meg anyád a szomszédot?
Vagy egy mestert?
– Azért, mert van fia – vágta rá Jegor.
A hangjában megszólalt az a sértett igazságosztó hangszín, amit Vera ki nem állhatott.
– Egyébként meg, Vera, ne kezd el.
A szerszámnak dolgoznia kell, nem a dobozban porosodni.
– Pontosan.
Nekem van rá szükségem.
Holnap jönnek a konyhaszerelők, kérték, hogy készítsem elő a helyet, szedjem le a régi polcokat.
– Majd én leszedem. Este.
Elment, úgy csapta be az ajtót, hogy a szemöldökfáról omlani kezdett a vakolat.
Vera lassan kifújta a levegőt.
Ez volt a harmadik alkalom egy hónapon belül, hogy a lakásából dolgok vándoroltak át Antonina Pavlovnához, Jegor anyjához.
Először eltűnt a jó teflonserpenyő („Anya meg akarta próbálni, milyen rajta palacsintát sütni”), aztán az új ágyneműgarnitúra („Vendégei jöttek Szizranyból, mégsem alhatnak csupasz matracon”), és most a csavarbehajtó.
Vera a tükörképére nézett.
Harminckét éves.
Fáradt szemek, kemény ránc a szája mellett.
Ez a lakás – egy kétszobás „sztálinka” magas mennyezettel – a nagyapjától maradt rá, aki geológiaprofesszor volt.
Jegor egy éve költözött hozzá.
Kezdetben minden simán ment: ügyes kezű, nyugodt, raktári logisztikusként dolgozik.
Nem gazdag, de biztos keresetű.
Úgy tűnt, így lehet élni.
De minél tovább éltek együtt, annál furcsább lett a háztartásuk „aritmetikája”.
Este Jegor nem jött polcot leszedni.
Sötétedés után ért haza, olcsó dohány és valamilyen műszaki olaj szaga lengte körül.
– Kutyaként elfáradtam – vetette oda, ahogy a konyhába ment.
– Anyának segítettem a tartályt megjavítani.
– És a csavarhúzógép? – kérdezte Vera, anélkül hogy levette volna a szemét a laptopról.
Épp jelentéseket készített, a számok ugráltak a szeme előtt.
– Ott hagytam.
Nehéz azt ide-oda cipelni.
Holnap elhozom.
– Jegor, holnap reggel jönnek a mesterek!
Hirtelen felé fordult, és a szemében valami gonosz, hideg villant.
– Mindig ezek a mesterek!
Magad nem tudsz egy kicsit tekerni egy csavarhúzóval?
Folyton problémát csinálsz a semmiből.
Én pedig, egyébként, kettőnkért hajtom magam.
Anya ígérte, hogy segít az autóval, ha segítünk szétszedni neki a garázst.
– Nekem nincs autóm, Jegor.
Neked van.
– Hát nem vagyunk család?
Ami az enyém, az a tiéd is.
Vera hallgatott.
A „mi az enyém, a tiéd is” mondatot gyakran hallotta.
Csakhogy valamiért mindig csak egy irányba működött.
Ha Jegornak a biztosítást kellett befizetnie, a „közös” fiókból vett ki pénzt, ahová Vera a jövedelme nyolcvan százalékát tette.
Amikor Verának téli csizmára volt szüksége, Jegor azt mondta: „Most szorít a keret, várj egy kicsit.”
Két nap múlva kitört a vihar.
Vera a vártnál korábban jött haza a munkából – elmaradt az értekezlet.
A lakás csendes volt, de valami különös, nyugtalan csönd ült rajta.
Az előszobában idegen csizmák álltak – kitaposottak, szőrmés szegéllyel.
Antonina Pavlovna.
Vera bement a konyhába.
Az anyós (bár hivatalosan nem voltak házasok) úgy ült az asztalnál, mint egy emlékmű, és Vera kedvenc csészéjéből ivott teát – abból a vékony csontporcelánból, amit csak ünnepnapokon vettek elő.
Vele szemben Jegor görnyedt háttal ült, és a tegnapi piláfot piszkálta a villájával.
– Ó, megjöttél – szólalt meg Antonina Pavlovna köszönés helyett.
Termetes asszony volt, arca mintha nyers tésztából lett volna gyúrva, de szeme apró és ragadozó.
– Jó estét – mondta visszafogottan Vera.
– Történt valami?
– Történt – bólintott Antonina Pavlovna.
– Itt beszéljük meg Jegoruskával az igazságot.
– Miféle igazságot?
– Vagyoni igazságot.
Jegor felkapta a fejét.
Eltökéltnek látszott, de valahogy sarokba szorítottnak is, mintha valaki sokáig tömte volna érvekkel, és most attól félne, hogy kiömlenek belőle.
– Vera, mi itt kiszámoltuk… – kezdte.
– Emlékszel, nyáron kicseréltem a csempét a fürdőben?
Meg leraktam a laminált padlót a folyosón?
– Emlékszem.
Te ajánlottad fel.
Én fizettem az anyagot, te elvégezted a munkát.
Megállapodtunk, hogy ez a te hozzájárulásod a közös háztartáshoz, mivel a rezsit nem fizeted.
– Ne vágj a szavába! – csattant fel Antonina Pavlovna.
– A háztartási hozzájárulás az, ha kiviszi a szemetet.
A felújítás meg tőkebefektetés!
A fiam görnyedt, port szívott.
És kinek a nevén van a lakás?
A tiéden.
Vagyis ő a te ingatlanodat javította a saját költségén.
– A saját költségén? – Vera felnevetett, bár egyáltalán nem volt kedve.
– A csempe számlája negyvenezer, ragasztó, fuga még tíz.
Mind a kártyámról.
– A keze! – csapott az asztalra Antonina Pavlovna.
– Tudod, mennyit érnek az aranykezek?
Ismered a mesterek díjszabását?
Utánajártunk.
Egy négyzetméter csempe lerakása – legalább másfél ezer.
Ő meg mindent tökéletesen kirakott neked.
– És hova akar ezzel kilyukadni?
Azt akarják, hogy kifizessem Jegort, mint egy bérelt szakmunkást?
Rendben.
Akkor ebből az összegből levonjuk az itt töltött egy év lakhatási költségét, élelmet, internetet…
– Ne gúnyolódj! – vágott a szavába Jegor.
Felállt, és Vera látta rajta, hogy komolyan gondolja.
– Anya azt mondja, mivel én csináltam felújítást a lakásodban, engem megillet egy rész.
A konyhában néma csönd lett.
Hallani lehetett, ahogy zúg a hűtő, és ketyeg a régi falióra a nappaliban.
– Tessék? – kérdezte Vera, remélve, hogy félrehallotta.
– Egy rész – ismételte határozottan Jegor.
– Nem nagy.
Egynegyed.
Vagy legalább állandó bejelentés bentlakási joggal.
Hogy legyenek biztosítékaim.
Ma még együtt élünk, holnap kidobsz, és én semmivel maradok.
Pedig én is beletettem a részem!
A lelkem is beletettem ebbe a felújításba!
Vera Antonina Pavlovnára nézett.
Az asszony győztes képpel ült, karjait a mellén összefonta.
– Ez így igazságos, Verocska – mondta mézes hangon.
– A férfinak éreznie kell, hogy ő a ház ura.
Miféle úr az, aki itt csak papíron van, mint egy madár a dróton?
Átírsz rá egy részt ajándékozással, és szép nyugalomban éltek tovább.
Nekünk is nyugodtabb lesz a szívünk.
Vera jéghideget érzett belül.
Hirtelen úgy látta a helyzetet, mint kívülről: két ragadozó, egy nagyobb és egy kisebb, sarokba szorították a prédát, és most egy darab húst követelnek.
És nem is csak követelnek, hanem még teljes ideológiai támaszt is építettek köré.
– Nem – mondta halkan.
– Mi az, hogy „nem”? – nem értette Jegor.
– Nem lesz semmilyen rész.
És bejelentés sem.
– Aha, szóval így állunk! – csapta össze a kezét Antonina Pavlovna.
– Mondtam én neked, fiam!
Kihasznál téged!
Te neki csak ingyen munkaerő vagy!
Talált magának egy „eltartottat”, csak fordítva!
– Vera, te nem érted – lépett közelebb Jegor.
– Ez a kapcsolatunk biztosítéka.
Ha szeretsz, nem sajnálod.
– A szerelem és a sztálin-barokk lakás négyzetméterei két külön dolog, Jegor.
– Szóval nem szeretsz?
Akkor anyámnak igaza volt?
– Igaza miben? – Vera érezte, ahogy jeges düh kezd felforrni benne.
– Abban, hogy elhatározta, a fia kezével szakít ki egy darabot a lakásomból?
– Ne merj így beszélni anyámról! – sikította Jegor.
– Szedd össze a holmidat – mondta Vera.
– A csavarbehajtót megtarthatod.
Díjként a csempéért.
– Kiraksz?
Pár négyzetméter miatt?
– A szemtelenséged miatt raklak ki.
És a butaságod miatt.
Antonina Pavlovna felugrott.
Olyan vörös volt, mint a cékla.
– Gyere, fiam.
Mondtam én.
Nem baj, bepereljük.
Vannak tanúink, hogy te felújítottál.
Ljubocska néni látta, ahogy cementes zsákokat cipeltél.
Bizonyítani fogjuk a lakáskörülmények javítását, és kipereljük a kártérítést!
Vagy egy részt!
Nagy robajjal, átkokat szórva távoztak.
Jegor dühösen pakolta a dolgait a táskákba, Antonina Pavlovna a nyakában lihegett, és minden Vera-mozdulathoz volt egy megjegyzése.
Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Vera a fal mentén lecsúszott a padlóra.
De ez csak a kezdet volt.
Egy hét múlva idézést kapott.
Nem a bíróságtól, nem.
Behívót a körzeti megbízotthoz.
Bejelentés E. V. Sokolov állampolgártól, miszerint V. A. Tumanova állampolgár jogtalanul tartja vissza az ő tulajdonát (szerszámokat, téli gumikat, televíziót).
Vera elment az őrsre.
A körzeti megbízott, egy fiatal, fáradt arcú férfi, együttérzően nézett rá.
– Vera Andrejevna?
Írjon egy magyarázatot.
Itt egy teljes lista.
„Samsung” tévé, 55-ös átló…
– Azt a tévét én vettem három éve, megvan a blokk – mondta nyugodtan Vera.
– Az ő gumijai nincsenek a lakásomban, a garázsában vannak.
A szerszámokat pedig… mindent elvitt, amikor elköltözött.
Még az én kombinált fogómat is elkapta.
– Értem – sóhajtott a rendőr.
– De reagálnom kötelesség.
Írja le, és ha vannak, csatolja a blokk másolatát.
Ez kimerítő háború volt.
Antonina Pavlovna hadvezérnek bizonyult, tábornagyi szinten.
Jöttek a telefonhívások.
Verát a munkahelyén hívták, banki alkalmazottnak adták ki magukat, akik az adós Sokolovot keresik, aki állítólag az ő számát adta meg kapcsolatinak.
Felhívták Vera szomszédait, és elmesélték, hogy ő egy csaló, aki rávett egy fiút, hogy „eurofelújítást” csináljon, aztán kidobta az utcára.
Egy reggel Vera úgy találta, hogy az ajtózárját beragasztózták.
Kihívta a műszaki ügyeletet, feltörték az ajtót, zárbetétet cseréltek.
Ez pénzbe és idegekbe került.
Vera megértette: védekezéssel nem lehet háborút nyerni.
Támadásba kell lendülni.
Tudta, hogy Jegor feketén dolgozik.
A logisztika csak a jéghegy csúcsa volt.
Valójában szürke raktárakból származó alkatrészekkel seftelt.
Antonina Pavlovna pedig, nyugdíjasként, aktívan kiadott egy szobát a lakásában két egyetemistának, természetesen szerződés és adófizetés nélkül.
Vera nem akart aljas lenni, de az élet rákényszerítette.
Felkereste nagyapja régi ismerősét, a nyugalmazott jogászt, Arkagyij Szamojlovicsot.
Ő, miután végighallgatta a történetet, mormogott valamit, miközben szarvasbőr kendővel tisztogatta a szemüvegét.
– Nos hát, Verocska.
Klasszikus helyzet.
Kapzsiság, megszorozva a büntetlenség érzetével.
A feszítővassal szemben nincs orvosság, ha nincs másik feszítővas.
De mi elegánsabban járunk el.
A terv bonyolult volt, több lépcsőből állt.
Először is Vera ellenkérelmet nyújtott be a rendőrségen rágalmazás és rongálás miatt (a zár ügyében).
Csatolta a lépcsőházi biztonsági kamera felvételeit, amit előrelátóan közvetlenül Jegor távozása után szereltetett fel.
A felvételen jól látszott, ahogy Antonina Pavlovna körülnézve odalép hozzá, és babrálni kezd a zárral.
Ezután Arkagyij Szamojlovics szakszerű felszólítást fogalmazott a hibásan elvégzett felújítási munkák miatti kár megtérítésére.
– Hogyhogy? – csodálkozott Vera.
– Hiszen normálisan rakta a csempét.
– Van róla papír?
Átadás-átvételi jegyzőkönyv?
Vállalkozói szerződés?
Nincs.
Akkor ez „sufnituning”.
És ha ők azt állítják, hogy ez munka volt egy jövőbeli tulajdonrész fejében, akkor megfordítjuk a táblát.
Azt mondjuk, hogy tönkretette a drága anyagokat, megsértette a technológiát (és bármelyik szakértő talál majd kifogást), és most bontani kell.
A levelet tértivevényesen adták postára.
A benne feltüntetett kárösszeg háromszorosa volt a munkadíj szokásos piaci értékének.
Ezzel párhuzamosan Vera ismerősökön keresztül kiderítette, pontosan hol tárolja Jegor a „szürke” áruját.
A „Észak” nevű garázsszövetkezetben.
És épp akkorra időzítettek oda razziát az illegális kereskedelmi tevékenységek felderítésére.
Egy névtelen bejelentés – és az ellenőrzés pont abba a boxba csapott le.
A találat célzott és fájdalmas volt.
Jegor két nap múlva telefonált.
– Mi a francot művelsz?! – ordította a kagylóba.
– A cuccomat lefoglalták!
Anyát hurcolják a nyomozóhoz a te zárad miatt!
Elment az eszed?
– Én? – Vera hangja jéghideg volt.
– Jegor, én csak a vagyonomat védem.
Anya azt mondja, ha tönkreteszed az életem, jár nekem kártérítés.
– Miféle kártérítés?!
Mi szépen akartuk megoldani!
– „Szépen” – az, amikor részt követelsz egy idegen lakásból egy kis lamináltért cserébe?
– Vond vissza a feljelentést!
Anyunak rossz, felment a vérnyomása!
– Igyon gyógyszert.
És fejezze be, hogy a szomszédaimhoz járkál.
– Vera, komolyan mondom.
Csináld vissza, és békén hagyunk.
– Nem, Jegor.
Így nem megy.
Ti háborút akartatok – háborút kaptatok.
Mostantól én szabom a feltételeket.
A feltételek egyszerűek voltak: teljes eltűnés az életéből.
Írásos nyilatkozat arról, hogy semmiféle igényt nem támaszt (bár jogilag úgysem lett volna esélyük, de Vera lelki nyugalmának kellett a papír).
A zár és az ajtónyitás költségeinek megtérítése.
Jegor rácsapta a telefont.
Eltelt egy hét.
Csend.
Vera élte tovább az életét, de az utcán hátranézett.
Tudta, hogy a sarokba szorított patkány is nekimegy az embernek.
A végjáték váratlanul érkezett.
Este csöngettek.
Vera a videókaputelefon kijelzőjére nézett.
Az ajtó előtt egy ismeretlen ötvenes férfi állt drága kabátban, bőrmappával a kezében.
Vera résnyire nyitotta az ajtót, a láncot nem véve le.
– Kicsoda maga?
– Vera Andrejevna?
A nevem Viktor Petrovics.
Én… mondjuk úgy, közöm van ahhoz a lakáshoz, ahol Antonina Pavlovna lakik.
– A rendőrségtől van?
– Nem.
Én vagyok a másik szoba tulajdonosa abban a lakásban.
Annak a szobának, amit Antonina Pavlovna a magáénak tekint.
Vera levette a láncot.
Az intrika úgy kezdett kibomlani, hogy elállt a lélegzete.
Kiderült, hogy Antonina Pavlovna lakása régi közös lakás, amelyet soha nem osztottak fel teljesen.
A másik szoba Viktor Petrovics tulajdonában volt, aki hosszú éveket élt az északi régiókban, és a szobát egyszerűen zárva tartotta.
Antonina Pavlovna kihasználta a távollétét, feltörte a zárat, csinált egy kis kozmetikai felújítást, és az ő lakóterével együtt adta ki, abban a hitben, hogy a tulajdonos soha nem tér vissza, vagy már meg is halt.
– Azért jöttem, hogy eladjam a szobát – mesélte nyugodtan Viktor Petrovics, miközben Vera konyhájában ült.
– Megyek, hát látom… kollégium.
Az önök úgymond rokonai botrányt rendeztek.
Üvöltöttek, hogy elbirtoklás jogán minden őket illeti.
Rendőrt hívtam.
Kiderült egy s más.
Az ön ügyéről is mesélt nekem a körzeti megbízott, míg a jegyzőkönyvet vettük fel.
Azt mondta, maga is sértett.
Vera hallgatta, és alig hitt a fülének.
A karma létezik.
– És most mi lesz? – kérdezte.
– Most kiköltöztettem az albérlőket.
Antonina Pavlovnának kiszámláztam az illetéktelen gazdagodást és az idegen ingatlan használatát.
Öt év alatt tisztességes összeg gyűlt össze.
Vagy fizet, vagy fillérekért eladja nekem a szobáját, és elköltözik.
– És Jegor?
– Jegor nekem ugrott ököllel.
Most már garázdasági ügye is van.
Úgy tűnik, nem különösebben eszes fiú.
Vera elmosolyodott.
Az, hogy „nem különösebben eszes”, még finom megfogalmazás volt.
– Miért mondja el ezt nekem?
– A körzeti megbízott említette, hogy van egy felvétele arról, ahogy tönkreteszi magának a zárat.
Remek kiegészítése lenne az alperes személyiségrajzának a bíróságon.
Megosztaná velünk?
Vera szó nélkül elővett egy pendrive-ot.
– Vigye.
Ajándék.
Egy hónappal később Jegor és Antonina Pavlovna elköltöztek.
El kellett adniuk a szobájukat Viktor Petrovicsnak, hogy rendezzék az adósságot, és elkerüljék a büntetőeljárást az illegális bérbeadás miatt.
Pénzük csak egy pici garzonra futotta egy épülő házban valahol a város legszélén, a körgyűrűn túl, a mezők között.
Vera erről véletlenül szerzett tudomást, amikor összefutott Antonina egykori szomszédjával.
Az élet visszaállt a rendes kerékvágásba.
Vera újratapétázta az előszobát – pont azzal a tapétával, amit Jegor választott.
Vett egy új csavarbehajtót.
Fél évvel később egyszer csak megcsörrent a telefon.
Ismeretlen szám volt.
– Halló?
– Vera… én vagyok.
Jegor hangja tompán szólt, mintha vattán át jönne.
– Mit akarsz?
– Figyelj, az a helyzet…
Felújítunk a garzonban.
Anya azt mondja, tudod, hol lehet olcsóbban jó laminált padlót venni.
Akkor is kedvezménnyel vetted…
Vera megdermedt.
Egy pillanatra úgy érezte, valami rossz, szürreális álomba csöppent.
– Jegor – mondta lassan.
– Te most komolyan beszélsz?
– Hát miért ne?
Nem vagyunk mi idegenek egymásnak.
Egy jó tanácsot adhatnál.
Nehéz most nekünk, szűk a hely, nincs pénz…
Anya folyton sír, azt emlegeti, milyen jó volt nálunk.
– „Nálunk”? – kérdezett vissza Vera.
– Hát abban a lakásban.
A belvárosban.
Vera, talán találkozhatnánk?
Arra gondoltam… tényleg túlzásba estem akkor.
És anya… ő már idős, vele engedékenyebbnek kell lenni.
De én fiatal vagyok.
Tudok dolgozni.
Körbeszigetelném neked a balkonod.
Ingyen.
A vonal másik végén várakozás lógott a levegőben.
Siralmas, ragacsos várakozás egy embertől, aki semmit sem tanult az egészből.
Komolyan azt hitte, hogy elég egy lapot megfordítani, felajánlani, hogy „beszigeteli a balkont”, és visszaköltözhet a kényelmes sztálinkába a betonrengetegből.
– Jegor – Vera elmosolyodott, miközben a napsütésben úszó, tiszta, nyugodt előszobáját nézte.
– Jegyezz meg valamit.
– Mit?
– Anya azt mondja, ha valaki hülye, az örökre az marad.
És megnyomta a „letétel” gombot.
Aztán letiltotta a számát.
Az ablakhoz lépett.
Odakint zúgott a város, az emberek siettek.
Valahol ott, a sok millió sors között eltűnt két ember, akik más alapjaira akarták felépíteni a saját boldogságukat.
Csakhogy az alap erősebbnek bizonyult, mint gondolták.
Vera kávét töltött magának ugyanabba a vékony porceláncsészébe.
A kávé keserű és forró volt.
Mint maga az élet.
De most már ebben az életben nem volt hely se felesleges embereknek, se idegen igényeknek.
Csak ő, az ő otthona és az ő szabályai.
És ez volt a világ legjobb érzése.
