— Kik azok a „mi”? — kérdezte Natalja gúnyos mosollyal.
— Borja, Dasa, a bátyám — sorolta az anyós a rokonait.
— Jó, Borja rendben, ő a férjem, de hogy jön ide a maga lánya meg a bátyja?
— Dasának lakásra van szüksége, a pétervári lakásod pedig sok pénzt ér, pont elég lesz neki itt, Tverben egy garzonra, és még marad is pénz nektek egy új autóra! — vágta rá az anyós, és még csak el sem húzta a száját.
— Nagyon vicces, Larissza Alekszandrovna!
Eladni egy lakást Péterváron, hogy vegyünk egy garzont a maga lányának!
Natasa tényleg hangosan felnevetett, hátradöntve a fejét.
Az anyós kőarccal ült, az ujjával dobolt az asztalon.
— Még nem fejeztem be — vágott közbe jeges hangon Larissza Alekszandrovna.
— Borja már meghatalmazást is csinált.
Te csak bemész a közjegyzőhöz, aláírod a papírokat, és kész, ennyi.
Az ingatlanos már talált vevőt.
A nevetés olyan hirtelen szakadt félbe, ahogy elkezdődött.
Natasa lassan letette az asztalra a kihűlt teáscsészét.
— Állj.
Tehát a férjem, az ön fia már meghatalmazást íratott a SAJÁT lakásom eladására?
Arra a lakásra, amit a nagymamámtól kaptam?
Ami Péterváron van? — Natasa minden szót külön megnyomott, mintha szögeket verne be.
— És még csak nem is tartotta szükségesnek, hogy ezt megbeszélje velem?
— Mit kell ezen megbeszélni? — Borisz lépett be a nappaliba, a telefon képernyőjébe bújtatva a tekintetét.
— Anyának igaza van.
Daska a mi vérünk, huszonöt éves, albérleti sarkokban húzza meg magát.
Nekünk meg két lakásunk van, a te régi pétervári lakásod meg hamarosan úgyis ránk szakad.
Logikus, nem?
— Logikus? — Natasa felállt az asztaltól.
— Az lenne logikus, ha TE, Borja, eladnád a vesédet, hogy vegyél lakást a húgodnak.
De nem, ti inkább úgy döntöttetek, hogy az én pétervári kétszobásom átjáróház.
A konyhából előlibegett Dasa, a sógornő, a megsértett hercegnő arckifejezésével.
— Natasa, miért viselkedsz úgy, mintha idegen lennél? — nyafogta.
— Hiszen család vagyunk.
Ugyan már, egy lakás.
Péterváron már senkid sincs.
Én meg itt vagyok, Tverben, anyu mellett.
El sem tudod képzelni, milyen garzont néztem ki!
Olyan panorámaablakai vannak!
— Dasa, menj, inkább ablakot mosni — vágta el durván Natasa.
— Én nem vagyok bank és nem vagyok jótékonysági alapítvány.
Te nekem senki vagy.
Még szilveszterre is olyan zoknit adtál, ami egy számmal kisebb.
— Na, a-anya! — Dasa felpuffasztotta az ajkát, és az anyósára nézett.
Larissza Alekszandrovna felállt, megigazította a drága pulóverét.
— Akkor figyelj ide, drágám.
Mi próbáltuk szépen.
Borja a férjed, a férj meg a feleség egy kutya.
A házasság alatt szerzett vagyon fele törvény szerint az övé.
Még ha papíron a tiéd is, az ő beleegyezése nélkül úgysem tudod eladni.
De ő adni fog beleegyezést.
Az eladásba.
És a pénz megy a közös kasszába.
A közös kasszában pedig, bocsánat, mindannyiunknak van szavazati joga.
Natasa érezte, hogy a mellkasában jeges düh forr fel.
Fél év karate egy dolgot tanított meg neki: ha az ellenség támad, üss először, és úgy üss, hogy ne akarja még egyszer.
— Á, szóval erről van szó — Natasa egy lépést tett az anyós felé, az ösztönösen hátrahőkölt.
— Már a törvényeket is olvasgatták.
Hallgass ide, vén tyúk — Natasa hangja halk lett és ragadós, mint a melasz —, elmagyarázom a felállást.
A pétervári lakás örökség, amit a házasság ELŐTT kaptam, és az én nevemre van bejegyezve.
Ez az én személyes tulajdonom.
Borja aláírása a papírokon csak formalitás, de ha úgy dönt, hogy makacskodik, én villámgyorsan emlékeztetem rá, hogy ki is ő valójában.
A te közjegyződnek is, meg az ingatlanosnak is.
— Hogy beszélsz az idősebbekkel? — visította az anyós.
— És maga hogy merészel az én vagyonomról rendelkezni? — üvöltötte Natasa úgy, hogy Dasa összerezzent.
— A maga fia — Natasa Borisz felé bökött, aki igyekezett úgy tenni, mintha ott se lenne — öt év házasság alatt évente egyszer vesz nekem virágot, meg egy részletre vett étkészletet, amit maga, Larissza, szét is tört.
Én tartom el ezt a házat!
Én!
Az autómra is én kerestem meg a pénzt!
Úgyhogy menjenek a „családi tanácsaikkal” oda, ahová gondolom.
— Meg fogod bánni! — sziszegte az anyós, megragadta a lánya kezét, és az ajtó felé indult.
— A férjedet is elveszíted!
— Borját? — Natasa elmosolyodott, a férjére nézve.
— Elkíséred őket, vagy mi lesz?
Borisz motyogott valami érthetetlent, és kullogott az anyja után.
Az ajtó becsapódott.
Egy héttel később.
Natasa már el is felejtette az incidenst, a saját dolgaival foglalkozott.
Szombat este beugrott a szupermarketbe, bepakolta a csomagokat a régi, de gondosan karbantartott Hondája csomagtartójába, és a vezetőoldali ajtó felé indult.
És akkor a szomszéd autóból, egy szürke Ladából, amit addig észre sem vett, két alak ugrott ki, mint a golyó.
Larissza Alekszandrovna, feldühödve, a frizurájából kicsúszott ősz hajtincsekkel, és Dasa, a kezében… egy festékszóró spray-vel?
— Na most felelsz nekem, te ribanc! — ordította az anyós, és a táskáját faltörő kosként lóbálta.
— Depresszióba kergetted a fiamat, napok óta iszik!
— Örömében, hogy ritkábban lát magukból — felelte nyugodtan Natasa, és letette a csomagokat az aszfaltra.
— Nézd csak, nézd, hogy kiöltözött! — Dasa előrelépett, és felemelte a spray-t.
— Most összefújom a kocsidat, majd megtanulod, milyen az, amikor valaki fösvény!
Dasa lenyomta a fúvókát, de a vörös festékcsík a motorháztető mellett suhant el — Natasa villámgyorsan oldalra lépett, kilépve a támadás vonalából.
A lány elvesztette az egyensúlyát, és a lendülettől előreszaladt.
— Te szemét! — Larissza Alekszandrovna a táskájával lendült, Natasa fejét célozva.
A reakció automatikusan működött.
Fél év edzés a teremben, sparringok, izzadság, fájdalom és kimerültség — mindez egyetlen tiszta mozdulatban sűrűsödött össze.
Natasa lehajolt, átengedte a táskát a feje felett, előrelépett, és tenyérrel mellkason tolta az anyóst.
Az felsikkantott, és fenékre huppant, pont egy tócsa közepébe.
— Anya! — visította Dasa, eldobta a haszontalan spray-t, és ököllel rontott Natasára, a körmével az arcát célozva.
Natasa könnyedén blokkolta a kezét, megfordult a saját tengelye körül, Dasa mögé került, és egészen jelképesen, finoman meglökte a hátát.
Dasa ügyetlenül csapkodva a karjával hasra vágódott az anyja mellett, pont arccal ugyanabba a tócsába.
A parkolóban csengő csend lett, amit csak a víz csobbanása és Dasa köhögése tört meg, miután belekortyolt a pocsolyából.
Natasa leporolta a tenyerét, mintha csak port rázna le, odalépett az autójához, kinyitotta az ajtót, de mielőtt beszállt volna, visszafordult.
— Larissza Alekszandrovna, Dasenyka — mondta kedvesen, a tócsában ülő rokonokra nézve.
— Legközelebb, amikor lesben állnak, hozzanak magukkal valaki nagyobbat is.
Mert ahogy magukra nézek, csak azt látom: kár volt nekem fél évig edzőterembe járnom.
Magukra még a „Anyós-energia” szemináriumos jóga is elég lett volna.
Beült a kocsiba, beindította a motort, és óvatosan kikerülte az aszfalton elterülő hölgyeket.
A visszapillantó tükörben látszott, ahogy Larissza Alekszandrovna próbál felállni, csúszkálva a vizes aszfalton, Dasa pedig az arcáról törli a szempillaspirállal kevert piszkos vizet.
Otthon Borisz fogadta, aki tényleg gyanúsan józan és sápadt volt.
— Miért vagy ennyire elégedett? — kérdezte.
— Á, csak úgy — Natasa lerúgta a sportcipőjét.
— Elvittem az anyósodat meg a sógornődet a parkolóban fürödni.
Edződnek, edződnek.
Azt mondták, add át a köszönésüket, és kértek, hogy vegyél nekik egy új autót.
Majd amikor eladod az én pétervári lakásomat.
Borisz idegesen nyelt egyet, és kiment a konyhába.
Tudta, hogy most jön az ő nagyon rossz része.
Borisznak kevesebb szerencséje volt: Natasa eltörte a karját, amikor fojtásra ment.
