Inna arra ébredt, hogy valahol a fal túloldalán megint üvölt a fúrókalapács.
Zsinórban a harmadik napja.
Pedig a fúrókalapács még csak fél baj volt.
A legrosszabb a sült hal szaga volt, amely makacsul bekúszott az ablakon a szomszéd konyhájából.
Úgy tűnt, beleette magát a függönyökbe és a hajába.
Inna azonban már régóta szoros lófarokba fogta a haját, csak hogy ne kelljen arra gondolnia, hogy úgy szaglik, mint egy olcsó pályaudvari büfé.
Egy egyszobás lakás a város szélén nem éppen álom.
De nem is a világ legszörnyűbb helye.
A legrosszabb az volt, hogy ez a bérelt kis ketrec szinte az egész könyvelői fizetését elvitte, miközben Grisа, a férje, csak aprópénzt hordott haza.
Taxizott egy bérelt autóval.
Ma van pénz — holnap nincs.
— Grisa, felkelsz már, vagy mi? — kérdezte, és benézett a szobába.
A kanapén feküdt, párnát ölelgetve.
Háromnapos borosta, zoknik a padlón.
Álmos volt, de pimasz.
— Miért húzod fel magad rögtön?
Ma szabadnap van.
Megvakarta a szemét és ásított.
— Hadd aludjak.
Inna összeszorította az ajkát.
Meddig még?
Ő is heti hat napot dolgozik.
A „szabadnap” nála csak szó: mosás, főzés, takarítás, ügyfeleknek jelentések.
És ekkor megszólalt a csengő.
Hosszan, erőszakosan.
— Anyám jött, — húzta el a szót Grisa, és azonnal felpattant.
Ha valakit mindig frissen és készségesen fogadott, hát Valentinát, az anyját.
Az anyós úgy lépett be, mintha ő lenne a háziasszony.
A kezében hálós szatyor élelmiszerrel, a haján gondos frizura, az ajkán élénk rúzs.
Olyan ötvenöt körüli nő volt, mégis úgy tartotta magát, mintha ma is ő lenne a környék legkapósabb menyasszonya.
— Innochka, hát milyen szag van nálatok…
Istenem, mint egy szovjet menzán, — fintorgott és ráncolta az orrát.
— Legalább szellőztess.
— Jó napot, Valentina Petrovna, — felelte Inna szárazon.
— Jó napot, jó napot.
Az anyós végignézett a szobán, ahová a kanapén, a szekrényen és az asztalon kívül szinte semmi sem fért be.
— És itt akartok gyereket vállalni?
Ebben a kis ketrecben?
Inna már ismerte a forgatókönyvet.
Minden látogatás ugyanazzal a beszélgetéssel végződött.
— Anya, ne kezdd, — szólt közbe Grisa.
— Mit az, hogy „ne kezdjem”? — vonta fel a szemöldökét az anyós.
— Nem vagyok én már húszéves.
Unokákat akarok ringatni, amíg még bír a lábam.
Ti meg mindent összecsaptok.
Inna, te egyáltalán nőnek érzed magad?
Inna úgy szorította össze a kezét, hogy a körmei a tenyerébe vájtak.
— Valentina Petrovna, most más terveink vannak.
Előbb a lakhatás kérdését szeretnénk megoldani.
— Lakhatás! — gúnyolta ki az anyós.
— Régen földkunyhókban szültek, és semmi baj nem volt.
Te meg csak „lakhatás, lakhatás”.
Önző!
Ez a szó már refrénné vált.
Hányszor hallotta!
És mindig legszívesebben felkapott volna valami nehezet, és hozzávágta volna.
De Valentina Petrovna ma nem csak úgy, ok nélkül jött.
— Egyébként, gyerekek, van egy hírem.
Svetka bejelentkezett abba a lakásba, amit Inna a nagymamájától örökölt.
Inna megdermedt.
— Mit jelent az, hogy „bejelentkezett”? — érezte, ahogy belül minden kihűl.
— Hát mit jelentene, — vont vállat az anyós.
— Elmentem Grisával, és mindent elintéztünk.
A négyzetméter elég, Svetkának meg hamarosan szülnie kell.
Neki is laknia kell valahol.
Inna hirtelen a férje felé fordult.
— Te mit csináltál?
Grisa lesütötte a szemét, mint egy fiú, akit rajtakaptak cigizésen.
— Inn, na most mi van…
Ő a húgom.
Nehéz neki.
És a lakás úgyis „közös”.
— Közös? — Inna hangja megremegett.
— Az a lakás az enyém!
Örökség!
Te egyáltalán gondolkodsz?
Az anyós gúnyosan felhorkant.
— Ne nagyképűsködj.
A lakás most már a miénk.
Családi.
Inna úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.
Négy éve tűrte a gúnyt, a szemrehányásokat, az örökös tanácsokat.
De ma valami átkattant benne.
— Kifelé! — kiáltotta.
— Azonnal!
— Megőrültél? — pattant fel az anyós.
— A férjed anyja vagyok!
— A férjemé? — Inna Grisára nézett.
— Milyen férjé?
Egy árulóé?
Grisa toporgott, a kezét a zsebébe dugta.
— Inn, ne hevülj fel…
De Inna már nem hallotta.
A könnyei égették a szemét, a szíve kalapált.
— Elég.
Vége.
Ha a lakás „közös”, akkor az életünk sem lehet „közös”.
Rácsapta az ajtót az anyós arcára.
Az ajtó mögött még ordított, hogy Inna „nem normális” és „szétveri a családot”.
De Inna a falnak dőlve állt, és először négy év után azt érezte, hogy kész harcolni a sajátjáért.
Aznap este Inna elment a lakásból.
Egyszerűen felkapta a kabátját, a táskáját az iratokkal, és úgy csapta be az ajtót, hogy vakolat hullott le.
Azt sem tudta, hová menjen.
Kint nyirkos tavasz volt, az aszfalt csillogott az eső után, az emberek pedig siettek a dolgukra, mintha rend lenne az életükben.
Ment, és azt gondolta: „Így telik el az élet.”
Élsz, tűrsz, terveket szősz — aztán egyszer csak rájössz, hogy mindenki ingyenes tartozékként használ.
A férjed — hogy ne kelljen felnőnie.
Az anyósod — hogy dirigálhasson.
A sógornőd — hogy más pénzén éljen.
És te?
Te nekik senki vagy.
A telefon rezgett.
„Grisa.”
Inna nem vette fel.
Aztán újra: „Anya.”
Aztán megint „Grisa.”
Kikapcsolta a telefont.
Végül a barátnőjénél kötött ki, Tanyánál.
Tanya három éve elvált, egyedül élt a macskájával egy kétszobás panelben.
Az előszobában kávé- és cigarettaszag volt.
— Na végre! — tárta szét a karját Tanya.
— Azt hittem, sosem szánod rá magad.
Gyere be, ülj le.
Inna kabátostul rogyott le a kanapéra.
— Bejelentették Svetkát.
Az én lakásomba.
— A fenébe… — füttyentett Tanya.
— Micsoda szemétládák.
— Grisa beleegyezett.
Csendben.
Még csak nem is szólt nekem.
A barátnő teát töltött a bögrébe, és elé tette.
— Inn, mit vártál?
Ő mindig az anyja pártján áll.
Ott a köldökzsinórt sosem vágták el.
Inna bólintott.
Ordítani akart, tányérokat törni, de nem volt ereje.
Másnap Grisa eljött Tanyához.
A küszöbön állt, lógó fejjel.
— Inn, miért viselkedsz úgy, mint egy gyerek?
Gyere haza.
— Haza? — Inna felnézett.
— Melyik haza?
Abba a bérelt lyukba, ahol a mamád parancsolgat?
— Te is tudod, Svetka hamarosan szül… — gyűrögette a sapkáját.
— Nincs hol laknia.
— És nekem hol kell laknom? — Inna hirtelen felállt.
— A lakás az enyém!
Törvény szerint az enyém!
— Kit érdekel, ki van oda bejelentve? — tárta szét a karját Grisa.
— Úgyis család vagyunk.
— Család? — Inna hangja elcsuklott.
— Az a te családod.
Én meg ott ki vagyok?
Fejőstehén?
Ingyen szakácsnő?
Grisa közelebb lépett, meg akarta fogni a kezét.
— Inn, elég.
Önző vagy.
Mindig csak magadra gondolsz.
A szó úgy csattant, mint egy pofon.
„Önző.”
Megint.
Inna ellökte.
— Takarodj.
Grisa megrándult, mintha még mondani akarna valamit, de Tanya felállt, karba tett kézzel.
— Hallottad.
Az ajtó ott van.
Grisa kiment, és bevágta az ajtót.
Egy hét múlva elkezdődött az igazi pokol.
Az anyós minden nap telefonált.
Ordította, hogy Inna „szétveri a családot”, „kidob egy terhes nőt az utcára”, „mindenkit megszégyenít”.
Inna próbált nem reagálni, de Valentina Petrovna talált egy módot: bement a munkahelyére.
Ott állt a könyvelésen, hadonászott, miközben a kollégák bámulták.
— Azt hiszed, okos vagy? — visította.
— Pénzt számolsz, de hol a lelkiismereted?
A sógornőd áldott állapotban van, te meg sajnálod a lakást!
Inna kőarccal állt, bár belül forrt.
— Valentina Petrovna, menjen el.
Különben hívom a biztonságiakat.
— Önző! — kiáltotta, és kiviharzott.
Aztán jött egy levél.
Egy sima papír a hivatalból: értesítés a lakcímbejelentésről.
Inna a sorokat bámulta, és érezte, hogy remeg.
A „lakóhely” rovatban az ő lakása szerepelt.
Az a lakás, amiért harcolt közjegyzőkkel, az adóhivatallal, felújításokkal.
És most ott — Szvetlana.
Hazament, és bekapcsolta a telefonját.
Tucatnyi üzenet volt Grisától: „Inn, ne hülyéskedj”, „Értsd meg”, „Mindannyiunknak jobb lesz”.
Egyetlen választ írt:
— Pakold össze a cuccaidat.
Egy óra múlva Grisa megjelent Tanyánál egy táskával.
— Te ezt komolyan gondolod? — a hangjában sértettség és félelem keveredett.
— Komolyan, — Inna nem ingott meg.
— Többé nem vagyok a feleséged.
— Inn, mit művelsz! — tárta szét a karját.
— Ezt nem lehet így!
Hiszen család vagyunk!
— Milyen család? — kérdezte hidegen.
— Az, ahol az anyád dönti el, ki lakik az én lakásomban?
Vagy az, ahol a férj csendben elárul?
Grisa elhallgatott.
Toporgott, mintha mentegetőzni akarna, de nem voltak szavai.
— Menj, — mondta Inna.
Grisa a földre vágta a táskát, felkapta, aztán újra lecsapta.
— Akkor a pokolba veled! — üvöltötte, és kiviharzott.
Inna bezárta a zárat, és a falnak dőlt.
A dühtől és a megkönnyebbüléstől egyszerre remegett.
Inna beadta a válókeresetet.
Minden meglepően gyorsan ment: az örökölt lakás nem megosztható, közös gyerek nincs, közös vagyon sincs.
A bíró unott hangon felolvasta a döntést, Grisa motyogott valamit arról, hogy „még mindent helyre lehet hozni”, de Inna még csak a fejét sem fordította.
Ő már döntött.
Azt hihetnénk — kész, vége.
Szétmentek.
Mindenki a maga útján.
De Valentina Petrovna nem adta fel ilyen könnyen.
Egy hét múlva Inna új táblát talált az ajtaján: „Szvetlana és fia”.
Olyan arcátlanság volt, hogy még a lélegzete is elakadt.
Kinyitotta az ajtót — és ott ült a sógornője a kanapéján, a hasa a pulóver alatt, a körmei kifestve, a telefon a kezében.
— Na, te meg minek jöttél ide? — vetette oda Szvetka, fel sem állva.
Inna megdermedt.
— Ez az én lakásom.
— Ugyan már! — fújt egyet Szvetka.
— Anyám azt mondta, elköltöztél, úgyhogy most én vagyok itt.
— Állj fel.
És hogy öt percen belül nyoma se legyen itt neked, — mondta Inna.
A hangja jéghideg volt, és ő maga sem ismert magára.
Szvetka fészkelődött.
— És ha nem megyek ki?
— Ki fogsz.
Inna elővette a telefonját.
— Hívjam a rendőrséget?
— Nincs jogod hozzá! — visított Szvetka.
— Be vagyok jelentve ide!
— A bejelentés nem tulajdon, kislány, — vágta rá Inna.
— A törvény szerint akár holnap is kijelentethetlek bíróságon.
És ki is foglak.
Szvetka felugrott, felkapott egy bögrét, és a falhoz vágta.
Szétfröccsent, a cserepek a padlóra hullottak.
— Önző! — ordította.
A szó a fülében csattant, de Inna meg sem rezdült.
Előrelépett, megragadta Szvetkát a karjánál, és egy rántással felállította.
— Takarodj.
Most.
Szvetka ki akarta rántani magát, de valamit meglátott Inna szemében, és elment a kedve a vitától.
A vállára dobta a táskát, és kiviharzott.
Inna bezárta az ajtót, és nekidőlt.
A mellkasa remegett, a keze reszketett, de belül könnyű volt.
Először négy év után — igazán könnyű.
Másnap bement a lakcímhivatalba, és kérelmet adott be Szvetlana kijelentésére.
Az indok egyszerű volt: „nincs tulajdonjoga és a tulajdonos nem járul hozzá”.
A jogász elmagyarázta: pár hónap — és le lesz zárva az ügy.
Este pedig egyedül ült a saját lakásában.
Férj nélkül, anyós nélkül, idegen kiabálás nélkül.
Az asztalon ott állt egy bögre tea.
És olyan érzése volt, mintha egy hosszú háború után végre béke lett volna.
Végre nemcsak a lakását kapta vissza.
Visszakapta az életét is.
