„Ugyanakkor” – válaszoltam. – „A meglepetéseket mindig az fizeti, aki kitalálja őket.”
Júlia a tükör előtt igazgatta smaragdzöld ruhája pántját, végigmérte magát, majd elégedetten bólintott. Negyven év.
Sokaknak ijesztő szám, de számára szabadságot, anyagi biztonságot és – végre – azt a képességet jelentette, hogy határozottan kimondja: „nem”.
— Júlia, a taxi már lent vár — hallatszott András hangja a folyosóról. Csodálatát egyáltalán nem próbálta rejteni.
— Ma este egyszerűen ragyogsz. Biztos, hogy nem hívunk meg senkit?
— András, ezt már megbeszéltük — mondta Júlia, miközben felkapta a borítéktáskáját. — Nincsenek vendégek. Nincs főzés.
Nincs „vágj fel egy kis salátát” vagy „hol vannak a papucsaim”.
Csak te, én, egy elegáns étterem és a csend. Úgy akarom elfogyasztani a steaket, hogy senki sem oktat arról, hogyan kell rágni.
András elnevette magát. Tudta, hogy Júlia és az anyja, Ilona viszonya leginkább a hidegháborúhoz hasonlít: hosszú, fagyos csendek, időnként megszakítva kéretlen tanácsokkal.
— Rendben. A te napod, a te szabályaid.
Az „Arany Páva” választása nem volt véletlen.
Fényűző, drága hely, stukkókkal, bársonyfüggönyökkel, és olyan árakkal, amelyek láttán egy átlagember azonnal megretten.
Pont olyan hely, ahol az ember egy estére királynőnek érezheti magát.
Beléptek a terembe, előre élvezve a meghitt, ablak melletti asztalt. A mosolygós éttermi vezető azonban nem oda vezette őket.
— Az önök asztala elkészült — mondta túlzott lelkesedéssel, majd a terem közepére intett.
Júlia megdermedt. Az intimitás helyett egy hatalmas, legalább tizenkét főre terített „leszállópálya” állt ott. És nem volt üres.
Az asztalfőn, mint száműzött császárnő, Ilona ült csillogó lurex ruhában.
Mellette József bácsi, egy távoli rokon, akit Júlia évente egyszer látott, mohón kanalazta a kaviárt közvetlenül a szájába.
Másik oldalon Erzsébet, András nővére, törölgette a kisebbik gyerek száját, miközben a nagyobbik, egy hétéves fiú, már az antik szék kárpitját kapargatta villájával.
— Meglepeeeetés! — harsogta Ilona, amikor meglátta a döbbent házaspárt az ajtóban.
Hangja évtizedek gyakorlata volt a tanácsi hivatal pultja mögül, és most is betöltötte a termet.
Júlia mély levegőt vett. A levegő szinte sűrűnek tűnt, mintha meg lehetett volna fogni.
Nem pánik, nem hisztéria. Csak hideg, tiszta nyugalom.
Az az állapot, amikor már nem számít, hogy „kellemetlen” vagy.
— Anya… — kezdett bizonytalanul András, tekintetét ide-oda vetve Júlia és a rokonság között.
— András, most ne — vágott közbe Ilona, határozottan az asztalra csapva.
— Úgy gondoltuk, családi körben sokkal szebb lesz Júlia születésnapja. Hiszen mi az ünnep rokonok nélkül?
Júlia végigmérte az asztalt. A már kiadott fogásokat. A felbontott borosüvegeket, amelyekhez még senki sem nyúlt.
A gyerekeket, akik habozás nélkül merültek a közös tálakba.
És hirtelen minden világossá vált: ez nem félreértés. Ez megszállás volt.
— Családi kör… — suttogta újra, majd megmosolyodott. A mosolya nyugodt, majdnem udvarias volt.
Letette a táskáját az asztal szélére és kiegyenesedett.
— Ilona — kezdte nyugodtan. — Tudja, mennyibe kerül egy ilyen asztal lefoglalása itt?
Anyósa egy pillanatra megtorpant, majd gúnyosan felkuncogott.
— Júliácska, ne beszéljünk pénzről egy ilyen napon. Ne légy kicsinyes, hiszen család vagyunk.
— Pontosan — bólintott Júlia. — Ezért kérdezem: ki fizette ezt az asztalt?
Csend lett. József bácsi félúton megállt a falattal. Erzsébet elhallgatott. András elsápadt.
— Hát… — kezdte Ilona bizonytalanul. — Azt hittük, ti… végül is a te születésnapod.
Júlia halk nevetésben tört ki. Nem hisztérikus, de volt benne valami, ami odahívta a terem vezetőjének tekintetét.
— És itt a meglepetés lényege — mondta. — Én senkit sem hívtam. És ez az asztal nem az én rendelésem.
András felé fordult.
— Drágám, te két személyes asztalt foglaltál, ugye?
András nyelt egyet, majd bólintott.
— Igen, természetesen.
— Remek — Júlia visszanézett a rokonságra. — Akkor tisztázzuk: meghívás nélkül érkeztek, rendeltek, elfoglalták a termet, és úgy döntöttek, én fizetem. Jól értem?
— Hát hogy beszélsz?! — csattant fel Ilona. — Ez tiszteletlenség! Jót akartunk!
— Kinek? — kérdezte Júlia nyugodtan. — Nekem, vagy maguknak?
A teremvezetőhöz fordult.
— Meg tudná mondani, kihez szól az eredeti foglalás?
A férfi átnézte a táblagépét.
— Júlia Farkas, két személyre. Ez az asztal… csak később került hozzáadva, külön kérésre.
Júlia tekintete Ilonára szegeződött.
— Köszönöm — mondta halkan. — Minden világos.
Ilona felpattant.
— Fukar vagy! — kiáltotta. — Van pénzed, de eszed nincs!
— Tudja — válaszolta Júlia nyugodtan, miközben felkapta a táskáját —, negyvenéves vagyok. Magam keresem a pénzt, azt fizetem ki, amit választok. A meglepetéseket az fizeti, aki kitalálja.
A teremvezetőhöz fordult:
— Kérem, ossza ketté a számlát. A miénket az eredeti, két személyes foglalás szerint, a többit külön.
— Júlia! — lépett András közelebb. — Biztos, hogy így kell?
Júlia hosszasan nézett rá.
— András — mondta lágyan —, húsz éve csinálom „nem így”. Ma az én napom van. Nem fizetek mások pofátlanságáért.
Zűrzavar támadt. Erzsébet suttogva panaszkodott, nincs pénze. József bácsi a „családi kötelékeket” emlegette. A gyerekek nyafogtak.
A teremvezető udvariasan, de határozottan Ilona elé tette a számlát.
— Amennyiben nem fizetnek — mondta nyugodtan —, kénytelenek vagyunk biztonságiakat hívni.
Ilona arca elvörösödött.
— Ezt még megbánod! — sziszegte. — András, szólj már!
András először hallgatott, majd kiegyenesedett.
— Anya — mondta halkan. — Júliának igaza van.
Ez olyan volt, mint egy pofon. Ilona döbbenten nézett fiára.
— Te őt választod? — kérdezte hidegen.
András Júliához lépett, kezét megfogta.
— A családomat választom — mondta. — De nem mások rovására.
Júlia érezte, valami végleg elengedett benne. Mintha évtizedek csomója oldódott volna ki.
A kiabálás közepette elhagyták az éttermet. Odakint a város fényei ragyogtak. András taxit hívott.
— Sajnálom — mondta, amikor elindultak. — Ezt rég meg kellett volna állítanom.
Júlia az ablak tükrében látta visszatükröződni smaragdzöld ruháját, egyenes tartását, nyugodt tekintetét.
— Ma megállítottad — mondta. — Ez számít.
A taxi beleolvadt az éjszakába. Az Arany Pávában pedig még sokáig számolgatták a számlát, és emlegették azt a születésnapot, amely nem tortával, hanem drága, de felejthetetlen leckével ért véget.
