De a haverok elhallgattak, amikor a feleség kihozta a különleges fogást.
Az előszobában sűrűn terjengett a szárított hal, az állott holmik és a komló szaga.
Julja óvatosan behúzta maga mögött a bejárati ajtót, igyekezve, hogy a kulcsok ne csörrenjenek meg.
Az eső, amelyben vagy negyven percet állt a megállóban, teljesen átáztatta a vékony trench coatját, és most hideg cseppek csorogtak le a lábán.
A nappaliból öblös férfinevetés hallatszott.
— …én meg megmondtam neki: ha nem tetszik, pakolja össze a holmiját! — harsogta Kosztya ismerős, kissé rekedt baritonja.
— És hová menne?
— A lakás az enyém, a kocsi az enyém.
— Kisírja magát a fürdőszobában, aztán visszamegy a tűzhelyhez állni.
Valaki a társaságból bizonytalanul felkacagott.
Poharak csörrentek.
Julja lehúzta a vizes csizmáját.
A trench coat anyaga undorítóan tapadt a vállára.
Végigment a folyosón, vigyázva, hogy ne lépjen rá a laminált padlón lévő ragacsos foltokra, majd megállt az ajtóban.
Az új, világos faasztaluknál, जिसे Julja maga rendelt katalógusból, hárman ültek.
Kosztya szétterülve ült az asztalfőnél, keresztbe tett lábbal.
Vele szemben Pasa görnyedt, a műhelybeli kollégája, mellette pedig még egy ismeretlen férfi ült kinyúlt szürke kapucnis pulóverben.
Az asztalon üres üvegek, összegyűrt papírtörlők és halpikkelydarabok hevertek.
— Ó, milyen előkelő vendég — vette észre őt Kosztya a szeme sarkából, és lustán felé fordította a fejét.
Fel sem próbált egyenesebben ülni.
Az arca vörös volt, a haja csillogott.
— Mit ácsorogsz ott?
— Menj a konyhába, szerezz valami harapnivalót a srácoknak.
— Elfogyott a sajt.
Pasa kínosan megköszörülte a torkát, és a maga elé tett üres poharat bámulta, mintha annak mintázatát tanulmányozná.
Julja a férjére nézett.
Nem remegett a térde, és nem is sírt.
Csak elviselhetetlen nehézséget érzett.
Az elmúlt nyolc hónapban minden valami mély gödör felé gurult.
Kosztya elvesztette az állását a központban, alkalmi munkákból tengődött, és napról napra egyre arcátlanabb lett.
Megszűnt észrevenni Julja beosztását, a klinikán végigdolgozott műszakok utáni fáradtságát, ahol recepciósként dolgozott.
Egyre gyakrabban nyúlt a tömény italokhoz.
Először hétvégén, aztán hangulattól függően.
A hangulata pedig állandóan romlott.
— Nem fogok semmit készíteni — mondta Julja egyenletes hangon.
— Tessék? — Kosztya összehúzta a szemét, mintha rosszul hallott volna.
— Pakolok.
— Ritánál fogok lakni egy darabig.
— Hétfőn pedig beadom a papírokat a kapcsolatunk megszüntetésére — megfordult, és elindult a hálószoba felé.
A régi bőrönd zárjai kattanva nyíltak ki.
Julja kinyitotta a szekrényajtót, és lerántott a vállfáról pár blúzt.
A folyosón nehéz dobogás hallatszott.
Kosztya berontott a hálóba, és majdnem leverte a vállával az ajtófélfát.
— Miféle válás, anyámnak holnap jubileuma van! — bömbölte a férj, elállva az utat.
— Eszednél vagy?
— Holnap az egész rokonság ott lesz az étteremben!
Nehézen lélegzett.
Annyira áradt belőle a tegnapi italozás szaga, hogy Juljának hátra kellett lépnie az ablak felé.
— Nagyezsda Iljinyicsna remek asszony.
— Add át neki a bocsánatkérésemet — Julja beledobta a neszesszerét a bőröndbe.
— Mondd a vendégeknek, hogy rosszul lettem.
— Vagy hogy megszöktem.
— Nekem mindegy.
Kosztya előrelépett, nehéz bakancsa pontosan a nyitott bőrönd szélére taposott.
— Sehova nem mész — mélyítette le a hangját fenyegető suttogássá.
— Most azonnal kimész, csinálsz nekünk enni, és mosolyogsz.
— Nem fogok a haverjaim előtt megszégyenülni.
— Világos?
Julja a férfi megfeszült nyakát és nehéz kezeit nézte.
Részeg emberrel vitatkozni egy zárt szobában rossz ötlet volt.
Eszébe jutott a reggeli beszélgetés a barátnőjével, Ritával.
„Julka, ebből baj lesz.”
„Ennek az embernek már semmi lelkiismerete nincs.”
„Ne menj neki nyíltan, inkább légy ravasz.”
— Rendben — engedte ki lassan a kezéből a pulóvert Julja.
— Vedd le a lábad.
— Csinálok salátát.
— De holnap az étterembe egyedül mész.
— Ez az én feltételem.
Kosztya önelégülten elvigyorodott.
A fejében most épp győzött.
Helyre tette a makacs asszonyt.
— Na, így már okos vagy — veregette meg a tenyerével az ajtófélfát.
— Tíz perc múlva várjuk.
— És a szószt ne sajnáld.
Visszament a nappaliba.
Julja becsukta mögötte a hálószoba ajtaját, állt még pár másodpercig, és hallgatta, ahogy odakint újra megcsörren az edény.
Aztán a konyhába indult.
A hűtő eléggé üres volt.
Az alsó polcon három nagy paradicsom, egy uborka és egy műanyag vödör tejföl feküdt — az anyósa ajándéka.
Julja kivette a zöldségeket, és leöblítette őket a csap alatt.
A kés tompán koppant a fából készült vágódeszkán.
A ritmus megnyugtatta.
A felszeletelt paradicsomdarabokat egy mély üvegtálba tolta.
Ekkor a tekintete a felső polcra esett, ahol a gyógyszereket tartották.
Egy hónappal korábban Kosztyának kivizsgálást írtak elő — nehézséget érzett a hasában.
Az orvos különleges oldatot írt fel neki mélytisztításra.
Nagyon erős szer volt, amely mindent eltávolított, ami fölösleges.
Kosztya akkor csak keveset ivott belőle, fél napot az elvonulóhelyen töltött, aztán közölte, hogy a vizsgálatra nem megy el.
Az üveg így is ott maradt a sarokban.
Julja elővette ezt a nehéz tubust.
Elolvasta az útmutatót.
„A hatás 15–20 perc múlva jelentkezik.”
Az íze enyhén sós volt, de sűrű ételben egyáltalán nem lehetett érezni.
Le csavarta a kupakot.
A kezei pontosan dolgoztak.
Julja bőven öntött a tejfölös vödörbe egy rendes adagot.
Alaposan elkeverte a masszát egy kanállal.
A színe és a szaga nem változott.
Ezután a dresszinget a zöldségekre öntötte, megsózta és megborsozta.
A saláta remekül nézett ki.
Frissnek és étvágygerjesztőnek.
A tálat kézbe véve Julja bement a nappaliba.
— Jó étvágyat — tette le a tálat egyenesen a férje elé.
Pasa felélénkült, és a villájáért nyúlt.
— Ó, saláta.
— Köszi.
— Nem, Pasa, bocsáss meg — Julja finoman, de határozottan Kosztya felé tolta a tálat.
— Ez csak a férjemnek van.
— Különleges recept, hogy magához térjen.
— Ma nagyon kimerült.
A kapucnis férfi felhorkant, Kosztya pedig elégedetten elmosolyodott.
Tetszett neki, hogy a felesége a barátai előtt figyel rá.
Felnyársalt egy hatalmas paradicsomdarabot, bőven beleforgatva a tejfölbe, és a szájába tette.
— Nem rossz — mondta ki az ítéletet, miközben egy uborkadarab után nyúlt.
— Csak egy kis só hiányzik.
Julja a falnak vetett vállal állt, és némán nézte, ahogy eszik.
Nem sietett sehova.
Kosztya a tál felét megette, majd leöblítette a poharában maradt itallal.
Csuklott egyet.
— Na, most már mehetsz összepakolni a holmidat — legyintett, miközben hátradőlt a széken.
— Csak a kulcsokat hagyd a kisszekrényen.
— Ott fogom hagyni — egyezett bele nyugodtan Julja.
— Mellé pedig ott hagyom neked annak a szernek a használati utasítását is, amit most megettél a tejföllel együtt.
Kosztya összeráncolta a homlokát.
— Mit beszélsz?
— Emlékszel a cseppekre, amiket az orvos felírt? — Julja kissé oldalra billentette a fejét.
— Beleöntöttem őket a salátába.
— Jó nagy adagot.
— Tekintve, hogy ezt összekeverted töménnyel és zsíros tejföllel… szerintem körülbelül tíz perc múlva felejthetetlen élmények várnak rád.
A szobában nagyon csend lett.
Csak az autók kerekeinek suhogását lehetett hallani odakintről.
Pasa lassan letette a villáját az asztalra.
Kosztya arca vörösből sápadttá vált.
Nagyon is jól emlékezett, hogyan hatott rá múltkor ez a szer.
A hasa már küldte is az első jelzéseket.
A nappali csendjében jellegzetes hang hallatszott a bendője felől.
— Te… teljesen megőrültél? — rekedten kérdezte Kosztya, miközben az asztal szélébe kapaszkodott.
A homlokán verejték jelent meg.
— Teljesen magamnál vagyok.
— És így is akarok maradni — ellépett a faltól Julja.
— Holnap a jubileumon mindenképpen mondd meg anyádnak, hogy az éttermi fogásokkal érdemes óvatosnak lenni.
— Mert ki tudja.
Kosztya hirtelen fel akart pattanni, de a görcs összehúzta.
Meghajolt, könyökével meglökve az üres üvegeket.
Azok csörömpölve gurultak végig a padlón.
— Paha… — préselte ki Kosztya, görnyedten.
— Hallod, hívj egy kocsit…
— Megyek a gondolkodószobába.
— Gyorsan!
Ügyetlenül kiugrott az asztal mellől, zokniban csoszogva végigrohant a folyosón.
Csapódott az ajtó, kattant a retesz.
Julja nyugodtan bement a hálószobába.
Becsapta a bőröndöt, és levette a fogasról a száraz kabátot.
Amikor kigurította a holmiját az előszobába, a férje barátai már sietve húzták a cipőjüket, nyilvánvalóan nem akarták végignézni ennek a történetnek a végét.
Odakint elállt az eső.
Frissesség és nedves aszfalt illata terjengett.
Julja végre érezte, milyen könnyű lélegezni, megfogta erősebben a bőrönd fogantyúját, és elindult a sugárút felé.
A zsebében megremegett a telefon az anyós első üzenetétől a másnapi ünnepséggel kapcsolatban, de Julja egyszerűen félresöpörte azt.
Egy este várta a barátnőjével, forró tea és egy egészen más, normális élet.
