Mi az én lakásomban élünk.
Ez fontos részlet, amit a férjem családja tapintatosan elfelejt, mintha csak egy apró hiba lenne a tökéletes világképükben.
Szergej, a férjem, Napóleon-ambíciókkal és könyvtárosi fizetéssel, azt hitte, hogy a puszta jelenléte az életemben már önmagában mennyei ajándék.
Imádott „hagyományos értékekről” értekezni, miközben a kanapén feküdt — amit mellesleg az én gyedemből vettünk.
— Krisztinácska — kezdte este, fontoskodva felfújva magát.
— Anya hívott.
— Vali néni lakásában felújítás van, kell neki valahol meghúzódnia pár hétig.
— Mondtam, hogy nálunk sok a hely.
— Úgyis itthon vagy, majd ránézel, eteted.
— Diétás 5-ös asztalt kell tartania.
Felnéztem a laptopból (a szabadúszást nem törölték el attól, hogy a bölcsőben szuszog a féléves fiam), és úgy néztem a férjemre, mint egy entomológus egy érdekes rovarra.
— Szergej — mondtam kedvesen.
— Megkérdezted anyádat, nem keveri-e össze a háromszobás lakást a „Ásványvizek” szanatóriummal?
Szergej forgatta a szemét, mintha savanyú bort adtak volna neki.
— Na tessék, már megint kezded.
— Hiszen ez a család!
— Itthon ülsz, mi olyan nehéz egy tányér levest meríteni?
— A nőnek a tűzhely őrzőjének kell lennie, nem számológépnek.
— A tűzhely őrzője, drágám, a huzattól és a fölös emberektől védi az otthonát.
— Amit te javasolsz, az inkább „kiszolgáló személyzet”.
— Kezdesz megkeményedni! — csattant fel, legyintve.
— Anya azt mondja, a GYED elrontja a nőket.
— Elveszted a valósággal a kapcsolatot!
— A valóság, Szergej, az, amikor az ember érti, hogy a hűtőben a kaják nem szaporodnak sarjadzással.
A férjem fújt egyet, nem talált választ, és méltóságteljesen bevonult a vécébe — az egyetlen helyre a lakásban, ahol a tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt.
Másnap megérkezett Lídia Szemjonovna.
Hoztott magával egy zacskó olcsó mézeskalácsot és egy feladatlistát.
— Krisztina — kezdte, még le sem vette a cipőjét.
— Szvetlankának (a sógornőnek) mindjárt itt az óvodai műsor.
— Kell varrni egy mókus jelmezt.
— Itt az anyag.
— Úgyis itthon vagy, a gép csak áll.
— Ja, és vettem függönyöket, fel kell szegni.
— Öt ablak.
— Holnapra meglesz, ugye?
Olyan hangon beszélt, mint egy tábornok, aki újoncoknak osztogat parancsokat.
Az ő világában én a fia ingyenes kiegészítője voltam, valahol a multicooker és egy hangvezérelt varrógép között.
— Lídia Szemjonovna — finoman arrébb toltam a naftalinszagú anyagcsomagot.
— Attól tartok, nem fog menni.
— A program szerint babamasszázs, séta és munka van.
Az anyósom megdermedt.
A szemöldöke felkúszott, majdnem a hajvonalig.
— Munka?
— Te GYED-en vagy!
— A munkád a pelenka meg a borscs! — csapta össze a kezét.
— Ilyen a mai fiatalság!
— Mi lékben mostunk, mezőn szültünk, és semmi bajunk nem lett!
— Nálatok meg automata gép van, és mégis fáradtak vagytok!
— Ez lustaság, Krisztina, édes lustaság!
— Lékben, azt mondja? — pislogtam ártatlanul.
— Hát az csodálatos!
— Pimasz! — sziszegte.
Aztán kiviharzott a lakásból, úgy csapva be az ajtót, mintha pecsétet ütne az ítéletre.
Én csak vállat vontam.
A műsor most kezdődött.
Este „családi tanács” lett.
Szergej, miután telefonon kapott egy adag anyai mérget, harcias hangulatban érkezett.
— Megbántottad anyámat! — jelentette ki, alig lépett be.
— Segítséget kért!
— Köteles vagy bocsánatot kérni és megvarrni azt az átkozott mókus jelmezt!
— Szergej — elővettem egy kinyomtatott A4-es lapot.
— Átgondoltam, amit a családról és a közös hozzájárulásról mondtál.
— Teljesen igazad van.
A férjem meglepődött.
Veszekedést, sírást várt, nem egyetértést.
— Na… látod.
— Tudtam, hogy okos nő vagy — vigyorgott elégedetten, előre élvezve a győzelmet.
— Ezért készítettem egy üzleti tervet — folytattam, és a kezébe nyomtam a lapot.
— Nézd át.
A lap címe ez volt: **„Árlista — ‘GYED-es Feleség Kft.’ szolgáltatásai”**.
Mókus jelmez varrása (sürgősség + erkölcsi kár) — 5000 rubel.
Függönyszegés (folyóméterenként) — 400 rubel.
Megrendelői halpogácsa készítése (pikkelytakarítással a fél konyhán) — 2000 rubel.
Vali néni elszállásolása (ágyhely + napi háromszori „5-ös diéta”) — 3500 rubel/nap.
„Hogyan kell élni” tanácsok meghallgatása — 1500 rubel/óra.
Szergej olvasott, és egyre kerekebb lett a szeme.
— Te… te megőrültél? — suttogta.
— Ez anya!
— Ez Vali néni!
— Most komolyan pénzt kérsz a rokonaimtól?
— Dehogy tőlük — nyugtattam meg.
— Te fizetsz.
— Te vagy a családfő, te vagy a szolgáltatás megrendelője.
— Én pedig a kivitelező.
— Piacgazdaság, drágám.
— Te mondtad: az idő pénz.
— Az én időm is ér valamit.
— Ez kapzsiság! — visított falzettben.
— Ezt szeretetből kell csinálnod!
— Szeretetből veled alszom, és szülök neked gyereket — vágtam rá, már mosoly nélkül.
— De három kiló kárász pucolása anyádnak, az már catering.
— Fizetés utólag, vagy 100% előleg.
Szergej felkapta a lapot, összegyűrte, és a földre hajította.
— Nem veszek ebben részt!
— Holnap anya hozza a halat, és te megsütöd!
— Különben…
— Különben mi? — egészen közel léptem hozzá.
— Elmész anyádhoz?
— Emlékeztetlek, a lakás az enyém.
— A zárat gyorsabban cserélem le, mint ahogy kimondod, hogy „halpogácsa”.
Szergej megdermedt.
Hirtelen felfogta, hogy a talaj, amit gránitnak hitt, valójában futóhomok.
A csúcspont egy hét múlva jött.
Lídia Szemjonovnának jubileuma volt — 60 éves lett.
Eredetileg éttermet terveztek, de aztán anyósom spórolni akart (az én kontómra, természetesen), és kijelentette:
— Krisztinácskánál lesz!
— Neki nagy a nappalija.
— Krisztina megterít, úgyis itthon van.
— Lesz úgy húsz ember, csak a sajátok.
Szergej ezt olyan hangon adta át, ami nem tűrt ellentmondást, de közben fél szemmel az árlistára sandított, amit én mágnessel a hűtőre tettem.
— Rendben — mondtam.
— Lesz asztal.
Szergej fellélegzett.
Azt hitte, feladtam, hogy a „női lázadás” elült.
Egész héten peckesen járt, dúdolt magában.
Anyósom telefonált, diktálta a menüt: aszpik, zöldséges párolt sertésoldalas, háromféle saláta, házi torta.
Én mindent szépen felírtam.
A „nagy napon” a vendégek öt körül gyülekeztek.
Megjött a sógornő a gyerekekkel és a férjével, Vali néni, meg valami harmad-unokatestvérek.
Lídia Szemjonovna brokátban és aranyban úszott be, és arra számított, hogy az asztal roskadozni fog.
Bementek a nappaliba.
A szoba közepén ott állt egy nagy asztal.
Szép abrosszal letakarva.
Teljesen üresen.
A hófehér anyagon csak egy váza állt egyetlen rózsával, és egy halom laminált étlap a legközelebbi pizzériából.
— Krisztina… — az anyósom hangja megremegett, és „kakas” lett belőle.
— És hol van… a vendéglátás?
Kimentem a vendégekhez.
Nem kötényben, szappanos konttyal, hanem estélyiben, sminkben, a kezemben egy pohár borral.
— Jó estét, drága rokonok! — ragyogtam.
— Boldog születésnapot, Lídia Szemjonovna!
— Mivel a megrendelő — bólintottam a sápatag Szergej felé — nem fizette be az előleget a múlt héten átadott költségvetés alapján, a „Házi lakoma” opció törlésre került.
— De gondoskodtam rólatok!
— Itt a házhozszállítás menüje.
— Fizetés a futárnak kártyával vagy készpénzzel.
— A pepperonit ajánlom, náluk nagyon jó.
— Te… te… — Szergej levegő után kapkodott.
— Megszégyenítettél minket!
— A rokonság előtt!
Lídia Szemjonovna lerogyott a székre, szalvétával legyezte magát.
— Kígyó!
— A mellünkön melengettük!
— Fiam, hogy bírsz vele élni?!
— Remekül él — mondtam keményen, és eltűnt a mosolyom.
— Melegben, tisztaságban, kényelemben.
— Ingyen.
— De a bankett idegen pénzén véget ért.
— Ünnepet akartok — fizettek.
— Azt akarjátok, hogy dolgozzak nektek — tiszteljétek a munkámat.
— Nem cseléd vagyok, hanem feleség és anya.
— És én is pihenni akarok ünnepnapon, nem összeesni a tűzhelynél.
A sógornő próbált valamit vinnyogni a „női sorsról”, de ránéztem úgy, hogy a szó a torkán akadt.
— És most — belekortyoltam a borba — ki rendel pizzát?
— Én, azt hiszem, tenger gyümölcseivel kérek.
— Természetesen az ünnepelt számlájára.
A botrány hatalmas volt.
Ordítás, fenyegetőzés, átkok.
De tudjátok, mi volt a legérdekesebb?
Enni jobban akartak, mint veszekedni.
Negyven perc múlva megjött a futár tíz doboz pizzával és sushival.
Szergej fizetett, fogcsikorgatva úgy, hogy szinte hallani lehetett, ahogy pattog a zománc.
Az este olyan feszülten telt, mint egy virrasztás, de én királynőnek éreztem magam.
Ültem, ettem a tekercseket, amiket nem én csavartam három órán át, és lóbáltam a lábam.
Amikor a vendégek elmentek, Szergej megpróbált „elszámoltatást” tartani.
— Megaláztad anyámat! — kezdte a betanult lemezt.
— Tiszteletre tanítottam — feleltem nyugodtan.
— Téged is.
— Ja, és tartozol 5000 rubellel takarításért.
— A rokonaid összejárkálták az előszobát, és szószt öntöttek a szőnyegre.
— Egy kopejkát sem adok! — ordította.
— Oké — elővettem a telefonomat.
— Akkor lecserélem a wifi jelszót, nem főzök neked vacsorát, és nem mosom ki az ingjeidet.
— Ja, és holnap elmegyek a barátnőimmel kávézni, a fiunkkal te maradsz.
— Ingyen.
— Hiszen apa vagy.
Szergej rám nézett.
Aztán a pizzás dobozok hegyére.
Aztán a kényelmes kanapéra.
A szemében a kapzsiság és a kényelem viaskodott.
A kényelem kiütéssel győzött.
— Jó — morogta.
— Átutalom.
— De ez… ez nem emberi!
— Ez piaci, Szergej.
— Szokj hozzá.
Azóta eltelt fél év.
A férjem rokonai most már csak előzetes egyeztetéssel jönnek, és a saját tortáikkal.
Anyósom többé nem kéri, hogy szegjem fel a függönyöket — talált egy varrodát, ahol „lenyúzzák a bőrét”, de legalább csendben dolgoznak.
Szergej meglepően kezes lett.
Megértette, hogy az „úgyis otthon vagy” mondat túl drága.
Én pedig?
Dolgozom, nevelem a fiamat, és szeretem a férjemet.
Csak most már ennek a szeretetnek éles határai vannak, és különleges esetekben: árlistája.
És jegyezzétek meg, lányok: ha valaki azt hiszi, hogy az időtök semmit sem ér, ne féljetek számlát adni.
Néha ez az egyetlen módja, hogy megértsék: ti — felbecsülhetetlenek vagytok.
