Vegyél egy hotelt, ha ennyire bőkezű vagy, de hogy az én lakásomból engem kidobj, arról ne is álmodj!»
„Előbb eteted a rokonságot, mint egy étterem — most meg még költözzek is ki a saját otthonomból, hogy ők a fővárosban harminc napig csatangolhassanak a mézesheteken!”
— Mit jelent az, hogy kiköltözünk?
A saját lakásunkból?
— Ugyan már, mi ezen a nagy ügy?
A fiatalok jól fogják érezni magukat, nyugodtan, úgy, ahogy szeretnék, kettesben.
Bele kell egyezned!
— Kinek?
A te rokonaidnak?
Én senkinek és semmivel nem tartozom! — tette keresztbe a karját a mellkasán Taja.
A helyzet inkább szórakoztatta, és kíváncsi volt, meddig merészkedik a párja.
— Nekünk, Taja.
Tartozol nekünk, a családunknak.
Mi köze ennek a rokonaimhoz?
Miért kevered ide őket?
— Én keverem ide?
Hallod, miket beszélsz?
A te rokonságod állandóan nálunk van!
Legutóbb az összes élelmiszert felfalták!
Én meg, mellesleg, egy hétre vásároltam!
Alig bírtam hazacipelni.
És te mit csináltál?
— Semmit sem csináltam.
— Pont ez a baj, sem-mi-t!
Taja és Tolja három éve ismerkedtek meg; egy lakásban béreltek szobákat.
Tolja nagyon okosnak és számítónak tűnt a lánynak.
Mindenen spórolt, nagy tervekről beszélt.
Nem sokkal később Taja beköltözött hozzá a szobájába.
És együtt kezdtek félretenni egy saját lakásra.
Három év alatt összegyűlt a szükséges összeg.
Sokáig választottak, rengeteg szempontjuk volt.
Végül kiválasztották, fele-fele arányban megvették, és még egy évig felújították, csak azután költöztek be.
És teljesen más élet kezdődött.
— Taja, meghívtam a rokonságot, meg akarom nekik mutatni a lakásunkat.
Soha nem hitték el, hogy lesz sajátom, ráadásul Moszkvában.
— Szóval dicsekedni akarsz? — mosolygott Taja, neki nem volt kinek megmutatnia.
— Persze.
Nem bánom.
— Akkor felhívom őket, és mindenkit meghívok! — Tolja szélesen elmosolyodott, megcsókolta a párját, és elment telefonálni.
Taja készült a vendégek érkezésére, nagy asztalt terített a nappaliban, és ő maga is izgatottan várta a rokonokat.
Számára ez az ismerkedés nagyon izgalmas volt.
Taja legnagyobb meglepetésére rengetegen jöttek: ott voltak a szülők, a nénik és bácsik, az unokaöcsök és unokahúgok, a nővérek, a bátyák, a testvérek.
— Miért nem mondtad, hogy ennyi rokonod van? — csodálkozott a fiatal nő.
— Azt mondtad, csak a szüleid meg a testvéreid.
Ehhez képest vagy tizenöten jöttek.
— Anyám intézte így — mosolygott boldogan Tolja.
— Örül neki, hogy a fia elért valamit, és meg tudott kapaszkodni Moszkvában.
Taja nem vitatkozott.
Egész este csak azzal foglalkozott, hogy kiszolgálja a rokonságot.
Valakinek salátát szedni, valakinek gyümölcslevet tölteni…
És meglepődött, amikor Tolja a fülébe súgta, hogy a rokonok itt maradnak éjszakára.
— Nincs hová lefektetnünk őket — súgta vissza.
— A földre terítünk.
Nem dobhatom ki őket éjszaka, ugye?
Ezt te nem értheted — Tolja sértődötten összefonta a karját.
— Rendben — sóhajtott nagyot a fiatal nő.
És nekilátott ágyakat készíteni a sok-sok rokon éjszakázásához.
Még nagyobb volt a megdöbbenése, amikor mire a padlóra ágyazott, elmosogatott és rendet rakott, a hálószobájukban már Tolja szülei rendezkedtek be.
— Mi meg hol fogunk aludni? — Taja ideges lett, és a vécé mellett megállította Tolyát.
— Halkabban.
A többiekkel a szobában.
Mi ebben a rossz?
Sajnálod tőlük, vagy mi?
Idős emberek, nekik kényelmes alvás kell.
Taja lenyelte a sértettségét, és lefeküdt a földre.
Rosszul aludt: zavarta az idegen horkolás, valakik suttogó beszélgetése, és még rengeteg minden.
Azon az éjszakán eldöntötte, hogy ez az első és utolsó rokonlátogatás.
A reggel is feszült volt.
Mindenki reggelit követelt, de Taja megmenekült.
Felhívták, és behívták dolgozni.
Csak estére ért haza; a rokonság már elment, csak egy hegy mosatlan és rendetlenség maradt.
— Tolja, nekem ez nem tetszett — vallotta be őszintén a párja.
— Először is, úgy kezeltek, mintha házvezetőnő lennék.
Másodszor, ennyi vendég egyetlen estére túl sok, nagyon fárasztó.
Harmadszor pedig, mivel nem számoltunk ennyi emberrel, rengeteg pénzt elköltöttünk.
Hányszor rendeltünk tegnap házhoz?
És ma?
— Taja, drágám, mi ebben a nagy ügy?
A rokonság viszont úgy ment el, hogy ámul a gazdagságomon.
— A tiéden? — kérdezett vissza Taja biztos, ami biztos.
— Az enyémen.
Kién másén?
Ők olyan fizetésektől, mint a miénk, olyan messze vannak, mint a világűr.
Nálunk a városban az átlagfizetés húszezer.
Mi meg csak a kiszállításra elköltöttünk ennyit két nap alatt.
— Semmi gond, hogy a rendeléseket az én kártyámról fizettük?
— Mit számít az?
— Azt, hogy a hónap végéig egy kopejkám sem maradt!
Átutalom ezt az összeget a megtakarítási számláról.
Vagy te utalod át nekem.
— Nem-nem.
Nekem öt maradt a kártyán, abból kihúzzuk.
— Hogyan?
Az csak a közlekedésre elég.
— Felidézzük a fiatalságunkat, nem is volt olyan régen — mosolygott a férfi.
Eszébe sem jutott, hogy Taja nem akarja felidézni azt a nehéz időszakot.
Igen, Tolja tudott számolni, de spórolni gyakorlatilag mindenen kellett: az étkezéstől a közlekedésig.
És ha sikerült bliccelni a metróban, azt még bátorította is.
Ahogy mondani szokás: a fillérből lesz a forint.
Taja nem vitatkozott, úgy tett, ahogy a párja mondta.
— Igaza van — gondolta magában.
— Semmi, eszünk instant tésztát, de legalább hamarabb összejön az autóra.
Eltelt egy hónap.
Lassan minden visszaállt a megszokott kerékvágásba: félretettek pénzt, hagytak élelmiszerre, mindent kiszámoltak.
Taja örült, hogy vehet két hétre való kaját, és főzhet valami finomat.
Kivett egy szabadnapot, elment a hipermarketbe, még költekezett is, visszafelé taxival jött, hogy ne cipelje a nehéz szatyrokat.
Alig pakolta be az élelmiszert a hűtőbe és a szekrényekbe, megszólalt a csengő.
— Csak nem Tolja?
Nem volt időm meglepetést készíteni — gondolta, miközben ajtót nyitott.
Mekkora volt a meglepetése, amikor az ajtóban Tolja szüleit látta.
— Jó napot, miért nem szóltak előre?
— Szia-szia, miért kellene előre szólnunk?
Ki vagy te nekünk?
Hol van Tolja? — jelentette ki pimaszul Anatolij anyja.
Taja először megpróbálta felidézni, hogy is hívják a nőt, de az ilyen bunkóság után meggondolta magát.
— A fiukkal élek — emlékeztette Taja.
— Hát élj, ki akadályoz?
Hol van a fiunk?
— Dolgozik.
Megvárhatják kint az utcán.
— Hallod, mit ajánl nekünk?
Hívd fel Tolyát — parancsolta az anya.
Nem tudni, mivé fajult volna a vita, ha Tolja nem érkezik meg nagyon gyorsan.
— Te meg mit műveltél itt?
A viselkedésed miatt taxit kellett hívnom!
Ezerbe került, képzeld!
— Én műveltem?
Nem inkább te magyarázod el a szüleidnek, hogy én nem cseléd vagyok, hanem a leendő feleséged?
És egyáltalán, mikor megyünk már az anyakönyvi hivatalba?
Lakás van, családot lehet alapítani — nem engedett Taja.
Tolja kicsit megenyhült, átölelte Taját.
— Most rögtön megmondom nekik, gyere.
Taja és Tolja bementek a konyhába, ahol a szülei ültek.
— Anya, apa, ő Taja, a leendő feleségem.
És kérem, a jövőben tisztelettel bánjatok vele.
Ő sem fog többé veletek gorombáskodni.
A konfliktus lezárult, a konyhaasztalnál immár négyen ültek.
— Látogatóba jöttünk, hiányoztatok.
Meg Moszkvát is meg akarjuk nézni.
Nem baj, ha nálatok maradunk?
Taja bólintott; mégsem mondhatott nemet a párja szüleinek.
Egy hónapig maradtak, és ezalatt Taja és Tolja elköltötték a megtakarításaik nagy részét.
— Azt mondtad, ehhez a pénzhez nem nyúlunk — erősködött Taja, amikor Tolja kérte, hogy utaljon a megtakarítási számláról.
— Nem mondhatok nemet a szüleimnek!
Gondolj bele, hogy nézne az ki?
Visszamennek a faluba, és mit mesélnek?
A fiuk fösvény, jól keres, de a szüleinek egy fillért sem ad?
Na, azt már nem!
Inkább azt fogják mesélni, milyen bőkezűek és sikeresek vagyunk!
— Csak ez érdekel?
— Most éppen igen.
— Legalább őszinte — felelte Taja, és átutalta a szükséges összeget.
Amikor a szülők elutaztak, Taja fellélegzett, kicsit megnyugodott, és megpróbált visszatérni a megszokott ritmushoz, bár most már spórolni kellett.
— Vissza kell tenni ugyanekkora összeget a számlára — mondogatta a férfi.
— Hogyhogy?
Honnan veszünk most ennyit?
Én nem fogom az egész fizetésemet erre tenni, valamiből élni is kell.
— Kibírjuk, nem először.
Fontosabb feltölteni a betétet — nem tágított Tolja.
— Ezek a te szüleid voltak, akkor te töltsd vissza — robbant ki Taja.
Akkor napokig nem beszéltek.
Aztán megint megérkeztek a rokonok látogatóba.
Taja azon a napon bevásárolt, aztán elment ügyeket intézni.
Amikor hazajött, a férje rokonai épp a heti élelmiszerkészletet ették fel.
Tolja megint lecsillapította Taját.
Azt ígérte, hogy ez volt az utolsó alkalom.
És fél évig senki nem jött hozzájuk, aminek Taja nagyon örült.
De korán örült.
Hazaért a munkából, a férfi vacsorát főzött, korábban jött haza, rendet rakott, sőt a hűtőt is telepakolta élelmiszerrel.
— Mi ez az ünnep? — Taja már a lánykérést várta; törvényes feleség akart lenni, nem csak élettárs.
— Taja, régóta akartam veled beszélni.
Szóval, a bátyám nősül, ma van az esküvője.
— És mi miért nem vagyunk az esküvőn?
— Nem fontos, visszamondtam.
Nem ez a lényeg.
Mindenki ajándékot vár tőlünk, érted?
— Tegyük fel.
Mennyit?
— Harmincat.
— Harmincezer?
Teljesen megőrültél?
Mióta adnak ekkora ajándékot esküvőre?
— Nem, félreértettél.
Harminc napot.
— Harminc napot mit?
— Az a helyzet, hogy a bátyám nem kért pénzt.
Tudja, hogy nekünk jobban kell.
De azt kéri, hogy ő meg a felesége harminc napig élhessenek Moszkvában.
Úgy, mint egy mézeshetek.
— Jó, és ehhez nekünk mi közünk?
— Már mindent megbeszéltem velük, vettem kaját, egy hónapra elég lesz nekik, nekünk pedig béreltem egy szobát.
Ma kiköltözünk.
— Mit jelent az, hogy kiköltözünk?
A saját lakásunkból?
— Ugyan már, mi ezen a nagy ügy?
A fiatalok jól fogják érezni magukat, nyugodtan, úgy, ahogy szeretnék, kettesben.
Bele kell egyezned!
— Kinek?
A te rokonaidnak?
Én senkinek és semmivel nem tartozom! — tette keresztbe a karját a mellkasán Taja.
A helyzet inkább szórakoztatta, és kíváncsi volt, meddig merészkedik a párja.
— Nekünk, Taja.
Tartozol nekünk, a családunknak.
Mi köze ennek a rokonaimhoz?
Miért kevered ide őket?
— Én keverem ide?
Hallod, miket beszélsz?
A te rokonságod állandóan nálunk van!
Legutóbb az összes élelmiszert felfalták!
Én meg, mellesleg, egy hétre vásároltam!
Alig bírtam hazacipelni.
És te mit csináltál?
— Semmit sem csináltam.
— Pont ez a baj, sem-mi-t!
És most nyugodtan odaadod nekik a lakásunkat, hogy használják, engem meg elküldesz valami szobába egy hónapra.
Én nem azért gürcöltem és tettem félre minden kopejkát.
— Mit javasolsz?
Mondjak nemet?
És akkor mit fognak rólam mondani a rokonok?
— Jaj, elég már.
Egyáltalán nem érdekel, mit mondanak rólad.
Én sehova nem megyek!
— Mindjárt ideérnek — nyafogta Tolja.
— A lakás fele az enyém, és én maradok.
A te részedről te döntesz.
És ha a szomszédaim a te rokonaid lesznek, túl fogom élni.
— És én?
— Nem érdekel.
Taja otthon maradt, hiába próbálta Tolja rábeszélni.
Fogadta a párja rokonságát, akik nem ketten érkeztek.
Sokkal többen voltak.
És elmondta, hogy a lakás nem kizárólag Tolyáé.
Leírta a lakhatás feltételeit, és bezárkózott a saját szobájába.
Természetesen nem tetszett nekik ez a hozzáállás.
Néhány nap múlva elköltöztek, miután a sérelmeiket Tolyán vezették le.
Taja levonta a következtetéseket, szakított Tolyával, és eladásra kínálta a lakásban lévő részesedését.
Tolja pedig…
Visszaköltözött egy bérelt szobába, hogy lakásra gyűjtsön, és örömet szerezzen a rokonainak.
