Taiszija előtt volt még egy fiuk is, de nem tudták megmenteni, a kisfiú csecsemőként meghalt.
Azóta Antonina bezárkózott, és teljesen alárendelte magát a férje akaratának.
A szülők szeretetben és gondoskodásban nevelték a lányukat, bár az apa szigorú volt: a családban az ő szava volt a törvény.
Az anya úgyis engedelmeskedett, és Taja is, amíg kicsi volt, engedelmességben nőtt fel a szülői felügyelet alatt.
De saját jelleme volt, és a faluban szépségéről meg az eszéről volt híres.
Húszévesen pedig férjhez akart menni.
Ekkor robbant ki a családi konfliktus.
Jegorral már egy éve jártak.
A közhelyes mondás, hogy „a falu legjobb legénye”, tökéletesen illett erre a jóképű fiúra.
Mindig tiszta volt és ápolt, az apja irodájában valami nyilvántartóként dolgozott.
Gitározott, a klubban a színpadon lépett fel, a falusi lányok pedig sóhajtoztak utána.
Az apja tekintélyes ember volt, de Jegorról nem volt túl jó a híre.
Katonának sem kellett bevonulnia, az apja elintézte.
A falusiakkal nagyképűen beszélt.
A lányok úgy tapadtak rá, mint a bogáncs, ő meg közöttük, mint egy fülemüle, csillogva énekelte a dalait.
Aztán rávetette a szemét Taiszijára, és onnantól kész volt: büszkén feszített, mert a legszebbet választotta.
Egyszerű családból való, na és, legalább van mivel dicsekedni.
Taiszija pedig úgy beleszeretett, hogy éjjelente nem aludt, és a vállán érzett kezeit, a szem a szembe pillantásokat és a forró ajakcsókokat idézte fel újra meg újra.
És már meg is kérte a kezét, de az apa hallani sem akart róla: ebből nem lesz semmi, és kész.
— Nem, megmondtam! — jelentette ki hangosan.
— Nem adlak hozzá ehhez a táncoshoz.
— Üres a lelke.
— A szemed nem lát, a szerelem elvakít, de később még megköszönöd, hogy megóvtalak a bajtól.
— Akkor miattad vénlány maradjak? — zokogta Taiszija, de nem hátrált.
— Miért maradnál vénlány? — felelte az apa.
— Fjodor Szitovhoz mész hozzá.
— Olyan leszel mellette, mint kőfal mögött.
— Igazi férfi, nem úgy, mint ez, a lusta kölyök az apja szárnya alatt.
— Kihez?! — háborodott fel Taiszija.
— Nem megyek hozzá olyasvalakihez, akit nem szeretek.
— Mama, szólj neki!
— Hát lehet a lányt szerelem és beleegyezés nélkül férjhez adni?
— Lehet, kislányom, — válaszolta az anya.
— Engem is odaadtak, mégis apáddal egész életünkben békében és jóságban éltünk.
Ignat a szeretett lánya szemébe nézett.
Felnőtt, szép, makacs.
És nem engedhette, hogy boldogtalan életet éljen.
— Taja, majd még emlékezni fogsz a szavaimra.
— Hálás leszel érte.
Másnap a lány a tónál találkozott a szerelmével, és amikor meglátta, úgy összeszorult a szíve a bánattól, hogy el kell válniuk.
Legszívesebben a széles mellkasára borult volna, hogy ő erősen átölelje, és ne engedje el.
Jegor azonban csak hunyorítva nézett rá, végigsimított selymes haján, és megkérdezte:
— Na, mit mondott apád?
— Morgott, mi?
— Vagy áldását adta? — és közben mosolygott.
— Nem, Jegoruskám, — sírta el magát Taiszija.
— Nem lehetünk együtt, nem tudtam rábeszélni…
Reklám.
Mégis a mellkasára borult, és úgy zokogott, mintha elöntötte volna az ár.
— És miben nem vagyok én megfelelő vőlegény?
— Erős a gazdaság, az apám nem akárki, szeretjük egymást.
— Vagy ez mind nem számít?
Elhúzta magától a lányt, és belerúgott egy fiatal kiskacsába, amely óvatosan tipegve indult a víz felé.
A kiskacsa csapkodott a szárnyával, és az oldalára dőlt.
Taiszija leguggolt mellé, de Jegor megragadta a könyökénél, és hirtelen felrántotta.
— Gyerünk, sétáljunk egyet.
— Kevés az időm.
Az erdő felé vitte, és ott a lány alig tudott kiszabadulni tőle.
A csókok édesek voltak, az ölelések erősek.
Csak a kezének nem engedett szabadságot.
Ellökte magától a rámenős udvarlót, és elfutott.
A tónál aztán Fjodorral találkozott.
A földön horgászfelszerelés hevert, a kezében pedig a kiskacsát tartotta.
Biccentéssel köszöntötte Taisziját, és lesütötte a szemét.
Sünis haja volt, egyszerű arca, széles válla, de alacsony termete.
Hogy lehetne őt Jegorhoz hasonlítani?
A szíve megint sajgott a bánattól.
— Itt van, a parton találtam.
— Úgy tűnik, megsérült a lábacskája.
— Elviszem apámhoz, ő meggyógyítja.
Az apja valóban értett az állatok gyógyításához, ezzel foglalkozott egész életében.
Fjodor traktorosként dolgozott, és néha segített az apjának.
A gazdaságuk is rendben volt, nem éltek szegényen, de nem is fényűztek.
Két húga már férjhez ment, ő pedig még mindig a szüleivel lakott.
Taiszija elpirult, amikor eszébe jutott, hogyan rúgta meg Jegor a kiskacsát, megsimogatta a szárnyacskáját, és továbbment.
Szégyellte magát a történtek miatt, de hát nem lehetett elmesélni.
A kiskacsát végül ő és az apja tényleg meggyógyították, a lába rendbe jött.
És náluk is maradt.
Nem sokkal később pedig eljegyezték Taisziját Fjodorral.
Valószínűleg az apja beszélt Fjodor apjával, és ő már nem tudott nemet mondani.
Jegor rábeszélte, hogy szökjenek el, de hová?
Micsoda szégyen lett volna a családnak!
Elképzelte, ahogy az apja dühöng, az anyja pedig keservesen sír.
És mi lesz, ha nem sikerül nekik, és vissza kell jönnie?
Nem, nemet mondott.
Jegor megfordult és elment, dühösen odavetve búcsúzóul:
— Meg fogod bánni, de akkor már késő lesz.
— Vissza nem hívlak.
Hamarosan a lakodalom napját is kitűzték.
A boldogtalan Taiszija nappal is, éjjel is sírt, de az apja előtt igyekezett nem mutatkozni könnyekkel.
A melegházban, amikor a veteményes ágyásoknál dolgozott, csak a nehéz gondolatait forgatta, a könnyei pedig potyogtak, és a már amúgy is jó földet öntözték.
Otthon az anyja sajnálta:
— Ne sírj, kislányom.
— Apád nem kívánhat rosszat a saját gyermekének.
Az esküvő napján Taja a tükör előtt állt, és a hófehér ruháját nézte.
A szülei mindent megtettek, rendelésre varratták.
A fiatal, szép menyasszony vakítóan gyönyörű volt.
A vőlegény sem volt rossz.
Jól állt rajta az öltöny, keményített ingben, nyakkendővel.
Az arcából úgysem lehet inni.
A szeme viszont figyelmesen, szeretettel nézte Taisziját.
Ő pedig elfordította a tekintetét.
Nem tudta viszonozni az érzéseit.
Mindenki jól érezte magát a lakodalomban, kivéve a menyasszonyt és a vőlegényt.
Ő tartotta magát.
Taiszija viszont elsírta magát, amikor látta, hogy Jegor Natalja Mohovától egy lépésre sem mozdul: vele táncol, bort tölt neki, a vállát átöleli.
Fjodor meg még hozzáérni is félt a kedveséhez, és amikor a vendégek azt kiáltották, hogy „Keserű!”, átkarolta, és csak finoman megcsókolta, az ajkáról pedig mézillat áradt.
Aznap este egy korty alkoholt sem ivott.
Az éjszaka ködben telt.
Fjodor remegő gyöngédséggel ölelte a fiatal feleségét, szerelmes szavakat mondott, és férji kötelességét is szelíden, szeretettel teljesítette.
Taiszija nem ellenkezett, csak később, hajnal felé, elsírta magát.
Odaadta magát annak, akit nem szeretett, és most már nem volt visszaút.
Amikor a nap benézett az ablakon, Fjodor felkelt, felöltözött, és kedvetlenül mondta:
— Nem fogadtál el engem, Taja, sem lélekkel, sem szívvel.
— Érzem én.
— És többé nem fogom követelni a szereteted, amíg te magad nem akarod.
— De a törvény szerint a férjed vagyok, és én óvni és szeretni foglak.
Aztán kiment a kis hálószobából.
Ő pedig megint sírva fakadt.
Később megnyugodott: most már minek sírni.
Be kell illeszkedni az új családba.
Az anyósa és az apósa a reggelinél várta, ő kiment, és elmosolyodott.
Leült az asztalhoz.
Jól fogadták, tisztelettel.
Segített a háztartásban, amiben tudott, figyelt a veteményre és a baromfira.
A kiskacsa felcseperedett, és szép gácsérrá változott.
Eszébe jutott, ahogy Jegor dühében belerúgott, és arra gondolt: „Ilyen az asszonyába is belerúg, gondolkodás nélkül.”
Így is lett: Jegor nem sokkal később elvette Natalját, de az élete egyáltalán nem volt jó.
Natalja egyik nap után a másikon könnyek között rohant a szüleihez.
Taiszijának Jegor iránt már régen elmúltak az érzései, de a férje iránt sem születtek meg.
A lelke kihűlt, sajnálta Fjodort, mégsem fogadta be, nem felelt a ritka gyöngédségeire, nem nyitotta meg előtte női ölelését.
Az anyósa és az édesanyja pedig csak az unokákat várta.
És mit tehetett volna?
Így teltek a napok, míg be nem következett a baj.
Éjjel tűz ütött ki a falu szélén, az öreg Matvejevnánál.
Majdnem az egész falu odaszaladt, Fjodor az elsők között vágtatott oda.
Taiszija is összeszedte magát, felöltözött, és futva ment.
A kunyhó lángolt, az emberek körülötte, ki vödörrel, ki lapáttal.
Próbálták eloltani.
Oldalt Matvejevna jajgatott, az asszonyok nyugtatták.
— Hol van Fjodor?! — kiáltotta lihegve Taiszija, amikor nem találta őt a többiek között.
— A tied bent van! — felelte a szomszéd, Klava néni.
— Arany ember a férjed, mennyi holmit hordott már ki az öregasszonyétól.
— Na?!
— És most hol van? — aggódott Taiszija, és érezte, hogy a szíve a félelemtől majd kiugrik.
— A házban van, lányom.
— Matvejevnánál van egy kölyökkutya, egészen pici még.
— Azért rohant vissza, hogy megkeresse és megmentse az állatot…
És akkor mindenki szeme láttára omlani kezdett a tető.
Mindenki a fejéhez kapott, jajveszékelt.
Taiszijának elhomályosult a világ, és úgy ájult el, mintha elvágták volna.
A tudata attól tért vissza, hogy valaki gyengéden simogatta az arcát, és suttogta:
— Tajácska, itt vagyok, veled.
— Hallgass rám…
Kinyitotta a szemét, és meglátta Fegyát mellette, aggódva nézte, a tekintete pedig olyan ismerős volt.
Átkarolta a nyakát, és halkan kérdezte:
— De hát hogy, édesem?
— Hiszen a tető leszakadt…
— Még időben voltam.
— A kiskutyát a kemence mögött találtam meg, és vele együtt kiugrottam az ablakon.
— Utána dőlt csak meg a tető.
És akkor csókolni kezdte: homlokon, arcon, ajkon.
Ő átölelte, félrevitte, és a fülébe súgta:
— Ülj le itt, drágám, én segítek a férfiaknak, aztán hazamegyünk.
Így érkezett meg a szerelem.
Magától, kényszer nélkül.
Két fiatal szív megremegett, és eggyé forrt.
Milyen jó férj volt Fjodor!
Tisztelettudó fiú, rendes vő.
A feleségét szinte a tenyerén hordta.
Ő pedig rajongott érte, a port is lefújta volna róla.
Amikor megtudták, hogy hamarosan bővül a család, nem győztek örülni sem a fiatal szülők, sem a nagyszülők.
Lelkesedéssel fogtak hozzá, hogy új házat építsenek nekik.
Akkor Taiszija odament az apjához, megölelte, arcát az arcához szorította, és szeretettel suttogta:
— Köszönöm, apácska.
— Te tetted úgy, hogy boldog legyek, és nem adtál Jegorhoz.
— Életem végéig emlékezni fogok az apai szeretetedre és gondoskodásodra.
— Jól van, lányom, — felelte a leendő nagyapa.
— A boldogság ott van, ahol a szív érzi.
— Én megéreztem, és neked adtam.
— Élj egészségben, és becsüld meg a férjed.
— Mi pedig segítünk, amiben tudunk.
— Adjon Isten nektek boldogságot!
