Úgyhogy fel is béreltem neki a profikat!
A takarítási szolgáltatás számláját…
— Kata, a szombatról lenne szó, — kezdte András, miközben belépett a konyhába.
Megállt a szoba közepén, látványosan hanyagul a doorfélfának támaszkodva.
Ez a mozdulat, aminek lazának kellett volna tűnnie, azonnal leleplezte.
Mindig így kezdte ezt a beszélgetést.
Háromhavonta egyszer.
Anyja érkezése előtt.
Kata le sem vette a szemét a tablet képernyőjéről, csak lassan végighúzta az ujját az üvegen, miközben egy skandináv dizájnról szóló cikket lapozgatott.
Az esti fény az arcára esett, nyugodttá, majdnem derűssé téve azt.
Egy szót sem szólt, hagyta, hogy ő maga bontsa ki a gondolatot.
Pontosan tudta, mi következik, kívülről, mint egy rossz darab betanult szerepe.
— Anya hívott, megerősítette.
Háromra jön, — folytatta, látva, hogy a célzását észre sem vették.
— Csak arra gondoltam… talán most csináljunk mindent tökéletesen.
Emlékszel, múltkor észrevette a port a nappaliban a felső polcokon?
Ezt lágyan mondta, majdnem bocsánatkérő hangon, mintha mindketten Tamara Igorevna hihetetlen megfigyelőképességének áldozatai lennének.
Mintha nem ő járkált volna aztán egész este savanyú képpel, és mintha Kata, aki az előző napját teljesen rászánta a takarításra, nem érezte volna magát leköpve.
Kata végre felnézett rá.
A tekintete tiszta volt, világos, a megszokott ingerültség árnyéka nélkül.
— Emlékszem, — mondta egyenletesen.
— Azt akarod, hogy most ne legyen por a polcokon.
Értem.
Ez a egyszerű és gyors beleegyezés összezavarta Andrást.
Ilyenkor általában már veszekedés kezdődött.
Már készült a szemrehányásokra és a védekező beszédre arról, mennyire fáradt.
— Igen… és még, — bátorodott fel.
— A saláta.
Az a csirkés.
Talán kipróbálnál egy másik szószt?
Mert múltkor… hát, kicsit ízetlen volt.
Anyának.
— Ízetlen, — ismételte Kata visszhangként.
Letette a tabletet az asztalra, és összefonta a karját.
A testtartása megváltozott, összeszedettebb, figyelmesebb lett.
Mintha egy előadáson ülő diák lenne, aki fél, hogy lemarad valami fontosról.
— Rendben.
Másik szósz.
Van még valami?
Beszéljük meg rögtön az egészet, hogy semmit se hagyjak ki.
András zavarba jött.
Ez a tárgyilagos hang szokatlan volt neki.
Érzelmekre, vitára, bármire számított, csak nem erre a hűvös, konstruktív nyugalomra.
— Hát… összességében mindig minden jó…
Csak… — elakadt, kereste a szavakat.
— Csak azt szeretném, hogy anya jöjjön, és a lelke is megpihenjen.
Hogy lássa, a fiának minden rendben van.
Hogy semmi se bántsa.
Nekem ő az egyetlen.
Ő a legjobbat érdemli.
Na tessék.
A kulcsmondat.
Az a bizonyos, amit mindig kimondott, mint egy varázsigét, ami mindent igazol: minden követelést, minden kritikát.
— A legjobbat, — mondta Kata lassan, majdnem szótagolva.
Az ajkát megérintette egy alig látható, furcsa mosoly.
— Ez nagyon fontos pontosítás, András.
Köszönöm, hogy kimondtad.
Mert én mindig csak azt próbáltam, hogy „jó” legyen.
De kiderül, hogy „a legjobb” kell.
— Hát persze! — örült meg András, azt gondolva, hogy végre jól értette meg.
— Pontosan!
Mint a legjobb házaknál!
Hogy a tisztaság tökéletes legyen, és az étel olyan, mint egy étteremben.
Hogy lássa, nem tévedtem, hogy a feleségem aranyat ér!
Odament, átölelte a vállánál, győztesnek érezve magát egy meg sem vívott csatában.
Botrány nélkül érte el, amit akart.
Kata az ölelésében egyenes maradt és mozdulatlan, mint egy szobor.
A karja a teste mellett lógott.
Valahová rajta keresztül nézett, a falra, és az arcán a mosoly szélesebb lett, de nem melegebb.
Sőt, az ajka sarkában valami éles, ragadozó villant.
— Ne aggódj, drágám, — mondta halkan, de tisztán.
— Most pontosan így lesz.
Az anyád megkapja a legjobbat.
Megígérem neked.
Teljesen, tökéletesen mindennel elégedett lesz.
A szombat elérkezett, mint egy ítélet elkerülhetetlensége.
András, miután hazafelé beugrott egy dús őszirózsa-csokorért az anyjának, délután két óra körül lépett be a lakásba.
Mindenre készen állt: a klórszagra, amitől könnyezik az ember, a porszívó zúgására, a kimerült, de engedelmes Kata látványára a régi köntösében, ahogy rohan a tűzhely és a mosogató között.
Arra is készen állt, hogy belépjen, felakassza a kabátját, és lekezelően odaszóljon: „Na, hogy vagy, harcos?
Kell segítség?”, pontosan tudva, hogy segítség már nem fog kelleni.
A lakás azonban fülsiketítő, sűrű csenddel fogadta.
A megszokott káosz hiánya annyira feltűnő volt, hogy szinte fizikailag lehetett érezni.
Nem étel és tisztítószerek szaga volt.
Olyan volt, mint egy drága hotel előcsarnoka: virágos diffúzor, bútorápoló és valami megfoghatatlanul steril keveréke.
A levegő hűvös volt és teljesen élettelen.
Bement a nappaliba.
Kata egy fotelben ült.
Elegáns, sötétzöld selyem otthoni ruhát viselt, a haja lágy hullámokban volt beállítva, az arcán könnyű smink.
Komótosan olvasott egy keménykötésű könyvet, mellette az asztalkán egy gőzölgő kávéscsésze állt.
Felemelte rá a szemét, és nem volt benne sem fáradtság, sem pánik.
Csak nyugodt, kiváró kíváncsiság.
— Szia, — mondta, mintha csak egy szokásos sétáról jött volna haza, és nem egy órával a negyedéves „ellenőrzés” előtt.
András megdermedt a küszöbön, az agya kétségbeesetten próbálta összeilleszteni a látványt a valósággal.
A csokor a kezében hirtelen nevetségesnek és oda nem illőnek tűnt ebben a steril környezetben.
— Mi… történik? — kérdezte, körbenézve.
A parketta csillogott.
Egy porszem se.
Egyetlen felesleges tárgy se.
— Semmi nem történik, — Kata belekortyolt a kávéba.
— Pihenek.
Hamarosan megjön az anyád, frissen és kipihenten kell fogadni.
Nem így van?
— Frissen? — a hangja pánikosabb lett.
— Kata, és a vacsora?
A takarítás?
Anya egy óra múlva itt van!
Te semmit se csináltál?
Elfelejtetted?
Válaszra sem várva berohant a konyhába.
És ott várta a második ütés.
A konyha ragyogott.
A pultok üresek voltak, tükörfényesre törölve.
A tűzhely hideg és szűziesen tiszta.
Kihúzta a sütő ajtaját.
Bent sötét volt és üres.
A mosogatóban egyetlen tányér sem volt.
— Kata! — a hangja kiabálásba csúszott.
Visszarohant a nappaliba, az arcát eltorzította a düh és a félelem keveréke.
— Mi ez a hülyéskedés?
Bojkottot hirdetsz?
Pont anyám érkezése előtt?
— Nyugodj meg, András, — lapozott egyet a könyvben, rá sem nézve.
— Hiszen mondtam, hogy mindenről gondoskodtam.
Megígértem, hogy az anyád megkapja a legjobbat.
És tartottam a szavam.
— Mégis hogy gondoskodtál?! — szinte kapkodta a levegőt.
— A hűtőben éhen halt az egér!
A sütőben lehet aludni!
Mivel etetjük meg?
Szendvicsekkel?
El tudod képzelni, mit fog mondani?
Mit fog rólam gondolni?!
Fel-alá járkált a szobában, mint egy ketrecbe zárt állat.
Minden idegesítette: a nyugalma, az a hülye selyem ruha, az idegen parfüm szaga a saját otthonában.
Érezte, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás, hogy az általa felépített megszokott világ a szeme láttára omlik össze.
Ő pedig csak figyelte őt egy könnyű, alig észrevehető gúnnyal, mintha egy szórakoztató filmet nézne.
— András, ülj le.
Igyál vizet.
Elrontod az arcszínedet, — a hangja teljesen komoly volt, és pont ez őrjítette meg végleg.
— Én most… — kezdte, elindulva felé, hogy kitépje a kezéből azt az átkozott könyvet, és rákényszerítse, hogy a szemébe nézzen.
És éppen ebben a pillanatban, a dühének csúcsán, éles, követelő csengőszó hasított át a lakáson.
Rövid volt.
Biztos.
Csak ő lehetett.
András félúton megdermedt.
Kata felé nézett, aztán az ajtóra, és jeges verejték ütött ki a homlokán.
Csapdába esett.
És a csapda ajtaja épp most nyílt ki.
— Nyisd ki, András.
Az anyád az, — Kata hangja egyenletes és nyugodt volt, de volt benne valami, ami parancsnak hangzott.
András, mint egy alvajáró, az ajtóhoz ment.
Minden lépése tompa visszhangként dübörgött a fejében.
Gépiesen elfordította a kulcsot, kitárta az ajtót, és megpróbált valami vendégszerető mosolyt az arcára erőltetni.
A küszöbön Tamara Igorevna állt — feszesen, tökéletesen vasalt bézs kabátban, hajszálpontosan beállított frizurával.
Szúrós, okos szeme azonnal felmérte a fia sápadtságát és feszült tartását.
— Szervusz, fiam, — nyújtotta felé a kezét vékony bőrkesztyűben, nem csókra, hanem hogy vegye el a táskáját.
— Nem nézel ki jól.
Nem vagy beteg?
— Szia, anya.
Minden rendben, csak… fáradt vagyok, — motyogta, átveve az elegáns, de nehéz táskát.
Tamara Igorevna belépett az előszobába és megállt.
A tekintete végigsiklott a folttalan tükrön, a csillogó padlón, a tökéletes rendön.
Tett néhány lépést beljebb, és az orrlyuka finoman megmozdult, megérezve egy idegen, hideg illatot.
Ez nem az otthon szaga volt.
Ez a szolgáltatás szaga volt.
— Nálatok… steril, — mondta, és ez nem dicséret volt.
Ez egy kérdés volt, tényként álcázva.
Kesztűs ujjával végighúzott a folyosói képkereten.
Az ujja tökéletesen tiszta maradt.
Az arcán nem volt se meglepetés, se öröm.
Csak egy alig észrevehető feszültség a szája sarkában.
Ekkor jött ki a nappaliból Kata.
A látványa végleg szétzúzta Tamara Igorevna várakozásait.
Semmi kötény, semmi konyhai hőségtől kipirult arc.
Elegáns ruha, nyugodt, szalonházi mosoly, nem pedig a menyé, aki az anyósát várja.
— Tamara Igorevna, jó napot.
Örülök, hogy látom, — Kata odalépett, és könnyedén megérintette a kezét.
— Fáradjon be, helyezkedjen el.
András, segíts anyának.
Bementek a nappaliba.
Tökéletesre igazított párnák a kanapén, üvegasztalka, olyan fényesre polírozva, hogy a csillár tükröződött benne.
És ennek a ragyogásnak a közepén — egy nő szürke egyenruhában, aki módszeresen, felesleges mozdulat nélkül, egy speciális kendővel törölgette a tévé képernyőjét.
Némán és hatékonyan dolgozott, mintha a berendezés része lenne.
Tamara Igorevna megállt és bámulta az idegent.
András mellette megmerevedett, érezve, hogy kicsúszik a talaj a lába alól.
— Kata, és ő?.. — kezdte, de a hangja árulkodóan megremegett.
— Ja, ő Szvetlana, — magyarázta Kata könnyedén, követve a tekintetüket.
— Úgy döntöttem, ha már ilyen drága vendéget várunk, akkor a tisztaságnak nem csak jónak kell lennie, hanem professzionálisnak.
Hogy egy porszem se árnyékolja be a látogatását.
Közvetlenül mosolygott, először az anyjára, aztán a férjére.
Ebben a mosolyban nem volt semmi, csak könyörtelen logika.
A konyhából érkező illat erősödött — összetett, sokrétegű, csábító.
Sült fűszernövények, tejszínes szósz és valami húsos illata volt.
Vonzott, és egyszerre ijesztett is a maga idegenségével.
— És mitől van ilyen… kifinomult illat? — Tamara Igorevna a konyha felé fordította a tekintetét.
— Csak nem, Kata, francia konyhát akarsz tanulni?
— Én?
Ugyan, Tamara Igorevna, dehogy, — mosolyodott el Kata.
— Jöjjön, mindjárt megmutatom.
Úgy vezette őket a konyhába, mintha tárlatvezetés lenne.
András hátul kullogott, úgy érezte magát, mint egy vádlott, akit ítélethirdetésre kísérnek.
A ragyogó konyhában, hófehér séfkabátban és magas sapkában egy ismeretlen, negyven körüli férfi sürgött-forgott.
Összpontosítva locsolt szószt valamire a tányéron, a mozdulatai pontosak és kimértek voltak, mint egy sebészé.
András és Tamara Igorevna a küszöbön megmerevedtek.
Ez volt a finálé.
A kegyelemdöfés.
— Kata… mit jelentsen ez az egész? — lehelte András.
Az arca fehér volt, mint a vászon.
Kata felé fordult.
A szeme hideg és tiszta volt.
Egyenesen rá nézett, nem törődve a döbbent anyóssal.
— Te magad mondtad, hogy az anyád a legjobbat érdemli, nem pedig az én ügyetlen kezeimet!
Úgyhogy fel is béreltem neki a profikat!
A takarítás és a szakács díjának számláját átküldöm neked!
— És az meg kicsoda?..
— Ő Elena a cateringügynökségtől, — bólintott Kata a szakácsnő felé, aki rájuk se hederítve folytatta a munkáját.
— Úgy döntöttem, az anyád éttermi színvonalat érdemel, nem pedig az én amatőr főztömet.
Szóval nyugodj meg, drágám.
Minden ki van fizetve.
Pontosabban, ki lesz fizetve.
Általad.
Mert a vendég a te vendéged.
A levegő a konyhában sűrűvé, ragadóssá vált.
A feszengés olyan kézzelfogható volt, hogy szinte meg lehetett érinteni.
A szakács, egy higgadt profi, halk koppanással két porcelántányért tett a munkapultra a kész étellel, ami műalkotásnak tűnt.
A kibontakozó vihar epicentrumában dolgozott, de az ő világa csak a szószokból, hőmérsékletekből és tálalási időből állt.
Tamara Igorevna rázta le először a dermedtséget.
Lassan, hangsúlyozott méltósággal elfordult a szakácstól, mintha nem is létezne.
A tekintete, hideg és éles, mint egy szike, Katába fúródott.
— Azt gondolod, hogy én ennyire elviselhetetlen vagyok, — mondta halkan, de minden szava csattant, — hogy a fogadásomhoz egy egész személyzetet kell felbérelni?
Ez most bóknak készült, vagy nyilvános megalázásnak?
András végre megtalálta a hangját.
Előrelépett, az anyja elé állt, magára húzva a védelmező szerepét.
— Kata, ez kegyetlen.
Ez egyszerűen szörnyű kegyetlenség.
Ilyen műsort rendezni…
Beszélhettél volna velem, ha valami nem tetszik.
Miért ez a cirkusz?
Hogy megalázz engem anyám előtt?
Hogy megmutasd, milyen semmirekellő férj vagyok, aki nem tud segítséget biztosítani a feleségének?
Kata düh nélkül nézett rá, sértettség nélkül.
Az arca egy nyugodt megfigyelő maszkja volt, aki kiszámítható lények szokásait tanulmányozza.
— Beszélni? — kicsit oldalra billentette a fejét.
— András, erről már öt éve beszélünk.
Minden egyes alkalommal anyád érkezése előtt.
Nem te adtad át nekem a szavait, hogy az almás pitém túl száraz, a tésztám meg fojtós?
Ez három hónapja volt.
Akkor azt mondtad, csak azért, mert szeretné, hogy jobb legyek.
Az anyjára pillantott, aki a nyíltságtól egy kicsit összerezzent.
— És fél éve emlékszik, észrevette, hogy az abrosz színe nem harmonizál a szalvétákkal?
András meg utána egész este győzködött, hogy önnek kifogástalan ízlése van, és a véleményére oda kell figyelni.
Egy éve pedig arról beszéltünk, hogy nem klopfolom elég alaposan a húst, és ezért kemény lesz.
Egyenletesen beszélt, érzelem nélkül, sorolta a tényeket, mint egy könyvelő az éves jelentést.
Minden pont apró, de pontos szúrás volt a családi rendszer legfájóbb pontjaiba.
András minden mondattal sápadtabb lett.
Nem tudott semmit tagadni, mert minden igaz volt.
Ő volt az a postás, aki szorgalmasan kézbesítette a mérgező üzeneteket.
— Én hallgattam, — folytatta Kata, újra a férjéhez fordulva.
— Sokáig és figyelmesen hallgattam.
És megértettem.
Én soha nem fogom tudni megcsinálni „a legjobbat”.
A kezem, ahogy te mondtad, neki mindig „ügyetlen” marad.
Az ételem „amatőr főzt” lesz.
A takarításom pedig ok a kritikára.
Nem tudom megadni neki, amit szerinte megérdemel.
De meg tudom szervezni.
Ekkor a szakács, mintha rendezői jelre, baritonján megszólalt:
— Hölgyem, uram, a vacsora tálalásra kész.
Borjúmedalionok gombaszósszal és párolt spárga.
Ez a mondat, a felfokozott hangulatban, gúnyként csattant.
— Találtam megoldást, — Kata figyelmen kívül hagyta a szakácsot, és közelebb lépett.
A hangja halkabb lett, de keményebb.
— Egyszerűen kivontam magam ebből az egyenletből.
Kivettem a gyenge láncszemet — magamat.
Most anyád tökéletes szolgáltatást kap, te pedig nyugalmat a lelki komfortja miatt.
Mindenki nyer.
— Te nem vagy normális! — üvöltötte András.
A kétségbeesés kiáltása volt, annak az embernek a kiáltása, akinek felforgatták a világát.
— Épp ellenkezőleg.
Először sok év után teljesen logikusan cselekedtem, — vágta rá Kata.
Megkerülte őket, a konyha kijárata felé indult.
— És ez nem egyszeri, sosem látott nagyvonalúsági attrakció, András.
Ez az új standard.
Mostantól anyád minden látogatása így fog zajlani.
Profi takarítás.
Profi szakács.
A számlát, ahogy mondtam, átküldöm neked.
Én többé nem veszek ebben részt.
Sem szolgaként, sem céltáblaként.
Megállt az ajtóban, visszafordult.
A nappaliban a takarítónő már szedte össze a holmiját.
— A vacsora tálalva.
Fáradjanak az asztalhoz.
Élvezzék a legjobbat.
Mindketten megérdemlik.
Ezzel átsétált a nappaliba, felvette az asztalkáról a könyvét és az időközben kihűlt kávéját, és szó nélkül elvonult a hálószobába.
Ajtócsapkodás nélkül.
Könnyek nélkül.
Egyszerűen elment, ott hagyva őket ketten a ragyogóan tiszta konyhában, a tökéletesen tálalt ételek mellett.
András és Tamara Igorevna egyedül maradtak a dühükkel, egy tökéletes vacsora közepén, amit egyikük sem fog tudni lenyelni.
A régi világ, ahol az ő szavuk törvény volt, és Kata megalázása norma, most épp egy hatalmas reccsenéssel omlott össze.
És a romjai között ők maradtak egyedül…
