A rokonok arcáról azonban lefagyott a pimasz mosoly, amikor eléjük tettem a keresetlevelet.
— És te hallgattál? — mondta Inga, a mosogató mellett állva, könyékig szappanhabosan.
Az apa jubileuma tiszteletére rendezett ünnepi vacsora fél órával korábban ért véget.
A vendégek elmentek, a család pedig a megszokott módon a rengeteg mosatlant az idősebb lányra hagyta.
Az asztalnál, a maradék Napóleon-tortát eszegetve, a fiatalabb húg, Vika ült.
Mellette, kényelmesen hátradőlve a széken és fogpiszkálóval a fogát piszkálva, a férje, Lyonya ült.
Az anya, Tamara Petrovna, a teáskannával sürgölődött, igyekezve nem Inga szemébe nézni.
— Ugyan mit kellett volna mondani? — vont vállat Vika, miközben lenyalta a krémet a kanálról.
— Az ügy már el van döntve, Lyonya meg én már brigádot is találtunk.
— Lebontjuk a falakat, kibővítjük a gyerekszobát.
— Végül is nekünk kettő van, nekünk nagyobb szükségünk van rá.
Inga papírtörlővel megtörölte a kezét.
Összegyűrte, és beledobta a szemetesbe.
— Nagymama lakását — mondta.
— Azt, amelyben két éve a saját pénzemből teljes felújítást végeztem.
— És öt éven át fizettem a rezsit, mert „Vikának jelzáloghitele van, neki nehéz”.
— Ti ezt a lakást átírattátok rá?
Az asztalfőn ülő apa, Gennagyij Ijics megigazította a szemüvegét.
— Inga, ne kezdd.
— Vika a kisebbik, neki gyerekei vannak.
— Te meg önálló nő vagy, autót vezetsz, jó beosztásod van.
— Mire neked egy második lakás?
— Elrakod sóba?
— Az ajándékozási szerződést már egy hete elkészítettük — vágta közbe gyorsan az anya, bűnbánó mosollyal.
— Nem akartunk felzaklatni a negyedéves jelentés előtt.
— Úgyis mindig el vagy foglalva.
Inga ezekre az emberekre nézett, akiknek a problémáit az utóbbi években mind ő oldotta meg.
Fogorvos anyának?
Inga.
Szanatórium apának?
Inga.
Vikát összekészíteni a szülészetre?
Inga.
Aztán a húgára pillantott.
Vika olyan képet vágott, mint egy győztes, aki úgy ütötte meg a főnyereményt, hogy még lottószelvényt sem vett.
Lyonya vigyorgott, miközben a telefonját nézte.
— Vagyis a hátam mögött döntöttetek erről — mondta kijelentő hangon.
És ekkor az anya kitárta a kezét, és kimondta ezt a mondatot:
— Jaj, azt hittük, neked mindegy!
— Te úgysem kérsz soha semmit — tehát nincs is szükséged semmire.
Inga a mosatlan edények halmára nézett.
— Nincs rá szükségem? — kérdezte vissza.
— Rendben.
Felvette a székről a táskáját.
— Inga, hová mész?
— És a desszert?
— És a mosogatás? — kiáltotta az anya.
— Hiszen a tortát még meg sem ettük teljesen!
— Majd elmosogatja a két lakás tulajdonosa — mondta Inga, miközben felvette a cipőjét.
Kilépett a lakásból, és maga mögött becsukta az ajtót.
A következő két hétben Inga nem vette fel a telefont.
A családi csoportchatben teljes hisztéria uralkodott.
„Inga, megsértődtél?” — írta anya.
„Nevetséges, felnőtt nő vagy, mégis úgy viselkedsz, mint egy kamasz.
Vedd fel a telefont, meg kell beszélni, ki viszi apát a kardiológushoz” — pötyögte Vika.
Inga csak átfutotta az üzeneteket, miközben a közjegyző irodájában ült.
Az asztalon előtte mappák hevertek számlákkal, vállalkozói szerződésekkel és az elmúlt három év bankszámlakivonataival.
— Kiváló esélyei vannak — kopogott a tollával az asztalon Nagyezsda Szergejevna, az éles tekintetű nő.
— Másfél millió rubelt fektetett bele egy olyan lakás felújításába, amely nem az ön tulajdona volt.
— Plusz a havi befizetések.
— Ez a tulajdonos klasszikus jogalap nélküli gazdagodása.
— Mivel a felújítás idején a szülők voltak a tulajdonosok, a kereset ellenük irányul majd.
— De mivel a lakást a húgának ajándékozták…
— Nem akarok a szüleimmel pénzért pereskedni — szakította félbe Inga.
— Nekem jogi csapda kell a húgomnak.
— Akkor a „B” terv szerint járunk el — bólintott az ügyvéd.
— Ha azt akarják, hogy az ajándékozás érvényben maradjon, és ne kapjanak egy másfél milliós keresetet, amely láncreakcióként az ügyletre is kihat, akkor kénytelenek lesznek elfogadni a feltételeit.
— Készítse elő az iratokat — mondta Inga.
A megtorlás onnan érkezett, ahonnan senki sem várta.
Három nappal később az apának hipertóniás krízise lett.
Nem volt halálos, de kórházi ellátásra, gondozásra és drága gyógyszerekre volt szüksége.
A telefon szinte szétrobbant.
40 nem fogadott hívás anyától.
15 Vikától.
Inga egy kávézóban ült, lattét ivott, és a telefonját nézte.
Tudta, hogy most az „kényelmes lányt” keresik, aki odasiet, elintézi az orvosokat, és mindent megvesz a lista szerint.
Egyetlen üzenetet írt a közös chatbe:
„Kiküldetésben vagyok.
Nincs térerő.
Minden kérdést a húgommal intézzetek.”
A botrány egy héttel később robbant ki, amikor apát kiengedték a kórházból.
Inga találkozót szervezett a saját irodája tárgyalójában.
A hivatalos környezet jobban lehűti az emberek nagyképűségét, mint bármilyen kiabálás.
A család belépett.
Vika vörös volt a dühtől, Lyonya idegesen rángatta a vállát, az anya sírt.
Az apa botjára támaszkodva a padlót nézte.
— Te… szörnyeteg! — sivította Vika már az ajtóból.
— Apának rosszul volt!
— Lyonyának el kellett kéredzkednie a munkából, és elvették a prémiumát!
— Fel tudod ezt fogni egyáltalán?!
— Fel — válaszolta nyugodtan Inga, a székekre mutatva.
— Üljetek le, rövid lesz a beszélgetés.
— Miféle beszélgetés? — vágott közbe Lyonya.
— Pénzt kell adnod!
— Hiszen gazdag vagy, se gyerek, se teher!
Inga egy vastag mappát tett az asztalra.
— Ebben — kezdte — egy bírósági keresetlevél van.
— A Voronov házaspár, vagyis a szüleim ellen irányuló kereset, 1 540 000 rubel jogalap nélküli gazdagodás visszakövetelésére.
— Ez a nagymama lakásában végzett felújítás költsége, az anyag- és munkaszámlákkal együtt.
— Plusz a más pénzének használatáért járó kamatok.
A szobában csend lett.
Tamara Petrovna elsápadt, és a szívéhez kapott.
— Te… te perelni fogod az anyádat? — suttogta az apa.
— Vissza fogom szerezni, ami az enyém — vágta rá Inga.
— Azt mondtátok, hogy én soha semmit nem kérek.
— Most követelni fogok.
— Amint a keresetet benyújtják, arra a lakásra, amelyet Vikának ajándékoztatok, zárlat kerül mint a vitában érintett vagyontárgyra.
— Az ajándékozási ügyletet színlelt szerződésként fogjuk megtámadni, amelyet az adósságok elkerülése céljából kötöttek.
— Ezt nem mered megtenni — sziszegte Vika.
— Ez az én lakásom!
— Ez az a lakás, amelybe én másfél milliót fektettem — Inga kinyitotta a második mappát.
— De hajlandó vagyok egyezséget kötni, mégpedig most azonnal.
Egy címeres pecséttel ellátott dokumentumra mutatott.
— Mi ez? — kérdezte gyanakodva Lyonya.
— Ez egy közjegyző által hitelesített tartási és szülőtartási megállapodás.
— A felek: Viktorija Leonidovna és a szülők.
Inga felállt, és a táblához lépett.
— Számoljunk.
— A lakás körülbelül 10 milliót ér.
— Az elmúlt öt évben körülbelül 3 milliót fektettem a családba.
— Ti kaptatok egy vagyontárgyat, én pedig megkaptam azt a mondatot, hogy „neked nem kell”.
— Az igazságosság nem történt meg, ezért kénytelen voltam a saját kezembe venni a helyzetet.
A húgára nézett.
— Vika, ezt a megállapodást aláírod.
— Ebben az áll, hogy köteles vagy havonta minden szülőnek két-két létminimum összegét kifizetni, továbbá teljes egészében fizetni a kezelésüket, a rezsijüket, és szükség esetén gondozót fogadni.
— Ez az ára az ajándékba kapott lakásnak.
— Én ezt nem írom alá! — visította Vika.
— Nincs pénzem!
— Gyerekeim vannak!
— Akkor holnap reggel benyújtom a keresetet — csattintotta be a táskáját Inga.
— A bíróság megsemmisíti az ajándékozást, visszaadja a lakást a szülők tulajdonába, hogy abból ki tudjanak engem fizetni a felújításért.
— A lakást el kell majd adni, a maradékot pedig elosztjátok.
— Válassz: vagy a lakás a tied, de teljes egészében, jogilag rögzítetten te tartod el a szüleidet életük végéig, vagy elveszíted a lakást.
Lyonya kikapta a szerződést, és ide-oda cikáztatta a szemét a sorokon.
— Vik… itt indexálás is van… és évente egyszer szanatóriumba kell vinni őket… — motyogta, miközben verejtékezni kezdett.
— Pontosan — bólintott Inga.
— A szülők öregszenek, gondozásra van szükségük, ezt eddig én csináltam ingyen és önként.
— Ti úgy döntöttetek, hogy az én hátamon akartok a mennyországba bejutni, Vikát meg örökössé tenni.
— Most minden igazságosan lesz.
— Az örökös nemcsak az aktívákat kapja, hanem a terheket is.
— Kislányom, hogy tehetted ezt… — sírta az anya.
Inga az anyjára nézett.
— A rokon emberek nem íratnak át titokban ingatlant a másik háta mögött, mama.
Inga megnyomta a szelektor gombját.
— Nagyezsda Szergejevna, kérem, hívja be a közjegyzőt, készen állnak az aláírásra.
Vika zokogott, és elkenődött a szempillaspirál az arcán.
Lyonya vörösen ült, mint a rák, és felfogta, hogy az „ingyen lakás” életfogytig tartó jelzáloggá változott a szülők életének végéig.
Az apa remegő kézzel kereste a szemüvegét.
De aláírták.
Egy hónappal később az apának jubileuma volt — hetvenéves lett.
Ingát nem hívták meg, de nem is várta.
A telefon pittyent.
Feloldotta a képernyőt.
Üzenet érkezett Vikától a közös chatbe, amelyből Inga soha nem lépett ki, emlékeztetőül meghagyva azt:
„Anya, ebben a hónapban nem tudok pénzt adni a gyógyszerekre!
Lyonyának megvágták a fizetését!
Adjon Inga!”
Rögtön utána üzenet jött anyától:
„Vika, te írtad alá a szerződést.
Ha nem utalod át a pénzt, Inga azt mondta, végrehajtókat küld.
Nincs más választásunk, kislányom.
Oldd meg.”
Inga elmosolyodott.
A bumeráng visszatért.
