A férjem pedig némán állt mellette, és nem védett meg engem.
— Most komolyan azt fogod mondani nekem, hogy ez „normális”? — Nasztya a kezében tartotta a kulcscsomót, és közvetlenül Oleg arca előtt rázta meg.
— A saját tornácomon állok, mint valami idegen, és nem tudok bejutni a saját házamba!
Oleg résnyire nyitotta az ajtót a biztonsági lánccal, és úgy pillantott ki, mintha a lépcsőházban idegen szatyrokkal kapták volna rajta.
— Halkabban, na… a szomszédok…
— A szomszédok? — Nasztya felhorkant, és a nevetése szárazra sikerült.
— Mondjuk ki őszintén: te vagy, vagy a te anyád döntötte el, hogy nekem ide csak „időbeosztás szerint” van bejárásom?
A ház mélyéről hallatszott:
— Ki ordít már megint ott?
Galina Nyikolajevna volt az.
A hangja olyan volt, mint egy kanál a zománcon: nem hangos, de az idegeket karcolta.
Nasztya közelebb lépett, és a tenyerét az ajtófélfának támasztotta.
— Oleg, vedd le a láncot.
Most.
— Nasztya, várj egy kicsit…
— Nem fogok „várni”.
A piacról cipeltem a szatyrokat ezen a havas-sós latyakon keresztül, leszakad a karom, ti meg itt mit műveltek?
Oleg levette a láncot, és hátralépett.
Nasztya belépett, letette a szatyrokat a földre — tompán puffantak, mint egy pont a mondat végén.
Galina Nyikolajevna kijött a konyhából a változatlan kötényében, mintha nem harmadik hónapja lakna itt, hanem egész életében ő lett volna a háziasszony.
— Ó, megjöttél.
Hála istennek.
Már azt hittük, megint valahol éjszakáig maradsz.
— Valahol? — Nasztya felé fordult.
— Nem vagyok kamaszlány, hogy engem „várjanak”.
És ez nem az ön lakása.
Még csak nem is Olegé.
Ez az apám háza.
Galina Nyikolajevna olyan arcot vágott, mintha valami hisztit hallgatna.
— Ház, ház…
Csakhogy az otthon nem egy papírdarab, Nasztya.
Az otthon rend.
— Rend? — Nasztya felemelte a kulcsokat.
— Akkor ez micsoda?
Díszlet?
Miért nem jók a kulcsaim?
Oleg köhintett.
— Mi… kicseréltük a zárbetétet.
— Mi — ismételte Nasztya.
— Hallod, milyen szépen hangzik.
„Mi kicseréltük.”
És kik azok a „mi”?
Te és anyád?
Galina Nyikolajevna látványosan felsóhajtott, mintha Nasztya akadályozná abban, hogy éljen.
— Ne csinálj drámát.
Régi volt a zár, kattogott, akadozott.
Korán sötétedik odakint, február van, te is tudod.
Ez itt nem üdülőhely.
— Aha — bólintott Nasztya.
— És a februári sötétség elleni megoldás az, hogy kizárjátok a ház úrnőjét a tornácra?
Oleg megpróbált elmosolyodni.
— De hát megjöttél, kinyitottuk…
— Kinyitottátok? — Nasztya úgy nézett rá, mint egy idegenre.
— Tíz percig vacakoltam vele, az ujjaim jéggé fagytak, a szatyrok a hóban voltak, ti pedig bent ültetek.
Semmi nem szorult össze bennetek?
A férfi elfordította a tekintetét.
— Én csak… nem akartam balhét.
— És mi lett belőle?
Az lett, hogy ti engem „nem akartatok” — Nasztya ezt olyan nyugodtan mondta, hogy még ő maga is megijedt a saját hangjától.
Galina Nyikolajevna közelebb ment, és Nasztya útjába állt a szoba felé.
— Legyen úgy.
Nyugodj meg, vetkőzz le.
Kék az arcod.
A tea a tűzhelyen van.
— Nem kérek teát.
Azt akarom megérteni, miért rendelkezik itt maga.
És miért hallgatsz te, Oleg.
Oleg felemelte a kezét, mintha megadná magát.
— Nem hallgatok.
Csak… anya aggódik, nehéz neki, ezt te is tudod.
— Neki nehéz? — Nasztya Galina Nyikolajevnához fordult.
— Önnek nehéz?
És nekem könnyű?
Dolgozom, fizetem a rezsit, megjavítok itt mindent, ami szétesik, és még azt is tűrnöm kell, hogy maga átrendezze a bútorokat, és tanítson engem az életre?
Galina Nyikolajevna összeszorította az ajkát.
— Már megint a bútorok.
Hányszor lehet még ezt?
Csak azt akartam, hogy ne legyen ez a… lom.
— Lom? — Nasztya hirtelen a nappaliba lépett, és a kezével az apja régi komódjára mutatott.
— Ezt maga lomnak nevezi?
— Nehéz, ormótlan.
Mennyi helyet foglal!
És egyébként is… komor.
— Komor? — Nasztya elmosolyodott.
— Nem komor.
Valódi.
Ellentétben az ön olcsó parfümével, amitől most már az egész ház úgy szaglik, mint egy csúcsforgalmi busz.
Oleg összerezzent.
— Nasztya, na, miért kell ez…
— Miért kell az igazság? — fordult felé.
— Inkább azt mondd meg: szóltatok nekem a zárról?
Vagy úgy döntöttetek, meglepetés lesz?
Oleg hallgatott.
Ez a hallgatás rosszabb volt bármilyen válasznál.
Galina Nyikolajevna közbeszólt:
— Én szóltam Olegnek.
Ő felnőtt ember.
Ő is gazda itt.
— Gazda? — Nasztya lassan a férjére nézett.
— Te gazda vagy itt?
Oleg nyelt egyet.
— Hiszen család vagyunk…
— A család nem a hátad mögött cselekszik — vágta rá Nasztya.
— A család nem cserél zárat azért, hogy „neveljen”.
Galina Nyikolajevna széttárta a karját.
— Istenem, milyen szavak!
Senki sem nevel téged.
Egyszerűen csak… te mindig olyan vagy, mint egy sün.
Emberien közelítenek hozzád, te meg szurkálódsz.
— Emberien? — Nasztya odalépett az előszobai szekrényhez, kinyitotta.
A kabát nem úgy lógott.
A polc üres volt.
— Hol van a dossziém az iratokkal?
Az a kék, mappában?
Oleg megfeszült.
— Milyen dosszié?
— Ne tedd az ostobát.
Itt hagytam.
Abban voltak a ház papírjai, a biztosítás, a számlák… hol van?
Galina Nyikolajevna nyugodtan válaszolt:
— Elraktam.
Nem szeretem a rendetlenséget.
— Hová rakta?
— A komód felső fiókjába.
— A komódba? — Nasztya dühösen elmosolyodott.
— Abba a bizonyos „lom”-ba?
Kirántotta a fiókot.
Üres.
A második — üres.
A harmadik is.
Nasztya egy pillanatra megmerevedett, aztán hirtelen megfordult.
— Hol.
Vannak.
Az irataim.
Oleg egy lépést tett felé.
— Nasztya, kérlek, most ne kezdd…
— Már elkezdtem, Oleg.
Akkor, amikor zárat cseréltetek.
Hol vannak az iratok?
Galina Nyikolajevna a konyhaajtó felé kapta a tekintetét, és ez már elég volt.
— Maga elvitte őket valahová — mondta halkan Nasztya.
— Elvitte őket, ugye?
— Elvittem másolatot csináltatni — mondta gyorsan az anyós.
— Miért nézel így rám?
Rendet kellett tenni…
— Miben kellett rendet tenni? — emelte fel a hangját Nasztya.
— Az örökségemben akart rendet tenni?
Maga egyáltalán kicsoda?
Oleg hirtelen rávágta:
— Anya csak segíteni akart!
— Segíteni? — Nasztya felé fordult.
— A segítség az, ha megkérdezel.
Nem az, ha elviszed a papírjaimat, és zárat cserélsz.
Galina Nyikolajevna előrelépett, a hangja keményebb lett.
— Figyelj ide, Nasztya.
Úgy élsz, mintha egyedül lennél.
Neked minden „az enyém”.
A férjedet sarokba szorítottad, megszólalni sem tud.
— Nincs sarokban.
Csak azt választotta, hogy hallgat, hogy mindenkinek kényelmes legyen.
— És neked kényelmes? — Galina Nyikolajevna összeszűkítette a szemét.
— Kényelmes neked, hogy megalázod őt előttem?
— Nekem az a kényelmes, ha a saját házamban lehetek — vágta rá Nasztya.
— Maga pedig idegen hellyé változtatja nekem ezt az otthont.
Oleg a fejéhez kapott.
— Istenem… mit akartok ti egyáltalán mind?
Nasztya az ujját rámutatta.
— Azt akarom, hogy mondd ki: „Anya, ne avatkozz bele.”
És hogy az iratok visszakerüljenek a helyükre.
És hogy a zár olyan legyen, mint volt.
Még ma.
— Nem tudom ma… — csúszott ki Oleg száján.
Nasztya megállt.
— Miért nem tudod?
Oleg habozott, és ez a habozás maga volt a beismerés.
— Mert… a mester csak holnap jön.
— Mester? — Nasztya Galina Nyikolajevnához fordult.
— Miféle mester?
— Az ablakokhoz — válaszolta gyorsan az anyós.
— Szigetelni akartuk.
— Februárban? — Nasztya elmosolyodott.
— Szigetelni?
Vagy még valami mást is „szigetelni”?
Oleg összeszorította az ajkát.
— Nasztya, ne gyanúsítgass.
— Gyanúsítgatás? — Nasztya hirtelen a konyhába ment, és kihúzta az asztal melletti fiókot, ahol általában a befizetési papírok voltak.
Üres.
— És ez?
Hol vannak a számlák?
Galina Nyikolajevna túlságosan nyugodtan mondta:
— Külön mappába tettem őket.
— És hol van a mappa?
— Nálam.
Nasztya lassan megfordult.
— Elvitte a számlákat… és az irataimat… és lecserélte a zárat… — már nem kiabált, inkább úgy beszélt, mintha belül minden jéggé dermedt volna.
— Mit csinál maga?
Ki akar szorítani az életemből?
Oleg hirtelen rávágta:
— Senki sem szorít ki téged!
— Akkor mondd meg: miért? — Nasztya egyenesen a szemébe nézett.
— Miért kellenek nektek az irataim?
A férfi hallgatott.
Galina Nyikolajevna felsóhajtott, mint egy tanárnő.
— Mert te nem gondolkodsz.
A ház öreg.
Beázik a tető.
Dől a kerítés.
Nincs pénz.
Találtunk egy megoldást.
— Már megint „mi” — mosolyodott el Nasztya.
— Miféle megoldást?
Oleg végül kipréselte magából:
— Hitelt.
— Hitelt? — Nasztya nem is értette meg rögtön.
— Mire?
Galina Nyikolajevna gyorsan kezdett beszélni, mintha ezt már régóta próbálgatta volna magában.
— Felújításra.
Normális életre.
Olegnek nehéz rendes munkát találni, te magad is látod, most minden… tudod te is.
A házra lehetne felvenni.
Zálogként.
Ez teljesen ésszerű!
Még te mondanál utána köszönetet.
— Az én házamra jelzálogot? — Nasztya felvonta a szemöldökét.
— És ezért hurcoltátok el az irataimat?
— Semmi szörnyűség nincs ebben — legyintett az anyós.
— Csak másolatokra volt szükség.
— Nem másolatokra — mondta halkan Nasztya.
— Ne hazudjon.
Nem cseréltek volna zárat másolatok miatt.
Oleg kifakadt:
— Elég legyen!
Te mindig csapdát keresel mindenben!
— Csapdát? — Nasztya közelebb lépett hozzá.
— Most őszintén válaszolj: már aláírtál valamit?
Oleg elsápadt.
Nem válaszolt — és ez maga volt a válasz.
Nasztya bólintott magának, mintha végre összeállt volna a kép.
— Értem.
Felemelte a szatyrokat, és az ajtó felé indult, útközben magára kapva a kabátját.
Oleg utána kapott:
— Hová mész?
— Ügyvédhez.
És ha kiderül, hogy az én házamat bárhová is belerángattátok nélkülem, úgy repültök ki innen mindketten, hogy a hó sem olvad el addig.
Galina Nyikolajevna felemelte a hangját.
— Teljesen megőrültél?
Ez család!
Nasztya megállt a küszöbön, és visszafordult.
— A család nem az, hogy „írjuk alá helyette, majd megszokja”.
A család nem az, amikor kívülről zárnak be engem.
Visszajövök — és akkor más beszélgetés lesz.
Kilépett az utcára.
A februári levegő az arcába csapott — nyirkos volt, hideg, nedves aszfaltszagú.
Nasztya a megálló felé ment, és csak egy dolog járt a fejében: hogyan tűrhette ezt ennyi ideig.
Megrezdült a telefonja.
Oleg hívta.
— Nasztya, ne csináld…
— De igen, Oleg. — Egyenletes hangon beszélt.
— Küldd el nekem annak a papírnak a fotóját, amit aláírtál.
Most.
— Nem tudom.
— Akkor majd én kiderítem.
És tudd meg: ha azon az én aláírásom van — olyan életet csinálok nektek, hogy sokáig emlékezni fogtok rá.
— Fenyegetsz?
— Figyelmeztetlek.
Egy órával később már egy kis ügyvédi irodában ült — kávéautomatából áradó kávészag és régi papírok illata lengte be a helyiséget.
A szemüveges férfi lapozgatta a kinyomtatott papírokat, és úgy nézett Nasztyára, mintha száz ilyet látott volna már.
— Kellemetlen helyzet — mondta.
— De megoldható.
Ön a tulajdonos.
Ha meghamisították az aláírást, az már egy másik kategória.
— Azt akarom, hogy költözzenek ki — mondta Nasztya.
— És hogy többé ne is közelítsenek hozzám.
— Ez bíróságon keresztül lehetséges.
De össze kell gyűjteni a tényeket.
Zárcsere, akadályoztatás, iratok.
Vannak tanúk?
— A szomszédasszony látta, ahogy a szerelő jött.
És videóra vettem, ahogy a kulcs nem működik.
— Kiváló.
Akkor beadványt készítünk, és előkészítjük a keresetet.
Nasztya bólintott, hallgatta, de belül csak egy gondolat volt: nem adom oda.
Megint megrezdült a telefonja.
Üzenet Olegtől: „Otthon normálisan megbeszéljük.”
Nasztya elmosolyodott.
— Normálisan már nem lesz — mondta hangosan, mire az ügyvéd felnézett.
— Elnézést?
— Semmi.
Írjon — Nasztya nagy levegőt vett.
— Írjon le mindent.
Az utolsó betűig.
És amikor este a házhoz ért, apró szemekben hullott a hó a lámpafény alatt, és világosság égett az ablakban, már tudta: most kezdődik a második menet — és itt már senki sem lesz gyengéd.
— Nyisd ki. — Nasztya nem is ököllel kopogott az ajtón, hanem a tenyere élével, röviden, kérés nélkül.
— Oleg, nyisd ki, mielőtt kihívom a körzeti megbízottat.
Belülről léptek hallatszottak.
Oleg kinyitotta — lánc nélkül, de olyan arccal, mint egy ember, aki előre tudja, hogy vesztett.
— Miért vagy ilyen…
— Miért vagyok ilyen? — Nasztya beljebb ment, és rögtön meglátta az asztalon a konyhában a mappát.
A sajátját.
A kéket.
— Ó, milyen csoda.
Az iratok egyszer csak hazataláltak.
Galina Nyikolajevna az asztalnál ült, összekulcsolt kézzel, mint valami szülői értekezleten.
— Mindent visszatettünk.
Nem kell hisztizni.
— Ez nem hiszti — ült le vele szemben Nasztya, és maga elé tette a mappát.
— Ez beszélgetés.
Hosszú.
És az ön „jaj, ne forrj fel”-jei nélkül.
Oleg oldalt ült le, mint mindig, hogy ha kell, anyja felé is fordulhasson, és Nasztya felé is.
Nasztya ránézett, és még el is mosolyodott.
— Viccesen helyezkedtél el.
Mint egy hintán.
— Ne kezdd — mondta halkan.
— Nem, most kezdem. — Nasztya kinyitotta a mappát.
— Itt van mindenem.
És látni akarom azt, amit aláírtál.
Galina Nyikolajevna azonnal rávágta:
— Semmi olyat nem írt alá, nyugodj meg.
Nasztya felemelte a tekintetét.
— Most megint hazudik, vagy ez már szokásból megy?
— Hogy mersz így beszélni!
— Úgy fogok beszélni, ahogy azt kiérdemelték — mondta nyugodtan Nasztya.
— Oleg.
A papírokat.
Oleg elővett a zsebéből egy összehajtott lapot.
Anélkül tette az asztalra, hogy ránézett volna.
Nasztya kihajtotta.
Gyorsan átfutotta a szemével.
És akkor odabent már nem is az volt, hogy „felforrt” — inkább úgy állt fel benne minden, mint egy kóbor macska bundája.
— Ez mi? — bökött rá az ujjával.
— „A házastárs hozzájárulása”?
Te komolyan gondolod?
Oleg elsápadt.
— Ez… formalitás.
— Formalitás az, amikor kipipálnak egy rubrikát.
De itt az én nevem van és egy aláírás, ami hasonlít az enyémre.
Csakhogy én ezt nem írtam alá.
Galina Nyikolajevna élesen közbevágott:
— Elég legyen!
Te mindig mindenféle papírokat dugdosol mindenhová, aztán már nem is emlékszel!
— Én minden aláírásomra emlékszem — nézett rá egyenesen Nasztya.
— És látom, hogy ez nem az én kézírásom.
Kié ez?
Az öné?
Oleg felugrott.
— Anyának ehhez semmi köze!
— És kinek van köze? — Nasztya felemelte a lapot.
— Neked?
Te csináltad ezt?
A férfi visszaült, mintha elhagyta volna az ereje.
— Én… azt gondoltam… — nyögte ki.
— Megcsináltatjuk a felújítást.
Te meg majd megnyugszol.
— Én majd „megnyugszom”? — Nasztya elmosolyodott.
— Úgy döntöttél, hogy megtévesztéssel „megnyugtatsz”?
— Nem megtévesztéssel — szólt közbe az anyós.
— Mi jót akartunk!
— Ez a maguk „jót akarása” egész életemben csak rombolt rajtam — Nasztya előrehajolt.
— Felfogják, hogy ez már nem családi veszekedés?
Ez… ez már valami egészen más.
Ez büntetőügy.
Galina Nyikolajevna a tenyerével az asztalra csapott.
— Ne ijesztgess a szavaiddal!
Te tényleg feljelentést teszel a fiam ellen?
— Ha kell, megteszem — válaszolta halkan Nasztya.
— Mert ő már nem „fiú”, amikor meghamisítja a felesége aláírását.
Oleg kifakadt:
— Én nem hamisítottam meg!
— Akkor ki? — Nasztya nem hátrált.
— Ki fogta a tollat?
Csend.
Nehéz csend.
Benne hallani lehetett a fűtőtest sziszegését, ahogy levegő volt a csövekben.
Galina Nyikolajevna hirtelen lágyabban szólalt meg — túlságosan lágyan, ettől pedig még undorítóbb lett az egész.
— Nasztya, ugyan már… minek ez?
Hiszen együtt élünk.
Összevesztünk.
Na és a zár.
Na és egy papír.
Mindent meg lehet emberien beszélni.
— Emberien azelőtt lehetett volna, hogy belenyúltak az irataimba — Nasztya felállt.
— Adok maguknak egy utolsó esélyt: most összepakolnak, és kiköltöznek.
Mind a ketten.
Oleg felemelte a fejét.
— Kidobsz minket?
— Visszaveszem a házamat — felelte Nasztya.
— És ha maradni akarsz, holnap eljössz velem a közjegyzőhöz, és írsz egy nyilatkozatot, hogy nincs semmilyen igényed, és nem is tartasz rá igényt.
Külön pedig azt is, hogy az a papíron lévő aláírás nem az enyém.
— És ha nem? — Galina Nyikolajevna összeszűkítette a szemét.
— Akkor bíróság.
És a rendőrség is — mondta Nasztya egyenletesen.
— Már voltam ügyvédnél.
És mindent elmagyarázott.
Oleg felpattant, közelebb lépett hozzá.
— Már rohantál is panaszkodni?
— Védekezni rohantam.
Érezd a különbséget.
— Te egyszerűen csak… — elakadt, — egyszerűen gonosz lettél.
— Józan lettem — nézett a szemébe Nasztya.
— Sokáig szelíd voltam.
Most azért fizetek.
Galina Nyikolajevna élesen közbevágott:
— Nélkülünk elveszel!
Szétesik a ház!
Egyedül nem bírod majd!
— Inkább bírom egyedül, mint hogy olyan emberekkel éljek, akik kívülről zárnak be engem — Nasztya elfordult, és az előszoba felé ment.
— Két hetük van.
Oleg utána ment.
— Nasztya, várj…
— Ne érj hozzám — mondta.
— És ne próbálj „lélekről lélekre” beszélni velem.
Lélek itt már rég nincs, Oleg.
Itt csak számítás és félelem van.
Két nappal később ismét zárat cseréltek a házon — de most már Nasztya.
A szerelő jelenlétében, Larissza Petrovna, a szomszéd előtt is, hogy legyen, aki tanúsítja.
Galina Nyikolajevna körözött körülöttük, és megjegyzéseket tett.
— Jaj, micsoda színház…
Nasztya nem reagált.
Csak annyit mondott a szerelőnek:
— Kérem, írja rá a nyugtára a dátumot, és azt is, hogy a régi zárbetétet leszerelték.
Oleg távolabb állt, zsebre tett kézzel, mintha ide csak elhozták volna.
Este újra megpróbálta:
— Legalább beszéljünk normálisan.
Nem vagyok én az ellenséged.
— Az ellenség nem az, akinél kés van.
Az ellenség az, aki mosolyog, és a hátad mögött cselekszik — Nasztya a konyhában ült, és a számlákat rendezgette.
— Mondd, Oleg, tényleg azt hittétek, hogy soha semmit nem tudok meg?
— Azt hittem, hogy te… hát…
— Hogy lenyelem?
Mint mindig?
A férfi hallgatott.
— Tudod, mi a legundorítóbb? — Nasztya felemelte a szemét.
— Nem az, hogy az anyád beleavatkozik.
Ő ilyen.
Ez benne van a vérében.
Hanem az, hogy te… te beleegyeztél.
Elárultál engem.
Oleg hirtelen rávágta:
— Nem árultalak el!
— Lecserélted a zárat.
— Az anya volt…
— Aláírtad a papírokat.
— Az…
— És hallgattál, amikor az anyád „lomnak” nevezte az apám komódját.
Oleg összeszorította az ajkát.
— Mi köze ennek a komódhoz…
— Minden köze ehhez van — mondta halkan Nasztya.
— Az volt az én házam.
Az én levegőm.
Az én emlékem.
Ti pedig úgy döntöttetek, hogy mindent át lehet írni.
Egy héttel később megérkezett az idézés: Nasztya keresetet nyújtott be a lakás használatának akadályozása megszüntetése és a kilakoltatás iránt.
Ehhez jött még egy külön beadvány az aláírás ellenőrzésére.
Oleg úgy tartotta a papírt, mintha forró lenne.
— Tényleg végigcsinálod — mondta.
— Igen — felelte Nasztya.
— Mert ti is végigcsináltátok volna helyettem.
Csak nem arra, amerre nekem kellett volna.
A bíróságon minden olyan volt, mint egy rossz sorozatban: szűk folyosó, idegen arcok, száraz falak.
Oleg görnyedten ült.
Galina Nyikolajevna tartotta magát, de az ujjai rángatóztak.
A bíró megkérdezte:
— Felperes, mi a kérelme?
Nasztya felállt.
— Én vagyok a tulajdonos.
A hozzájárulásom nélkül cseréltek zárat.
Elvitték az irataimat.
Bemutattak egy papírt az én „aláírásommal”, amelyet én nem tettem rá.
Azt kérem, hogy szüntessék meg az akadályoztatást, lakoltassák ki az alpereseket, és kötelezzék őket az access és a kulcsok visszaadására.
Galina Nyikolajevna felpattant.
— Ez hálátlanság!
Mi felújítást akartunk neki!
A bíró szárazon felelte:
— Alperes, üljön le.
A zárat kicserélték?
Oleg halkan mondta:
— Kicseréltük.
— A tulajdonos beleegyezésével?
— Nem.
— Az iratokat elvitték?
Galina Nyikolajevna:
— Másolatokat vittem…
— Engedéllyel?
— Hát… ő nem adta volna.
Valaki felhorkant a teremben, de a bíró még csak fel sem nézett.
— Tehát elismeri, hogy a tulajdonos beleegyezése nélkül cselekedett — mondta a bíró.
— Az aláírás kérdésében külön vizsgálat indul.
A jelen ügyben a bíróság meghozza a döntést…
Nasztya hallgatta a szavakat arról, hogy „kötelezi”, „megszünteti”, „határidőn belül kiüríteni”, de benne csak egyetlen dolog volt: elég.
Ennyi volt.
A folyosón Oleg utolérte.
— Nasztya, tényleg nem lehetett volna másképp?
Megállt.
— Másképp lehetett volna.
Azon a napon, amikor azt mondhattad volna anyádnak: „Állj.”
— Féltem.
— Akkor élj ezzel a félelemmel — mondta halkan Nasztya.
— Csak ne az én házamban.
Galina Nyikolajevna odalépett, eltorzult arccal.
— Még vissza fogsz szaladni.
Egyedül nem bírod majd.
Nasztya figyelmesen nézett rá, harag nélkül.
— A legnehezebbet már elvittem: a maguk „családiasságát”.
A többi már csak munka és idő.
Két hét múlva pakolták a táskáikat.
Február még mindig tartotta magát: szürke hó, jeges pocsolyák, a kezek még kesztyűben is átfagynak.
Oleg ide-oda rohangált a dobozok között, mintha mondani akarna valamit, de nem talált szavakat.
Mielőtt becsukta volna a csomagtartót, odalépett Nasztyához.
— Én… őszintén… nem gondoltam, hogy idáig fajul.
— Én igen — felelte Nasztya.
— Csak sokáig nem akartam ezt magamnak bevallani.
Galina Nyikolajevna búcsúzóul odavetette:
— Hát élj.
Csendben.
Nasztya bólintott.
— Csendben könnyebb meghallani önmagad.
Én pedig régóta nem hallottam már magamat.
Az autó kigördült az udvarról, a kerekek sustorogtak a nedves havon.
Nasztya a tornácon állt, és nem érzett diadalt.
Csak fáradtságot — és valami furcsa, majdnem szégyenletes megkönnyebbülést.
Belépett a házba.
Megállt a komód előtt.
Végighúzta a tenyerét a fán — mintha ellenőrizné, hogy valóban a helyén van.
— Na hát, apa — mondta halkan az ürességnek.
— Nem hagytam.
A konyhában kattant a villanykapcsoló.
A fény egyenletesen terült szét.
A házban többé nem volt idegen szag, idegen rendelkezés és idegen „mi”.
Nasztya elővette a zsebéből az új kulcsokat, letette őket az asztalra — mint egy pontot, amely végre a megfelelő helyre került.
