Amikor a holdfényben mindenki meglátta, ki bujkál a bazsarózsabokrok között, két család régi ellenségeskedése új erővel lobbant fel, mert az ablakok alatt az állt, akit a legjobban gyűlöltek.
De sem a seprűs nagymama, sem az évek óta tartó háború egy földdarabért nem tudott egy titokról, amely ezen a reggelen örökre megváltoztatja az életüket.
Anna álma olyan mély volt, mint egy örvény egy régi gátban.
A nap már aranyra festette a búzavirágos, kifakult tapétát, áttört a vászonfüggönyön, és meleg foltokat vetett a párnán szétterülő, szőke hajára.
A könnyű piké takaró rég lecsúszott a földre — az éjszakai hőség kiűzte az ágyból.
Anna olyan erősen aludt, mintha egy másik valóságba zuhant volna, menekülve a jelen elől.
De a valóságtól egyetlen dunyha sem ment meg.
Agafja nagymama hangja úgy fúródott bele az álmába, mint egy fúró.
— Anka! Meddig pazarolod a kenyeret?
Kelj fel, mindjárt dél! — a nagymama hangja, kora ellenére, megőrizte a harsányságát.
— Nézz csak ki a kiskertbe!
Mit műveltek ott?
A „kiskert” szó kijózanítóan hatott.
Anna egy rántással felült az ágyban, mezítláb a hideg, festett padlóra tette a lábát.
A szíve tompán dobbant.
Egy tincset félresöpört a homlokából, és fülelni kezdett.
A szomszéd kis szobából, ahol Motya a fonott kiságyban aludt, egyenletes szuszogás hallatszott.
— A gyereket ne bántsd — tette hozzá Agafja már halkabban, de nem kevésbé parancsolóan, miközben belépett az előszobába.
— Hadd aludjon, ártatlan lélek.
Te meg gyere ki, beszédem van veled.
Anna felsóhajtott, felkapott egy könnyű köntöst, és menet közben szoros kontyba csavarta a haját, hogy ne tapadjon az izzadt nyakára.
Ismerte ezt a hangot.
A nagymama nem csak zsörtölődik — nyomoz.
— Mi történt, nagyi? — Anna kilépett a tornácra, hunyorogva az erős fényben.
Agafja a kiskertnél állt, csípőre tett kézzel.
Száraz, apró alakja sötét szarafánban és fehér kendőben olyan volt, mint egy varjú, amely épp talált valami zsákmányt.
Csakhogy ebben nem volt semmi öröm.
— Ezt láttad? — a vénasszony az ujjával a letaposott fűre bökött közvetlenül Anna szobájának ablaka alatt.
A bazsarózsabokrot kegyetlenül széthúzták, néhány bimbó, amely még csak tegnap készült kivirulni, a földön hevert, széttaposva.
Az éjszakai harmattól nedves földben tisztán látszottak a nagy férficipők lenyomatai.
Anna megérezte, hogy a vér az arcába szökik, aztán hirtelen vissza is húzódik.
— Talán Motya volt? — megremegett a hangja.
— Tegnap itt voltunk vele…
— Motya? — vágott közbe a nagymama.
— Motyának olyan a lába, mint egy csirkének.
Ez meg mi?
Negyvenötös méret, ha nem nagyobb.
Ne tömj nekem hülyeséget, Anka.
Én ezeket a jeleket még a saját bőrömön ismerem.
Agafja nehéz, pislogás nélküli tekintettel a lányra nézett.
— Mondtam én neked: őrizd a becsületed fiatalon.
Egyet már a szoknyád alatt hoztál haza, most meg a másodikat várod?
— Nagymama! — Anna felcsattant, a szemében sértett könnyek csillantak.
— Ne merjen így beszélni!
Nem várok én senkit!
— Akkor ki ólálkodik nálad éjjelente, mint a tolvaj? — Agafja suttogásra váltott, ráncos arcát Anna arcához közelítve.
— Nem vagyok vak.
A minap láttam: árny villant a kerítésnél.
Azt hittem, csak képzelődöm.
De most tessék, itt a bizonyíték.
— Nincs itt senki! — szinte kiáltotta Anna, sarokba szorítva érezve magát.
A tornácra kilépett Vera, Anna anyja, és a kötényébe törölte a kezét.
A szeme alatti sötét karikák krónikus fáradtságról árulkodtak — épp most jött haza az éjszakai műszakból a baromfitelepről.
— Anyám, miért harcolsz már kora reggel? — kérdezte fáradtan Vera, és leült a padra.
— Hagyd már aludni az embereket.
— Aludni! — csapta szét a kezét Agafja.
— A lányod az ablak alatt enyeleg valakivel, te meg aludni akarsz!
Nézz oda, Vera, csak aludj tovább!
Nemcsak a bazsarózsát fogja letaposni, hanem a te utolsó hírnevedet is!
— Elég, anya! — Vera felemelte a hangját.
— Menj már.
Majd elintézzük.
Te pedig — fordult Annához — menj, mosakodj meg.
Utána beszélünk.
Agafja összeszorított szájjal, valamit morogva „szégyentelenekről” és „rossz emberekről”, kiviharzott a kapun, és hangosan becsapta maga mögött.
Csend lett, csak a tücskök ciripelése és a nagymama által felriasztott tyúkok felháborodott kotkodácsolása hallatszott.
— Anya — Vera fáradtan, de élesen nézett a lányára.
— Ki volt az?
Mondd el, ahogy van.
Nem foglak szidni.
Én már mindent túléltem.
Anna hallgatott, harapdálta az ajkát, és a földet nézte.
Elmondja az igazat?
De hogyan?
Az anyja minden vasárnap gyertyát gyújt a templomban, egyszerre az „egészségért” és azért is, hogy Egornak és a családjának „bizony ne legyen túl édes” az élete.
Ha megtudja, hogy Motya apja épp Ejor — Klavka és Sztyepan fia, akiket Vera a régi földvita óta ki nem állhat… az ütés lenne.
Vera amúgy is alig bírja: munka, kert, a nagymama örök piszkálódása.
És akkor még ez az „árulás”.
— Nem volt itt senki, anya.
Tényleg — hazudta Anna, érezve, ahogy áruló módon kipirul a füle.
Vera felsóhajtott, felállt, és bement a házba.
Nem hitte el.
Eltelt egy hét.
Agafja, mint egy határőr a posztján, minden reggel ellenőrizte a kiskertet.
De nyom többé nem volt.
A fű kiegyenesedett, az elfelejtett bimbók teljesen elhervadtak.
De ez nem nyugtatta meg az öreget.
— Elbújt, a gazember — morogta, Anna ablaka felé sandítva.
— Na, csak várj.
Úgyis elkaplak.
Éjszakánként Agafja őrködni kezdett.
Leült a háza előtti padra, vállára terítette a kendőt, és bámulta a sötétséget.
De az álom erősebb volt.
Bóbiskolt, és csak hajnalban ébredt, átfázva és dühösen.
Anna viszont állandó feszültségben élt.
Nappal gyomlált, játszott Motyával, aki napról napra egyre jobban hasonlított Egorra — ugyanazok a világos tincsek, ugyanaz a makacs áll.
Éjjel pedig…
Éjjel várt.
Fülelt a neszekre, a szomszéd kutyák ugatására.
A szíve valahol a torkában vert.
A következő találkozás szombaton volt.
A nap fülledt éjszakát hozott, nehezet, hold nélküliet.
Az eget felhők borították, vihar készült.
Anna, miután megbizonyosodott róla, hogy az anyja alszik (Motya békésen szuszogott a kiságyban), macskaszerűen kisiklott a nyitott ablakon.
Mezítlábas lába belesüppedt a hűvös, nedves fűbe a kiskertben.
Abban a pillanatban erős karok kapták fel, emelték meg, és szorították magukhoz.
— Egor, te őrült — lehelte a vállába, érezve a jól ismert szagot: a machorka dohányt, a benzint, és a nyári éjszakát.
— Csitt, csitt — suttogta mély, kissé rekedt hangon.
— Hiányoztál.
Nem bírom nélküled.
Egyszerűen nem találom a helyem.
Visszamászott a alacsony léckerítésen, Annát is húzva maga után.
A kerítés mentén mentek, arra, ahol a puszta kezdődött, ürömmel és libatoppal benőve.
Ott, egy régi, törött szekér mögött volt a rejtekhelyük.
— Na, hogy vagytok? — kérdezte Egor, leülve a fűbe, és Annát magához húzva.
— Motya hogy van?
Hoztam neki ajándékot.
Egy kis autót.
Fém, olyan, mint amilyen nekem volt gyerekkoromban.
A kabátzsebéből elővette a kis, de súlyos teherautót.
— Köszönöm — suttogta Anna, az ujjával végigsimítva Egor arcát, amelyet már megfogott az örök építkezési por.
— Csak ne bújkálj így.
A nagyi az egész kiskertet felforgatta.
Látta a nyomokat.
Óriási botrány volt.
Alig tudtam kimagyarázni.
— Meddig bújkálunk még, Anya? — kérdezte Egor keserűen és dühösen.
— Nincs több erőm.
A melóban gürcölök, hamarosan adnak egy szobát a munkásszállón.
Fogd Motyát, és gyertek.
Elég volt.
Felnőttek vagyunk.
A fiunk már másfél éves, engem meg csak éjjel lát.
— És a szüleink? — kérdezte halkan Anna.
— A tieid és az enyéim.
Széttépik egymást.
— Nem mondjuk meg nekik, hol lakunk — vigyorgott Egor.
— Vagy megmondjuk, de feltételt szabok: vagy békén nagyszülősködtök, vagy egyáltalán nem látjátok az unokát.
Elegem van ebből a viszályból.
Egy olyan ágyás miatt, ami senkinek sem kell, tönkretesszük a saját életünket.
— Az enyéim nem bocsátanak meg — rázta a fejét Anna.
— Anyám a te Klavdiádat még most is… csúnyán emlegeti.
— Az enyéim meg a tiedet.
És akkor mi van?
Így fogunk a bokrokban ülni nyugdíjig? — Egor a tenyerébe fogta Anna arcát, a sötétben próbálta kivenni a szemét.
— Szeretlek.
Első osztály óta szeretlek.
Emlékszel, hogy én hordtam a táskádat, a fiúk meg csúfoltak?
Semmi sem változott.
Csak most már nem táskát kell cipelni, hanem a fiunkat.
Dönts, Anya.
Különben a nagymamád tényleg elkap, és akkor aztán biztos nem ússzuk meg szégyen nélkül.
Most elmegyünk szépen, békében, akkor meg majd kiabálva, veszekedve kell.
— Még egy kicsit — kérte Anna, a mellkasához simulva, hallgatva, milyen erősen és gyorsan ver a szíve.
— Őszig.
Szedjük fel a krumplit, segítek anyának, és elmegyünk.
Szavam adom.
— Őszre kész lesz a szoba.
Biztosan.
Így állapodjunk meg — bólintott Egor.
Búcsúzáskor Anna köntösének zsebébe csúsztatott néhány bankjegyet, szorosan összetekerve.
— Vegyetek valamit.
Neked is, Motyának is.
Anna akkor ért vissza a szobába, amikor keleten már derengeni kezdett az ég.
A kiskerten át osonva lépdelt, próbált pontosan ugyanoda lépni, nehogy egy fűszál is eltörjön.
Reggel Agafja jött, mindent átnézett, aztán elégedetlenül hümmentve elment.
Most minden tiszta volt.
Anna viszont tudta, hogy ez nem tarthat sokáig.
A titok fojtogatta.
Tolvajnak érezte magát a saját házában.
Egyetlen dolog melegítette: az elhatározás, hogy ősszel elmennek.
Úgy hordozta ezt a döntést, mint egy második gyereket.
A hét munkával telt el.
Szombaton Anna korán lefeküdt.
Motya azonnal elaludt, kifárasztotta az új kisautóval való játék.
A ház csendes volt.
Vera a szomszédhoz ment, Agafja pedig, miután visszautasították, otthon ült.
Anna nyitott szemmel feküdt, figyelt.
Az ablakon halk kopogás hallatszott — egyszer, aztán még egyszer.
A szíve felugrott.
Egor megjött.
Anna nesztelenül, akár egy árnyék, kicsusszant az ablakon.
A kiskertben fülledt volt, a napközben felmelegedett levelek és az elvirágzó orgona illatát érezte.
Egor ott állt, a falnál.
Megölelte, és hosszú, éhes csókkal megcsókolta.
— Menjünk — suttogta Anna, és beljebb húzta a kiskertbe, a bokrok takarásába.
— Ott sötétebb, az utcáról nem látni.
Ölelkezve álltak, képtelenek voltak elszakadni egymástól, mindent elfelejtve.
A fű a lábuk alatt összelapult, a bokrok szétnyíltak, de nem érdekelt őket.
Hirtelen éles, süvítő hang hasított a levegőbe.
Az ütés Egor hátát érte.
Egy régi, foszlott seprű csattant újra, most már a fejét célozva.
— Mondtam én!
Mondtam, hogy járnak itt mindenfélék! — Agafja hangja a „szent haragtól” csengett.
— Na, te szégyentelen, most kapsz!
Anna felsikoltott, és Egor elé vetette magát.
De Egor gyengéden, mégis határozottan félretolta, és a feldühödött öregasszony felé fordult.
A seprű harmadszor is lecsapott a vállára.
— Elég, Agafja Petrovna — mondta tompán, elkapva a seprűt, és félrehúzva.
— Majd én bemegyek az ajtón.
Ha beengednek.
Agafja a meglepetéstől elnémult.
Felemelte a fejét, és belenézett a fiú arcába.
Anna ablakából fény esett rá, kiemelve éles vonásait és világos haját.
A nagymama hátrált.
— Egorka… Sztyepan fia? — lehelte, és a hangjában a düh helyét rémület vette át.
— Te vagy az?
Megőrültetek?
Tűnj el a szemem elől!
Ebben a pillanatban Vera kirohant a tornácra, a kiabálásra ébredve.
Utána, nyüszítve, ott forgolódott Kirka, a kutya is, aki különben nem ugatott Egorra, csak bűnbánóan csóválta a farkát — Egor mindig titokban csontokat hozott neki.
— Mi történik itt? — Vera megdermedt, amikor meglátta a jelenetet: Anna a falhoz lapulva áll, vele szemben pedig Egor és az anyja seprűvel.
— Az történik! — sikította Agafja, mutogatva.
— Itt van a csavargód!
Klavka fattya!
Ő az, aki éjjelente idejár!
Ő tapossa le a bazsarózsát!
— Ez igaz? — Vera közelebb lépett, a lányára nézett.
A hangjában olyan fáradtság és fájdalom volt, hogy Anna nem bírta tovább.
— Igaz — mondta halkan Anna.
— Ő az.
Ő a fia apja.
Motya.
Szeretjük egymást.
Hetedik osztály óta.
Sűrű csend ült a kiskertre, olyan sűrű, mint a gyanta.
Hallani lehetett, ahogy a távolban ugat egy másik kutya, és ahogy egy egér zizeg a fűben.
— Szeretitek… — ismételte Vera.
— Tehát ennyi időn át…
Az ellenségeink fiával feküdtél?
Miközben én görnyedtem, miközben mi apáddal ezt a földet… — elakadt.
— És ő?
Tudta? — Vera hirtelen Egor felé fordult.
— Tudtad, hogy az anyád az én férjemnek kiszakította a szívét?
Hogy a pereskedés után ágynak esett, és többé nem kelt fel?
— Vera Nyikolajevna — Egor hangja szilárd volt, mégis tiszteletteljes.
— Az én szüleim sem szentek.
És én nem felelek a tetteikért.
Ahogy Anna sem felel a magukéiért.
Mi a saját családunkként akarunk élni.
Dolgozom, rendes állásom van.
Hamarosan lesz szobám.
Szeretem a lányát, és el akarom vinni őket a fiunkkal a városba.
Már holnap.
— Holnap? — Agafja a szívéhez kapott.
— Hogy merészelsz, kölyök?
Mi neveltük, te meg…
— Maguk meg majdnem tönkretették! — Egor nem bírta tovább.
— A szemrehányásaikkal, meg azzal, hogy „örülj, hogy férj nélkül szültél”.
Azt hiszik, nem sírt éjszakánként?
Mindent tudok.
— Hallgass! — kiáltotta Vera, de a hangjában már nem volt erő.
A lányára nézett.
— Anna… ez igaz?
Elmész?
Vele?
Itt hagysz minket?
— Nem hagylak el, anya — Anna odalépett, megfogta Vera kezét.
Vera keze érdes volt, kérges, föld- és hagymaszagú.
— Azt akarom, hogy Motyának legyen apja.
Hogy ne úgy nőjön fel, mint én… apai szeretet nélkül.
Te és a nagyi mindenre megtanítottatok.
Köszönöm.
De most az én otthonom ott van, ahol Egor.
Vera sokáig hallgatott.
Aztán Egorra nézett.
Először hosszú évek óta nem ellenséges sarjként nézett rá, hanem férfiként.
Magas volt, széles vállú, egyenes tekintetű, erős kezű.
Védelmező.
Nem olyan, mint a környék sok részegje.
— Azt mondod, holnap? — kérdezte rekedten.
— Igen.
Reggel busszal.
A holmink már össze van készítve — felelte Egor.
— Össze van készítve? — Agafja elképedt.
— Tehát a hátam mögött… mindent megbeszéltetek?
— Elég, anya — vágott közbe Vera.
— Menj haza.
Holnap majd meglátjuk.
A reggel okosabb az estnél.
Agafja ellenkezni akart, de amikor meglátta lánya kemény tekintetét, legyintett, és tovább morogva, átkokat szórva eltűnt a sötétben.
— Egor, menj — mondta Vera.
— Holnap kilenckor.
Gyere.
Vidd őket.
Ha átversz…
— Nem foglak — felelte röviden Egor, homlokon csókolta Annát, és beleolvadt az éjszakába.
Vera és Anna hajnalig ültek a tornácon.
Keveset beszéltek.
Vera cigarettázott, pedig vagy öt éve leszokott.
Anna hallgatott, anyja vállához simulva.
A vasárnap reggele fényes volt, de ideges.
Agafja, aki egész éjjel nem aludt, kora hajnalban megjelent.
Szégyeníteni próbált, de Vera úgy rászólt, hogy az öreg elcsendesedett, és inkább Motyával foglalkozott — feladta rá a legszebb ingecskét, megfésülte a forgókat.
Anna összepakolt egy bőröndöt.
Nem volt sok holmija.
Az anyja és a nagymamája kendőjét az aljára tette — emléknek.
Pontban kilenckor megnyikordult a kapu.
Egor lépett be.
Rendesen kiöltözve: tiszta farmerben, fehér ingben, mezei kamillacsokorral Annának, és egy óriási plüssnyúllal Motyának.
Motya először megijedt, Anna szoknyája mögé bújt, aztán, amikor meglátta a nyulat, bizalommal odament az apjához.
— Na, megyünk? — kérdezte Egor, és a karjába kapta a fiát.
Vera a tornácon állt, a száját vékony vonallá szorítva.
Agafja a kötényébe zokogott.
A kapunál meglepetés várta őket.
Ott álltak Egor szülei — Klavgyija és Sztyepan.
Klavgyija egy testes, nehéz tekintetű asszony volt, Sztyepan pedig görnyedt, hallgatag ember.
Eljöttek elköszönni, de külön álltak, az út szélén.
Klavgyija úgy nézett Annára, mintha ragadós sár lenne.
— Fiam, eljöttünk elkísérni — mondta komoran Sztyepan.
— Te… öö… ha kell, segítünk.
— Köszönöm, apám.
Vera és Klavgyija összenéztek.
A levegő közöttük mintha szikrázott volna.
Agafja keresztet vetett, és imát mormolt.
És akkor valami történt, ami mindent megváltoztatott.
Motya, Egor karjában, hirtelen Klavgyija felé nyújtotta a karját, és csengő hangon mondta:
— Baba! Baba!
Ez volt az új szava.
Csak tegnap tanulta meg, és most minden nőre használta.
De most pontosan célba talált.
Klavgyija összerezzent, az arca megremegett, a szigor helyét zavar vette át.
Előrelépett.
— Add ide — kérte Egort.
— Csak egy percre.
Egor átadta a fiát.
Klavgyija a mellkasához szorította a kicsit, és egy könny gördült végig az arcán.
Felemelte a szemét Verára.
— Vera… Nyikolajevna… — elcsuklott a hangja.
— Temessük el a csatabárdot.
Miért is volt ez az egész?
Egy üresen álló veteményes miatt.
Nekünk meg… közös unokánk van.
Vera hallgatott.
Aztán lassan, mintha erőfeszítéssel, bólintott.
Nem mosolygott, nem rohant ölelkezni.
De ez jel volt: fegyverszünet.
— A buszra, indulás! — szólt közbe a sofőr, türelmetlenül dudálva.
Egor visszavette Motyát, Anna megcsókolta anyját és a nagymamát.
Felszálltak a buszra, az pedig megrázkódva elindult a poros úton.
Az ablakból látszott, ahogy a két nő — Vera és Klavgyija — egymás mellett áll, utánuk néz, és még beszélgetnek is valamiről.
Eltelt egy hónap.
Aztán még egy.
Egor megkapta az ígért szobát a családi munkásszállón.
Kicsi volt, mindössze tizenkét négyzetméter, de a sajátjuk.
Anna takarítónőként helyezkedett el ugyanazon az építkezésen, hogy ne a férje nyakán éljen.
Motya bölcsődébe járt.
A faluban pedig csoda történt.
A több mint tíz évig tartó háború véget ért.
Mintha magától.
Egyszer Agafja összefutott Klavgyijával a boltnál, és nem fordult el, hanem megkérdezte, mennyi most a túró a piacon.
Klavgyija válaszolt.
A beszélgetés az unokára terelődött.
Kiderült, mindketten őrülten hiányolják.
Egy hónap múlva Anna és Egor szülei megbeszélték: a szerencsétlen telket, ami miatt minden elkezdődött, megtisztítják a gaztól, és építenek rá egy kicsi, de erős házat.
A fiataloknak.
Hogy legyen hova hazajönni nyáron az unokával, hogy legyen saját fészkük a faluban.
— Nekünk nem kell ház a faluban — csodálkozott Anna, amikor az anyja felhívta.
— Itt van munka, meg a szállás.
— Ne utasítsd vissza — mondta Vera.
— Ajándék nektek.
Hadd álljon ott.
Ki tudja.
Hosszú az élet.
És aztán… — elhallgatott.
— Nekünk a nagyival így nyugodtabb.
Lesz hova várnunk titeket.
Egor, amikor meghallotta, csak a fejét csóválta.
— Csodák.
Egész életükben marakodtak, aztán ahogy lett közös unoka, rögtön béke.
És még házat is építeni akarnak.
— Nem az unoka, Egor — mosolygott Anna, miközben nézte, ahogy Motya a padlón tologatja a fém kisautóját.
— Hanem a szerelem.
Az erősebb bármilyen ellenségeskedésnél.
Epilógus.
Öt évvel később.
Anna az új ház új konyhájának ablakánál állt.
Annak a háznak, amit közös erővel építettek fel.
Friss festék, fa és pite illata terjengett.
Az udvaron Motya és a kis Katyusa szaladgált, a lányuk, aki már a városban született.
Agafja, már egészen öregen, a padon ült, szemmel tartotta az unokákat, de már nem a régi zsörtölődéssel.
Vera és Klavgyija egymás mellett gyomlálták az ágyást, és halkan beszélgettek.
Egor hátulról odalépett, átölelte a feleségét a vállánál.
— Min gondolkodsz?
— A nagyin — mosolygott Anna.
— Emlékszel, hogy ordította: „Járnak itt mindenfélék”?
Most meg azok a „mindenfélék” mi vagyunk.
És ez a mi otthonunk.
— Igen.
Jól alakult — bólintott Egor.
— Tudod, mi a legviccesebb? — fordult felé Anna.
— A nagyi igazat mondott.
Az ablakok alatt tényleg járt valaki.
És jár is.
A legfontosabb ember az életemben.
Egor halántékon csókolta.
— Gyere, igyunk teát.
Anya almás pitét sütött.
Anna még egyszer ránézett a kiskertre, arra a bizonyosra, amely valaha a viszály almája és a titkos találkozások helye volt.
Ott virágoztak a bazsarózsák — azoknak a leszármazottai, amelyeket akkor letapostak.
Az élet ment tovább.
Békében és egyetértésben.
