Az én válaszlépésem nemcsak a büszkeségét, hanem a szavát is elvette.
— Júlia, hát te mintha a Holdról estél volna le!
Miféle másfél millió mostanában?
Áll a piac, kómában van az üzlet, a taxira senkinek sincs szüksége!
Vársz egy fél évet, nem fogsz belehalni az éhezésbe.
Nem az utolsó falat kenyeret eszitek a férjeddel!
Vadik, a sógornőm férje, kényelmesen elterült a kanapénkon, és olyan dühös csörömpöléssel kavarta a cukrot a csészéjében, mintha Morse-kódot kopogna: „Nincs-pénz-és-nem-is-lesz.”
Egy hónappal ezelőtt ez a „helyi Wall Street farkasa” égő szemekkel és izzadt kopasz fejjel rohant hozzánk.
Neki és Okszanának, a férjem, Denisz húgának, volt ötszázezer rubel megtakarítása.
Csak egy jelentéktelen apróság hiányzott — másfél millió rubel —, hogy vegyenek egy vadonatúj, menő külföldi autót a szalonból, és kiadják business taxinak.
„Meg fogunk gazdagodni!
Egy hónapon belül mindent visszaadok fillérre pontosan, kamattal együtt!” — esküdözött Vadik, teátrálisan a mellkasára szorítva a puha kezeit.
Én, aki az érzelemmentes számokban bízom, nem a szenvedélyes eskükben, odaadtam a pénzt.
De egy apró, szinte észrevehetetlen feltétellel: az autót a vásárláskor az én Deniszem nevére írjuk.
Kizárólag addig, amíg a teljes tartozást vissza nem fizetik.
Vadik akkor örömmel bólogatott — ugyan mi különbség, mondta, kinek a neve áll a papíron, ha a kulcs a zsebében van, a kormány pedig az ő kezében?
Tegnap pedig arra jártam, és úgy döntöttem, felugrom hozzájuk egy teára.
A bejárati ajtó résnyire nyitva volt — Okszana, mint mindig, futárt várt.
A konyhából hallottam, ahogy beszélget Vadikkal.
— Mondd neki azt, hogy az autó állandóan elromlik!
Júlia gazdag hülye, annyi pénze van, hogy a tyúkok sem kaparják ki!
Duzzog egy kicsit, aztán megbocsát.
Csak nem fogja a saját családján behajtani az adósságot!
— Pontosan, Kszuha!
Ez a szobakönyvelő még egy elismervényt sem íratott velem alá!
Eltelt egy hónap, azt mondom majd, hogy csődbe ment a taxipark.
Nyafog egy kicsit, aztán békén hagy.
Hiszen család vagyunk, majd eltűrik!
Csendben becsuktam magam mögött az ajtót, és lesétáltam a lépcsőn.
Belül nem volt sem keserű sértettség, sem nőies könnyek.
Csak hideg, csengő számítás volt bennem.
Este vacsora közben szóról szóra elmeséltem mindent a férjemnek.
Denisz, aki rajong értem és mindig hegyként áll a családunk mellett, letette a villáját.
— Most rögtön betöröm az állkapcsát.
— Nem, drágám — simítottam végig gyengéden a kezén.
— A fogászat manapság indokolatlanul drága, minek nekünk a fölösleges kiadás?
Sokkal elegánsabban fogunk eljárni.
Tartunk nekik egy fizetős mesterkurzust pénzügyi műveltségből.
És így eljött a vasárnapi ebéd.
A rokonság együtt volt.
Taxival jöttek — Vadik már a küszöbről tragikusan felsóhajtott, hogy az új autójuk „megint elromlott, és a ház előtt áll” (nyilván már gyakorolta rajtunk az előre legyártott meséjét), és különben is, törvényes szabadnapján joga van lazítani és inni egy kupica konyakot.
Vadik jó étvággyal falta az általam sütött sertéshúst, Okszana pedig kritikus, enyhén megvető pillantással mérte végig az új felújításomat.
— Tudod, Júlia — magyarázta Vadik tele szájjal, heves kézmozdulatokkal —, most nehéz dolga van a tisztességes vállalkozónak.
Az állam fojtogatja, a konkurencia keresztbe tesz.
Én most kemény döntést hoztam: fél évig nem adom vissza nektek a pénzt.
Gumit kell cserélni, ökobőr huzatokat kell venni…
Ugye, megértitek a helyzetet?
— Természetesen, Vadik — mosolyogtam kedvesen, szinte angyalian.
— A helyzeted valóban rendkívül nehéz.
Majdnem olyan, mint annak az egérnek, amelyik lendületből bemászott az egérfogóba, aztán felháborodva követeli, hogy a sajtot házhoz szállítással vigyék utána.
Vadik félrenyelte a húst, és köhögni kezdett.
— Mi van?
Ezt most hogy érted?
Én reggeltől estig pörgök, mint a mókus a kerékben!
— Igen — bólintottam —, csak valamiért az a kerék kizárólag a mi költségünkre gurul.
Mintha nem is mókus lennél, hanem egy falánk, eltartott hörcsög aranyadagon.
Okszana felcsattant, és ledobta az asztalra a keményre keményített szalvétát.
— Júlia, mi ez a lekezelő hangnem?!
Mi csak rokonként kérünk!
Nektek két fizetésetek van, éltek, mint Marci Hevesen, éttermekbe jártok!
Akár oda is ajándékozhattátok volna nekünk azt a másfél milliót.
Vadiknak kell egy indulás az életben!
— Az indulást, kedves Okszanácska, a futópályán adják meg kitartó edzések után — kortyoltam nyugodtan a teámból.
— Ti meg Vadikkal üzleti osztályú repülőjegyet követeltek egy olyan repülőre, amelyet még csak meg sem akartatok építeni.
— Hogy merészeled! — Okszana ultrahangra váltott, azonnal letépve magáról a tisztességes rokon álarcát.
— Mi család vagyunk!
Kötelességed támogatni minket!
— Nekem az a kötelességem, hogy időben befizessem a rezsit és az adót az államnak — vágtam vissza nyugodtan.
— Az viszont egyáltalán nincs benne az élettervemben, hogy mások felfújt önérzetét finanszírozzam, mintha bankautomata lennék végtelen megbocsátás funkcióval.
Vadik leereszkedően felhorkant, hátradőlt a székén, és atyai fölénnyel összefonta a kezét a hasán.
— Jól van, lányok, ne veszekedjetek.
Júlia, próbáld megérteni a női eszeddel: most nincs pénz.
Nem tudom lerajzolni!
És az autót sem adom oda zálogba, még csak ne is álmodj róla, abba én a saját ötszázezeremet tettem bele!
Szóval lazíts, lélegezz ki, és várj.
Majd egyszer visszaadom.
Talán.
Ránéztem.
Külsőleg teljesen nyugodt voltam, mint egy gránittábla a rakparton.
— Neked semmit sem kell visszaadnod, Vadik — mondtam lágyan, szinte szeretetteljesen.
Az asztalnál megfagyott a levegő.
A sógornőm arcán diadalmas vigyor jelent meg: „Ugye megmondtam, ez a gazdag hülye gyorsan beadja a derekát!”
— Tényleg? — terült szét Vadik arcán a győztesek széles, olajos mosolya.
— A legnagyobb mértékben — lassan elővettem az asztalon lévő mappából egy szépen kinyomtatott lapot.
— Ugyanis, mivel az autó jogilag Denisz nevére van írva, és a forgalmi, valamint a második kulcskészlet, ahogy emlékszel, végig békésen a mi otthoni széfünkben feküdt… tegnap eladtuk.
Teljes csend lett.
Még a konyhában zümmögő hűtőszekrény hangja is hallatszott.
— M-mit jelent az, hogy eladtátok? — Vadik villámgyorsan elsápadt, a szeme két csészealj méretűre tágult.
— Az én autómat?!
— Az én autómat, Vadik — javította ki kemény, fémes hangsúllyal Denisz, miközben felállt az asztaltól, és széles mellkasán összefonta a karját.
— De… hogy… hiszen a ház előtti parkolóban állt!
Nálam vannak a kulcsok! — hebegte Okszana, a szívéhez kapva.
— Állt.
Tegnap reggel még ott állt.
Tegnap délben viszont megérkezett egy komoly vevő a saját trélerével, aláírtuk az adásvételi szerződést, és az autó elindult egy másik régióba — letettem a papírt közvetlenül Vadik elé.
— Kétmillió rubelért.
Pontosan annyiért, amennyiért kihoztuk a szalonból.
Vadik felugrott, és nagy csattanással feldöntötte a széket.
Az arca ronda bordó foltokban úszott a dühtől.
— Ehhez semmi jogotok nem volt!
Abban benne van az én ötszázezrem!
Ti nyomorult csalók vagytok!
Most rögtön a rendőrségre megyek!
Börtönbe juttatlak benneteket!
— Menj csak, Vadik, feltétlenül menj — legyintettem békítőn.
— És közben majd azt is elmesélheted a rendőr uraknak, hogyan közlekedtél egy kézzel írt meghatalmazással, amelyet a férjem három nappal ezelőtt visszavont.
Ami pedig a te ötszázezeredet illeti… én kizárólag becsületes és igazságos ember vagyok.
Itt a te elszámolásod.
Odacsúsztattam elé a második lapot, amely tele volt számokkal.
— Nézd csak figyelmesen.
Ötszázezer — ez a te eredeti befizetésed.
Ebből levonjuk: az autó értékcsökkenését egy hónap intenzív taxizás után — hetvenezer.
Az én kamatom a másfél millió használatáért a refinanszírozási kamatláb szerint — még húszezer.
És ami a legfontosabb: egy business class autó bérleti díja harminc napra.
Az átlagos piaci áron.
Tartottam egy kis szünetet, őszintén élvezve a pillanatot.
— Vagyis — húztam meg elegánsan a vonalat piros tollal — pontosan tizennégyezer-kétszáz rubellel tartozunk neked.
Denisz, kérlek, utald át Vadiknak a kártyájára.
Hadd ne szenvedjen hiányt semmiben.
Okszana szabályos hisztériás rohamot kapott.
— Tönkretettetek minket!
Kiraboltatok!
Munka nélkül, pénz nélkül hagytatok minket!
Hiszen rokonok vagyunk!
Hogy tehetted ezt, te számító vipera?!
Meglendítette a karját, mintha le akarná söpörni az edényeket az asztalról, de Denisz hirtelen előrelépett, és elém állt.
A hangja halk volt, de éppen ettől hatolt csontig.
— Ha most azonnal nem nyugszol meg, és még egyszer felemeled a hangod a feleségemre, úgy repültök ki innen, hogy az ajtó is veletek jön.
Másfél millióval akartatok minket átverni, mert Júliát kényelmes bolondnak néztétek.
Túl messzire mentetek ebben a nagy üzletember-játékban.
Mondjatok hatalmas köszönetet azért, hogy a feleségem még emberségesen számolt el veletek, és nem hagyott benneteket még adóssal is.
Most pedig takarodjatok az én házamból.
Hangosan távoztak.
Vadik ostoba átkokat szórt, és a saját cipőjében botladozott, Okszana pedig teátrálisan zokogott az előszobában, megígérve, hogy minden rokonunknak panaszt tesz hetedíziglen, és az egész város előtt befeketít minket.
De engem ez egyáltalán nem érdekelt.
A pénzem teljes egészében visszakerült a családi számlánkra.
A mérgező, képmutató rokonság pedig önként eltűnt az életünkből.
És nagyon remélem, hogy örökre.
