De nem tudta, milyen papírt hoztam el tegnap a közjegyzőtől.
A kulcs csikorgása a zárban úgy hangzott, mint egy lövés.
Még a reggeli kávémat sem volt időm befejezni, amikor Zinaida Pavlovna betört az előszobába.
Tompa puffanással ledobott a linóleumra két kockás utazótáskát, és úgy, mintha ő lenne itt a háziasszony, lerázta a havat a csizmájáról.
A levegőben azonnal megült a kedvenc olcsó parfümjének fojtogató szaga, összekeveredve a téli hideggel.
— Na mi van, Anyecska, eleget éltél kényelemben, mindent készen kapva, ennyi volt! — jelentette ki hangosan az anyósom, és cipőben egyenesen besétált a konyhába.
— Igorocska mindent elmondott nekem.
Hála istennek, új szerelme van, egy igazi nő.
Beadta a válópert.
Úgyhogy na, pakold össze a fazekaidat meg a merőkanalaidat, és ürítsd ki a négyzetmétereket.
Az asztalnál ültem, és úgy szorítottam a kihűlt bögrét, hogy kifehéredtek az ujjaim bütykei.
Belül minden reszketett a sértettségtől és a dühtől.
Tíz év házasság.
Tíz évig én cipeltem a hátamon a háztartást, miközben az ő drágalátos „kisfia” önmagát kereste, és félévente munkahelyet váltott.
Tegnap pedig rajtakaptam egy húszéves titkárnővel.
És bocsánatkérés helyett ezt hallottam: „Te magad vagy a hibás, nem inspirálsz engem férfiként!”
Becsapta az ajtót, és elrohant panaszkodni anyucikájához.
— Eszénél van maga, Zinaida Pavlovna? — a hangom áruló módon megremegett.
— Hová menjek?
— És engem ez érdekel? — az anyósom a hatalmas csípőjére tette a kezét, és győztesen elvigyorodott.
— Menj csak vissza anyádhoz a faluba!
Itt tíz évig csak madárjogon éltél.
Szegény Igorocska megszakadt a munkában, fizette a jelzálogot, te meg, élősködő, csak élvezted az egészet.
Az én lányom, Dása a férjével ideköltözik, nekik nagyobb hely kell.
Igorocska meg addig nálam lakik.
Na, mozgasd magad, estig nem érek rá várni!
Nyúlt a szekrényhez, ahol a drága porcelánkészletem állt, amit a szüleimtől kaptam, és szemrebbenés nélkül kitárta az ajtaját.
És abban a pillanatban bennem mintha átkapcsoltak volna egy kapcsolót.
Az önsajnálat elpárolgott, átadva a helyét a jeges, kristálytiszta nyugalomnak.
— Tegye vissza a helyére — mondtam halkan, de fémes éllel a hangomban.
— Tessék?! — fordult meg hirtelen az anyósom.
— Hogy merészelsz így beszélni velem, te hálátlan dög?
Azonnal kihívom a rendőrséget, és kivágnak téged az én fiam lakásából!
Lassan felálltam.
Odamentem a táskámhoz, elővettem belőle egy kék kartonmappát, és ledobtam az asztalra, pont Zinaida Pavlovna orra elé.
— Hívja csak — vigyorodtam el.
— Rögtön most.
Csak közben kérdezze meg a maga zseniális fiacskájától is, miért nem mondta el magának az igazat.
— Miféle igazat még? — gyanakodva hunyorított, de a mappához nem nyúlt.
— Nyissa ki.
Olvassa el.
Hiszen maga olyan művelt nő — fontam össze a karomat a mellkasomon.
Az anyósom fintorogva kinyitotta a mappát.
A szeme végigszaladt a címeres pecséttel ellátott hivatalos papír sorain.
Élvezettel figyeltem, ahogy kifut a szín a puffadt arcából, és az szürkés-földszínűvé válik.
Zinaida Pavlovna egyre szaporábban vette a levegőt.
— Mi ez a semmitmondó papír? — sipította.
— Miféle ajándékozási szerződés?
— A lehető legszokványosabb — vontam vállat.
— Ezt a lakást a szüleim vették, miután eladták az északi háromszobásukat.
És még azelőtt az én nevemre íratták ajándékozási szerződéssel, hogy összeházasodtam volna a maga fiacskájával.
A maga Igorocskája egyetlen fillért sem fizetett érte.
A törvény szerint az ajándékba kapott vagyon váláskor nem oszlik meg.
Az csakis az enyém.
— Hazudsz! — visította az anyósom, miközben gyűrögette a terítő szélét.
— Igorocska azt mondta, hogy együtt vettétek fel a jelzálogot!
Minden hónapban utalt nekem pénzt, mutatta a csekkeket, hogy fizeti a lakást!
— Á, szóval erről van szó — nevettem fel hangosan, pedig ettől az igazságtól felfordult a gyomrom.
— Hiteleket vett fel az autójára és ajándékokra annak a kiskorú szeretőjének.
Magának pedig a jelzálogról hazudott, hogy ne zrikálja.
Maga meg tátott szájjal elhitte.
Az anyósom nehézkesen lerogyott egy sámlira.
Úgy kapkodta a levegőt, mint egy partra vetett hal.
Minden szemtelensége és fellengzőssége egyetlen másodperc alatt eltűnt.
— Pontosan három perce van, Zinaida Pavlovna, hogy összeszedje a batyuit, és eltűnjön az én lakásomból — a kezembe vettem a telefonomat, és beütöttem a 112-t, az ujjam a hívás gombja fölött lebegett.
— És adja át Igorocskának: vigye el a tévéjét meg a régi mikrót.
Többre itt nem szolgált rá.
Az idő elindult.
Egy szót sem szólt.
Némán, remegő kézzel felkapta a kockás táskáit, és a küszöbben megbotolva kirontott a lépcsőházba.
Amikor becsapódott mögötte az ajtó, kétszer ráfordítottam a kulcsot a zárban.
Töltöttem magamnak egy friss kávét.
Még soha nem ízlett ennyire jól.
