— Akkor költözz te.
Egyedül.
A cuccaiddal.
A lakás pedig — az enyém.
Katja az ablaknál állt, és szorította a csészét a már kihűlt kávéval.
Mögötte zizegtek a lapok — Szergej újságot lapozgatott, úgy téve, mintha nem venné észre a feszültségét.
— A mamához költözünk, a lakást pedig a bátyámnak adjuk, — mondta végül, le sem véve a szemét a hírekről.
— Neki gondjai vannak.
Katja lassan kiengedte az ujjait.
A csésze csengve koppant a párkányon.
— Akkor költözz te, — mondta egyenletesen.
— Egyedül.
— A cuccaiddal.
— A lakás pedig — az enyém.
Szergej végre felnézett.
Az arca nyugodt volt, de a szája sarkában remegett egy ingerült ránc.
— Maxnak nincs hol laknia, Katja.
— Adósságban van.
— És akkor most nekünk kell megmenteni a te örök balfácánodat? — Katja hirtelen felé fordult.
— Tíz éve élünk itt egymás mellett, mint két idegen, és most még a te anyád meg az öcséd is idejöjjön?
— Ez csak ideiglenes!
— Az ideiglenesből mindig állandó lesz.
Csend.
Szergej nagyot sóhajtott, és végighúzta a kezét az arcán.
— Te meg sem próbálsz megérteni…
— Mindent értek, — vágott közbe Katja.
— Már megint őket választod, nem minket.
Abban a pillanatban megcsörrent a telefon.
Szergej nyúlt érte, ránézett a kijelzőre, és megmerevedett.
— Max… — motyogta.
Katja látta, ahogy az ujjai egy kicsit erősebben szorítják a készüléket, mint kellett volna.
— Szerjózs… — a hang a vonalban rekedt volt, szaggatott.
— Ha nem segítesz… végem van.
Szergej elsápadt.
Katja érezte, ahogy hideg fut végig a hátán.
Valami nem stimmelt.
Valami nagyon nem stimmelt.
Katja magára kanyarította a régi köntöst, amit Szergej ki nem állhatott, és az arcát a párnába fúrta.
A férje telefonbeszélgetése a testvérével a fülében csengett: „végem van” — valami banditás dráma, amibe nem akart belekeveredni.
De már nem tudott nem belekeveredni.
A fürdőből vízzúgás hallatszott.
Szergej lemosta a mai veszekedés nyomait, ahogy mindig tette konfliktusok után — némán és módszeresen.
Katja lehunyta a szemét, és egy másik arc jelent meg előtte — az apjáé, részegen és bűntudatosan, harminc évvel ezelőtt egy bérelt hruscsovka küszöbén.
— Na, kislányom, akkor Lucsi nénihez költözünk, — mondta akkor.
— Neki a legrosszabb, egyedül van a gyerekkel…
Anya akkor nem vitatkozott.
Aztán egy hónap múlva Lucsi néni „ideiglenesen” beköltöztette az új férjét, és Katja családja örökre ott maradt abban a lyukban, a beázó plafonnal.
— Te egyáltalán figyelsz rám? — egy éles hang rántotta ki az emlékeiből.
Szergej állt az ajtóban, vízcseppek csorogtak a meztelen mellkasáról a padlóra.
— Figyelek, — Katja felült az ágyban.
— A bandita testvéred megint belekeveredett valamibe, és nekünk kell eltakarítani utána?
— Ő nem bandita! — Szergej ököllel a tokba vágott.
— Csak…
— Csak mi?
Negyvenévesen nem tanult meg a pénzéhez mérten élni? — Katja felpattant, a köntös szétnyílt.
— Nem engedem, hogy ugyanaz a forgatókönyv ismétlődjön!
— Milyen forgatókönyv? — Szergej megszorította a csuklóját.
— Miről beszélsz?
A bejárati ajtó a folyosón nagyot csapódott.
Mindketten összerezzentek.
Egy másodperc múlva Max kopogás nélkül lépett be a hálószobába.
Az inge a vállánál elszakadt, a bal szeme alatt kék folt virított.
— Bocs, hogy bejelentés nélkül jöttem, — mondta rekedten.
— De bajban vagyok.
Katja kirántotta a kezét Szergej szorításából.
Max idegesen benyalta a szája szélét, a tekintete ide-oda ugrált közöttük.
— Szerzs… — tett egy lépést előre.
— Ha nem adsz pénzt… — elcsuklott a hangja, — …elmondom Katjának azt a pétervári éjszakát.
A víz Szergej hajáról tompa „placcsanással” csöpögött a padlóra.
A szoba megdermedt.
Katja érezte, ahogy libabőr fut végig a hátán.
— Milyen éjszakát? — a hangja idegenül szólt, túl halkan.
Szergej hirtelen a testvéréhez fordult, és elé állt, mintha Katja elől akarná elrejteni.
— Max, fogd be.
— Mi van, tényleg félsz? — Max elvigyorodott, de a szemében állati rettegés volt.
— Akkor add a pénzt, és eltűnök.
Katja lassan közelebb lépett.
Az ujjai maguktól ökölbe szorultak.
— Szergej.
Mire gondol?
A férje nem válaszolt.
Az állkapcsa megfeszült, a tekintete a falra szegeződött mögötte.
Max idegesen fészkelődött, mintha megértette volna, hogy túl messzire ment.
— Jó, hagyjuk, — legyintett.
— Nem fontos.
Csak… sürgősen kell háromszázezer.
Katja élesen felnevetett.
— Háromszáz?
Megőrültél?
— Katja, — Szergej végre ránézett.
— Ezt beszéljük meg később.
— Nem, most beszéljük meg.
Előrelépett, a hangja a dühtől remegett.
— Mi történt Péterváron?
Csend.
Max a bátyjára nézett, várakozva.
Szergej nehezen lélegzett, mintha a szavakat válogatná.
— Semmi.
Üres beszéd.
— Hazudsz, — Katja lekapta Szergej telefonját az asztalról.
— Majd én kiderítem.
— Add ide! — Szergej rávetette magát, de Katja hátraugrált, és még látta az utolsó üzenetet: „Szergej, találkoznunk kell. Sürgős. Lena.”
Katja úgy érezte, kicsúszik a talaj a lába alól.
— Ki az a Lena?
Szergej elsápadt.
Max köhögött, mintha félrenyelte volna a saját nevetését.
— A francba, — motyogta.
— Még mindig nem mondtad el neki?
Katja úgy szorította a telefont, hogy a kijelző roppant.
— Elmondani mit?
Szergej lehunyta a szemét.
— Nem úgy van, ahogy gondolod…
— Akkor magyarázd el! — Katja kiáltása szétrepesztette a csendet.
Ebben a pillanatban a folyosón csöngettek.
Mindhárman összerezzentek.
Katja lassan a bejárati ajtó felé fordult.
— Ki az?
Max hirtelen még Szergejnél is sápadtabb lett.
— Már itt vannak, — suttogta.
Katja a bejárati ajtóhoz rohant, megelőzve Szergejt.
Az ujjai remegtek, amikor hirtelen lenyomta a kilincset.
A küszöbön az anyja állt — Ljudmila Petrovna a megszokott bőrkabátjában, a kezében butikból való szatyorral.
— Anya?
Te mit…
— Mi ez a cirkusz nálatok? — vágott közbe Ljudmila, és belépett.
Az éles tekintete azonnal kiszúrta Maxot a monoklival és Szergejt, aki fehér volt, mint a fal.
— Az egész ház hallja az ordibálásotokat.
Max hirtelen felnevetett — idegesen, hisztérikusan.
— Ó, nagyszerű!
Most már a mamika is beszáll!
Ljudmila lassan felé fordult, és végigmérte tetőtől talpig.
— Ő a híres testvéred? — kérdezte jéghideg udvariassággal Szergejtől.
— Az, akiért képes vagy a családodat az utcára tenni?
Szergej ökölbe szorította a kezét.
— Ljudmila Petrovna, ez nem a maga dolga…
— A lányom igenis az én dolgom, — vágta rá.
— És a néhai anyám lakása pláne.
Katja érezte, hogy új botrány készül, de ekkor éles dörömbölés hallatszott az ajtón — nem csöngetés, hanem ökölcsapás.
Mindenki elhallgatott.
— Nyisd ki, Makszim! — kiáltott be egy rekedt hang.
— Tudjuk, hogy ott vagy!
Max arca elváltozott, minden nagyszájúsága eltűnt.
Szergejhez kapott.
— Szerzs, ők azok… én mondtam…
Ljudmila váratlanul felnevetett.
— Istenem, ti teljesen hülyék vagytok!
A hitelezőket hazáig hoztátok?
Azzal határozottan az ajtóhoz ment.
Katja utána kapott.
— Anya, ne!
De Ljudmila már feltépte az ajtót.
Ketten álltak a küszöbön — egy zömök férfi melegítőben, és egy magas srác, tetoválásokkal a nyakán.
— Mit akartok? — kérdezte Ljudmila hidegen, a hangját sem emelve.
A tetovált megdermedt, nyilván nem ilyen fogadtatásra számított.
— Makszimhoz jöttünk… ügyben.
— Ebben a házban nincs semmiféle Makszim, — mondta Ljudmila határozottan.
— És ha azonnal nem tűntök el, hívok valakit, aki nagyon gyorsan megtalál titeket — mégpedig olyan helyeken, ahonnan hétvégén nem hívogatják az anyukát.
A két jövevény szeme elkerekedett.
Összenéztek, és a zömök bizonytalanul motyogta:
— Jó… mi… mi majd később benézünk.
Amikor becsukódott az ajtó, a lakásban sűrű csend maradt.
Max törte meg elsőként.
— A francba… maga meg ki a fene?
Ljudmila lassan felé fordult, és elővette a táskájából a cigarettásdobozt.
— Én vagyok az, aki most eldönti, kidoblak-e azoknak a senkiháziaknak, vagy sem.
Szóval, drágám, szépen elmondod a teljes igazat — az adósságokról és Pétervárról is.
És főleg — erről a Lenáról.
A csendet szilánkok csörrenése tépte szét — Katja dühében a falhoz vágta Szergej telefonját.
A darabok szétfröccsentek a padlón, mint a bizalmuk szilánkjai.
— Elég a hazugságból! — a hangja kiáltássá tört.
— Ki ez a Lena?
Milyen „pétervári éjszaka”?
Max idegesen mocorgott, de Ljudmila vasmarokkal a vállán tartotta.
— Beszélj.
Azonnal.
— Hát ez… — Max benyalta a kiszáradt ajkát, és Szergejre pillantott, — a volt nője.
Egy kiküldetésen… véletlenül összefutottak.
Szergej hirtelen kiegyenesedett.
— Nem történt semmi!
Mi csak…
— Hazudsz! — Katja remegett.
— Akkor három napig nem vetted fel a telefont.
Azt mondtad, megbeszélések…
Egy újabb ütés az ajtón mindenkit összerántott.
A fa recsegett a nyomástól.
— Max, nyisd ki, te szemét! — ordított egy rekedt hang.
Az ajtó megremegett egy hatalmas rúgástól.
A tetovált berontott a lakásba, mögötte a zömök, aki leszakította a láncot.
— Itt vagy, te rohadék! — vetette magát Maxra.
Szergej váratlanul előrelépett, és a testvére elé állt.
— Takarodjatok!
Hívom a rendőrséget!
A zömök felnevetett, és hirtelen gyomorszájon vágta Szergejt.
Szergej összegörnyedt a fájdalomtól.
Katja felsikoltott.
— Szerjózsa!
Max mintha átváltozott volna.
Az arca a dühtől eltorzult, előrerontott.
— Hozzányúltál, te szemét!
Az ökle teljes erővel csapódott a támadóba.
A férfi hátrazuhant, és leverte a vázát az asztalkáról.
A másik előkapott valamit az övéből — fém villant.
Katja megmerevedett.
Az idő lelassult.
Látta, ahogy Ljudmila felkap az asztalról egy nehéz üveg hamutartót.
Látta, ahogy Szergej a fájdalmat legyőzve feltápászkodik.
Látta, ahogy a kés a tetovált kezében megcsillan a csillár fényében.
Az ösztön gyorsabb volt a gondolatnál.
Katja keze magától a konyhapulthoz nyúlt…
— Elég! — Katja felkapott egy kést, és maga előtt meglóbálta, elzárva a nappaliba vezető utat.
A hangja idegenül szólt, az adrenalintól rekedten.
— A következő, aki lép egyet, ezt a hasába kapja!
Mindenki megdermedt.
Még a verőlegények is.
A csendben csak a nehéz lihegés hallatszott.
Szergej tért magához elsőként.
Lassan, a fájó hasát fogva felemelte a kezét.
— Katja… tedd le a kést.
Kérlek.
Katja ujjai remegtek a markolaton.
Könnyek álltak a szemében, de nem engedte, hogy lefolyjanak.
— Én… én nem hagyom… — a hangja megtört.
— Nem hagyom, hogy mindent tönkretegyenek, mint akkor…
Ljudmila óvatosan közelebb lépett.
— Kislányom, add ide a kést.
Már mennek.
És valóban — a férfiak hátráltak a kijárat felé.
A tetovált még szorította a fegyverét, de a szemében félelem volt.
— Jó, nyugi… — motyogta.
— Mi… mi visszajövünk.
Amikor becsapódott az ajtó, a kés kicsúszott Katja elgyengült ujjaiból, és tompán koppant a parkettán.
Ekkor a sarok mögül előbukkant egy apró alak rózsaszín pizsamában.
— Anyuci? — a kis, öt éves Alina vékony hangja átvágta a feszültséget.
— Miért kiabáltok?
A kés a földön hevert, visszaverve a felnőttek eltorzult arcát.
Alina az ajtóban állt, és szorította a kopott plüssnyuszit — Szergej ajándékát a harmadik születésnapjára.
Katja megdermedt, ahogy a düh lassan átadta a helyét a jeges rémületnek.
A szeme előtt az a kép állt: a lánya látja az anyját késsel a kezében.
— Alinácska… — Katja hangja megremegett.
Lépett egyet, de a kislány ösztönösen a félfához húzódott.
Ljudmila tért magához elsőként.
— Kicsim, gyere ide a nagyihoz, — mondta lágyan, és leguggolt.
— Nagyi mutat neked egy új mesét.
De Alina nem mozdult.
A nagy szemei, olyanok, mint Szergejé, egyik felnőttről a másikra jártak.
— Apa sír? — kérdezte halkan.
Szergej gyorsan megtörölte az arcát.
Max ügyetlenül megköszörülte a torkát, és a sarokba húzódott.
A széttört telefon a padlón halványan pislákolt a kihunyó kijelzővel.
Katja lassan leguggolt, a lánya szemmagasságába.
— Napocskám, minden rendben…
Csak… felnőtt dolgokról beszéltünk.
— Veszekedtetek, — állapította meg Alina gyermeki egyenességgel.
— Hallottam.
Azt akartátok, hogy apa elmenjen.
Szergej összerándult, mintha megütötték volna.
Katja érezte, hogy forró könnyek futnak le az arcán.
— Nem, kicsim… senki nem megy sehova…
Max hirtelen felszippantotta az orrát, és a kijárat felé indult.
— Ennyi, megyek.
Elég a cirkuszból.
— Állj! — Ljudmila elkapta az ajtónál.
— Mindent elmondasz.
De később.
Aztán a többiekhez fordult.
— Most pedig nektek kettőtöknek, — Katjára és Szergejre nézett, — végre beszélgetnetek kell.
Igazán.
Elviszem Alinát magamhoz.
Katja tiltakozni akart, de a szavak a torkán akadtak.
Alina szó nélkül odament a nagymamához, és a kicsi tenyerével erősen megszorította a kezét.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, a lakásban csengő csend maradt.
Szergej az ablaknál állt, háttal Katjának.
A vállai enyhén remegtek.
Katja felemelte a széttört telefont.
A repedt kijelzőn ott állt az utolsó üzenet: „Szergej, találkoznunk kell. Sürgős. Lena.”
— Ki ő? — kérdezte Katja, és a saját hangja idegennek tűnt.
— Utoljára kérdezem.
Szergej megfordult.
Az arca csupa könny volt.
— Ő… — nyelt egyet.
— Azt mondta, haldoklik.
Hogy ez az utolsó esély…
Katja úgy érezte, kicsúszik alóla a talaj.
— Mi?
Szergej lassan térdre ereszkedett előtte, mintha már nem bírna állni.
— Lena beteg.
Nagyon.
Péterváron… kórházban voltam nála.
El akart búcsúzni.
Katja ökölbe szorította a kezét, a halántékában lüktetett a vér.
— Miért nem mondtad el?
— Féltem, hogy… — elhallgatott, lehajtott fejjel.
— Hogy nem értem meg? — Katja felpattant.
— Hogy féltékeny leszek egy haldoklóra?
Fel-alá járkált, próbálta megemészteni.
Aztán hirtelen megállt, és rájött.
— Max tudta?
Szergej bólintott.
— Ő… pénzt kölcsönzött a kezelésére.
Most ezek a szemétládák visszakérik — kamatostul…
Katja lehunyta a szemét.
Minden összeállt egy rémes képpé.
— És te… el akartad adni a lakásunkat, hogy megmentsd a volt nődet?
Szergej ránézett — a szemében fájdalom, szégyen és valami más volt, amit Katja nem tudott megfejteni.
— A testvéremet akartam megmenteni, — suttogta.
— Lena pedig… csak azt kérte, hogy vigyem el hozzá Alinát.
Legalább egyszer.
Mert…
Katja elfelejtett levegőt venni.
— Mert mi, Szergej?
Szergej felállt, és a szemébe nézett.
— Mert ő az anyja.
A szavak a levegőben lógtak, mint egy kés a zuhanás előtt.
Katja hátrált, nekiütközött a kanapénak.
— Mit… mit mondtál? — a hangja rekedt volt, természetellenesen halk.
Szergej mozdulatlan maradt, csak a pólója szélét gyűrte görcsösen.
— Lena szülte Alinát.
Tudtad, hogy a baleset után nem lehet gyereked.
Mi… az ő petesejtjeit használtuk.
Katja érezte, hogy a szoba forogni kezd.
Gépiesen a asztal után nyúlt, hogy ne essen el.
— Öt év.
Öt évig hallgattál?
A suttogása rosszabb volt, mint egy kiáltás.
— És most, hogy haldoklik…
— Azonnal lemondott a szülői jogairól! — Szergej felkapta a fejét.
— Senkinek sem volt szabad megtudnia.
De egy hónapja felhívott…
Katja keserűen, hisztérikusan felnevetett.
— És te azonnal rohantál?
Elvetted a közös pénzünket?
El akartad adni a lakásunkat?
— Nem tudtam, mit tegyek! — a fejéhez kapott.
— Max eladósodott, hogy segítsen neki.
Azok a rohadékok megfenyegették…
— Ne merd elterelni a témát! — Katja felugrott, remegve a dühtől.
— Évekig hazudtál nekem!
Szergej hirtelen térdre esett előtte.
— Bocsáss meg…
Féltem elveszíteni téged.
Féltem, hogy te…
— Hogy én mi?
Hogy nem tudnék szeretni egy „idegen” gyereket? — Katja élesen kifújta a levegőt.
— Az első naptól fogva levegőt sem kaptam nélküle!
Elhallgatott, ahogy ránehezedett a szörnyű igazság — az anyai szeretete, az álmatlan éjszakák, az első lépések és szavak — mind egy olyan gyerekkel voltak, aki…
— Anyuci?
A vékony hang a folyosóról mindkettejüket összerezzentette.
Alina állt a küszöbön, a kezében a plüssnyuszi.
A szemében néma kérdés ült.
Katja megmerevedett.
Szergej lassan felállt.
— Kicsim… miért…
— Nagyi itt felejtette a gyógyszereit, — a kislány felmutatott egy kis dobozt.
— Azt mondta, ti még beszélgettek.
Katja érezte, hogy valami eltörik benne.
Leguggolt, hogy Alina szemmagasságában legyen.
— Gyere ide hozzám.
A kislány tétován közelebb lépett.
Katja a tenyerébe fogta a kis arcát, és a jól ismert vonásokat nézte, szeplőről szeplőre.
— Tudod, hogy nagyon szeretlek?
Alina bólintott, aztán váratlanul Katja nyakába borult, teljes testével hozzásimulva.
— Én is.
Még akkor is, amikor kiabáltok.
Szergej tompán felszippantotta az orrát.
Katja lehunyta a szemét, érezte, hogy forró könnyek csorognak az arcán.
— Minden rendben lesz, — suttogta, nem tudva, kinek ígéri — a lányának, a férjének, vagy saját magának.
Ott álltak hárman a küszöbön — a múlt hazugságai és egy törékenynek tűnő jövő között.
De abban a pillanatban Katja megértett egy egyszerű dolgot — nem számít, kinek a vére folyik egy gyerek ereiben.
Az számít, ki tartja a karjában, amikor fél.
— Holnap, — Katja Szergejre nézett, — mind együtt elmegyünk Pétervárra.
Szergej némán bólintott, nem merve elhinni.
Alina még erősebben szorította Katja kezét.
Odakint lassan leszállt az este, aranyszínűre festve összefonódó árnyaikat.
Még nem tudták, hogyan vészelik át ezt a vihart.
De azt tudták biztosan — együtt fogják túlélni.
