Hiába gondolta, hogy majd csendben maradok.
— Ürítsd ki a hálószobát a második emeleten.
Lehetőleg rögtön most — jelentette ki ellentmondást nem tűrően az anyósom, miközben három hatalmas kockás táskát rakott le az egyedi készítésű, tömör tölgyből készült konyhaszigetemre.
— És egyáltalán, szedd össze a személyes dolgaidat dobozokba, és vidd át a tárolóba.
Holnap vendégek érkeznek, nincs szükség arra, hogy a rongyaiddal villogj itt a kliensek előtt.
Lassan belekortyoltam a kávéba a kedvenc bögrémből, és azt éreztem, hogy nem düh ömlik szét bennem, hanem valami kristálytiszta, hideg nyugalom.
Zinaida Pavlovnára néztem, aztán a mögötte álló sógornőmre, Dására, majd a tekintetemet a férjemre, Vadimra emeltem.
Vadim nagy igyekezettel úgy tett, mintha a laminált padló illesztéseit tanulmányozná.
— Vendégek érkeznek? — kérdeztem udvariasan.
— Hová?
Kik?
— Jaj, Anya, ne játszd már a butát! — forgatta a szemét Dása.
Megigazította a hanyag kontyba tűzött haját, ami a szalonban háromezer rubelbe került neki.
— Tavasszal már mondtam, hogy elindítom a saját szerzői elvonulásomat, a „A Világegyetem Lélegzete.
A bőség felébresztése” programot.
Tizenöt lány érkezik Moszkvából, VIP-csomaggal!
Holnap reggel tízkor transzferük lesz az állomásról.
— És ehhez mi köze az én házamnak? — óvatosan visszatettem a csészét a csészealjra.
Az anyósom drámaian összecsapta a kezét.
— Nahát, megjöttünk!
Hogyhogy a te házad?
Te és Vadik három éve vagytok házasok!
Ez a ti közös, családi fészketek!
— Dásának most szüksége van arra, hogy talpra álljon, hiszen saját vállalkozást indít.
Neked, mint a bátyja feleségének, csak örülnöd és segítened kellene.
Mi már el is döntöttük vele: az elvonulások minden hétvégén itt lesznek megtartva.
— Ti addig majd a nyári konyhában laktok, ott meleg van, teszünk be hősugárzót.
A nagy házban pedig a lányok meditálnak majd.
Néztem ezt a felhőtlen pimaszság-parádét, és szinte élveztem a pillanatot.
Minden szépen efelé haladt.
A vidéki házam, kétszáz négyzetméterrel, panorámaablakokkal és fenyőerdőre néző kilátással, az én büszkeségem volt.
Öt évvel azelőtt vettem meg a telket, hogy megismerkedtem Vadimmal.
Én magam felügyeltem az építkezést, én veszekedtem a kivitelezőkkel, én fektettem bele minden fillért a pénzügyi igazgatói prémiumaimból.
Vadim, a szabadúszó fotós, akinek ingadozó bevétele volt és finom lelki világa, már minden készen kapott ebbe a házba költözött be.
Három év házasság alatt az ő legfőbb hozzájárulása ehhez az otthonhoz egy függőágy megvásárlása volt, amelyben szeretett heverészni, amíg én a füvet nyírtam.
És most az ő vállalkozó kedvű rokonsága úgy döntött, hogy az én házam tökéletes ingyenes eszköz lesz Dása önjelölt gurubizniszéhez.
— Vadim — fordultam a férjemhez.
— Nincs valami, amit mondani szeretnél az anyádnak és a húgodnak?
Vadim zavarba jött, megdörzsölte a nyakát, és kipréselte magából a jellegzetes mondatát, amit mindig hallottam, valahányszor a rokonsága átlépte a határokat:
— Anyecska, légy már bölcsebb.
Ugyan, mit számít ez neked?
Hiszen ez csak heti pár nap.
Dásának tényleg el kell kezdenie valahol.
Egyébként hitelt is felvett a szervezésre.
Rengeteg pénzt!
Nem lehet így bánni a családdal…
— Hárommilliót! — emelte fel büszkén az állát a sógornőm.
— Ráadásul anya lakására jelzáloggal!
Felbéreltem prémium cateringet, rendeltem Nepálból éneklő tálakat, kifizettem az influenszereknél a reklámot!
A lányok fejenként hetvenezer rubelt fizettek a hétvégéért.
Szóval, Anya, kérlek, cirkusz nélkül.
Még el kell helyeznem itt a füstölőket, és a bútorokat a megfelelő zónákba kell tolnom.
Tett egy lépést a második emeletre vezető lépcső felé.
— Megállj — szóltam, és a hangom halkan csengett, de úgy, hogy Dása megdermedt, egyik lábával már a lépcsőfok fölött.
— Először is.
Ami a házastársak valamelyikének a házasságkötés előtt a tulajdonában volt, az az ő saját tulajdona marad.
Ez a ház, ez a telek, és még az a függőágy is odakint — az enyém.
Száz százalékban.
Vadimnak itt nincs részesedése, és soha nem is volt.
— Na és! — visította az anyósom, elvörösödve a dühtől.
— Egyházi esküvőtök is volt!
Isten előtt minden közös!
— Isten előtt talán közös, de az ingatlan-nyilvántartás előtt az enyém — vágtam rá.
— Másodszor.
Dása, hárommillió rubelt vettél fel Zinaida Pavlovna lakására jelzáloggal?
— Igen!
És holnap el is kezdem visszahozni azt a pénzt! — vágott vissza a sógornőm.
— Nem fogod — mosolyogtam rá az egyik legkedvesebb mosolyommal, ami csak volt az arzenálomban.
— Mert holnap ide nem jön senki.
Pontosabban jönni jöhetnek, de a kerítésen túl nem jutnak.
Vadim elsápadt.
— Anya, mégis mire készülsz?
Ne alázz meg minket az emberek előtt!
Dásának vissza kell majd fizetnie a pénzt!
— Ó, vissza fogja fizetni — bólintottam.
— Kétszeresen, ha perelnek a szolgáltatás elmaradása miatt.
Tudod, Dása, kereskedelmi tevékenységet folytatni lakóövezeti telken, anélkül hogy annak rendeltetését hivatalosan megváltoztatnák, tilos.
De ez még apróság.
A lényeg az, hogy én, mint egyedüli tulajdonos, sem szóban, sem írásban nem adtam neked beleegyezést arra, hogy a házamat kereskedelmi célra használd.
— Magasról teszek én a te beleegyezésedre! — ordította Dása, és lehullott róla a spirituális máz.
— Én már mindent kifizettem!
Holnap hozzák a masszázsasztalokat meg a szakácsot!
Én magát téged is kivágatlak innen, ha akadályozol!
Vadik, mondd meg a feleségednek!
És ekkor Vadim végzetes hibát követett el.
Odajött hozzám, megpróbált megfogni a könyökömnél, és a fogai között sziszegte:
— Anna, fejezd be a hisztériát.
Holnap vendégek jönnek ide.
Szedd össze a dolgaidat, és menj ki a tárolóba, ne idegesíts.
Én itt nem vagyok kisebb gazda, mint te.
Leráztam a kezét.
Rendben.
— Vadim — néztem egyenesen a szemébe, és ő hirtelen hátrébb lépett, mintha valami egészen rosszat olvasott volna ki a tekintetemből.
— Holnap beadom a keresetet a házasság felbontására.
Úgyhogy a te „gazdálkodásodnak” itt vége.
— Micsoda… válás? — sipította az anyósom, és azonnal elvesztette minden lendületét.
— Egy elvonulás miatt?
Anyecska, hát minek így fejjel a falnak menni…
— Nem az elvonulás miatt, Zinaida Pavlovna.
Hanem azért, mert belefáradtam abba, hogy a családjuk ingyenes etetőhelye és kényelmes szállodája legyek — mondtam minden szót tagoltan.
— És most pontosan harminc percük van arra, hogy összeszedjék a batyuikat, vigyék magukkal a fiukat, és hagyják el a magántulajdonomat.
— És ha nem megyünk el? — hunyorított rám rosszindulatúan Dása.
— Mit csinálsz velünk?
Rendőrt hívsz?
Szó nélkül elővettem a telefonomat, megnyitottam a biztonsági céges alkalmazást, amellyel szerződésben álltam, és megnyomtam a gyorsreagálású egység hívására szolgáló piros gombot.
— Nyolc perc múlva itt lesznek.
A járőr a szomszédos lakóparkban állomásozik.
Kemény fiúk, nem értik a „családi fészekről” szóló vicceket.
Betöréses jogosulatlan behatolásként fogják rögzíteni.
Dása arca olyan színű lett, mint az az éretlen avokádó, amellyel a VIP-kliensnőit akarta etetni.
Mintha végre kezdett volna leesni neki az egyszerű matek: nincs ház, nincs elvonulás, tizenöt dühös nő holnap zárt kapukhoz érkezik, a bank pedig elkezdi számolni a kamatokat arra a hárommillióra, amelynek fedezete az anyja egyetlen lakása.
— Vadik… — szorította reszkető kezét a mellkasára az anyósom, miközben a fiára nézett.
— Vadik, csinálj valamit!
Az utcán maradunk ezzel a hitellel!
De Vadim semmit sem tett.
Csak állt ott görnyedten, és a márkás sportcipőjét bámulta, amelyet az én hitelkártyámmal vettek meg.
Hét perccel később fékcsikorgással állt meg a kapunál a biztonsági cég fekete terepjárója.
Két erős, egyenruhás férfi magabiztosan lépett be a telekre.
Ez az idő elég volt Dásának és Zinaida Pavlovnának arra, hogy átkozódva, sírva és pánikban visszahajigálják a táskáikat Dása Solarisának csomagtartójába.
Vadim némán cipelte a bőröndjét, amelyet én gondosan segítettem neki összepakolni.
— Ezt még meg fogod bánni!
Tönkretetted a családunkat!
Te… te… ezt még visszakapod, mint a bumerángot! — kiabálta az anyósom már a kapun kívülről.
— Mély bőség-ébredést kívánok maguknak — válaszoltam őszintén, és megnyomtam a távirányító gombját.
A kovácsoltvas kapu lassan bezárult, és örökre elválasztotta őket az életemtől.
Másnap reggel friss kávét főztem, és kimentem a verandára.
A kapunál nem volt senki — nyilván Dása az éjszaka folyamán felfogta a katasztrófa méretét, és időben lemondta a VIP-kliensnőit.
Viszont a kis kapunál ott toporgott Vadim.
Félénken nézett a kaputelefon kamerájába.
— Any… — hallatszott a hangszóróból.
— Ott felejtettem a töltőmet.
Meg hát… anya és Dása tegnap tényleg túllőttek a célon.
Én ezt meg is mondtam nekik, össze is vesztünk!
Beengedsz?
Beszéljünk normálisan.
Szó nélkül megnyomtam a telefonomon a gombot, de nem a kapunyitót, hanem a futárhívást.
Egy órával később egy mogorva futár felpakolta az autójába Vadim megmaradt kacatjait tartalmazó dobozt, amelynek tetejére gondosan ráhelyeztem a kedvenc függőágyát.
A kézbesítési cím: Zinaida Pavlovna lakása.
A fizetést utánvéttel állítottam be.
