Akkor spórolj tovább.
De nélkülem.” — mondta Katya.
Katya mindig is olyan embernek tartotta magát, aki a legjobbat látja meg másokban.
Amikor három évvel ezelőtt elkezdődött a kapcsolata Oleggel, biztos volt benne, hogy ő az igazi számára.
Oleg szépen tudott beszélni, gyakorlatias volt, és a nyugalma minden helyzetben Katya szemében az érettség jeleinek tűnt.
Idővel azonban Oleg nyugalma egyre gyakrabban súrolta a közöny határát.
Katya mégis elhessegette ezeket a gondolatokat.
„Minden rendben van köztünk.
Csak nincs hozzászokva az érzelmekhez” — győzködte magát.
A lánykérés számára olyan volt, mint egy korty friss levegő.
A konyhában történt, hétköznapi körülmények között.
Gyűrűk nélkül, meglepetés nélkül.
„Jó feleség lennél.
Házasodjunk össze” — mondta Oleg, miközben a koszos kanalat a mosogatóba dobta.
Katya, bár többre számított, boldog volt.
Most majd elkezdődik a készülődés, az izgalom, az álmok…
Nem is sejtette, hogy Oleg egészen másképp tekint minderre.
— Azt gondoltam, kezdhetnénk azzal ezen a hétvégén, hogy megnézünk néhány gyűrűt — javasolta Katya vacsora közben.
— Gyűrűket?
Minekk azok most?
Van még idő bőven.
— Csak körülnézni.
Szeretném tudni, hogy neked mi tetszik.
— Nekem az tetszik, ha nem költünk pénzt — felelte Oleg, alig emelve fel a szemét a telefonjáról.
Katya megdermedt.
Már megszokta Oleg szókimondását, de ez most fájt neki.
— Oleg, ez nemcsak egy szimbólum.
Ez egy életre szóló emlék.
Oleg elkomorult, de nem válaszolt semmit.
Egy perc múlva csak ennyit mondott:
— Ha akarod, menj el.
Bízom benned.
Katya érezte, hogy belül forr benne a harag, de lenyelte.
— Rendben, erről majd később beszélünk — mondta, és elfordult.
Szombat reggel Katya mégis rábeszélte, hogy nézzenek be egy ékszerboltba.
Eleinte Oleg közömbösen álldogált a kirakatnál, és unottan nézegette a gyűrűket, de amikor Katya kiválasztott несколько darabot, kitört belőle az irritáció.
— Harmincezer egy vékonyka gyűrűért?!
Ez rablás! — fakadt ki hangosan, amitől az eladónő elvörösödött.
Katya megpróbálta csitítani, de Oleg már belelendült.
— Ez most az arany ára vagy a márkanév?
És ki találta ki egyáltalán ezeket az árakat?
Az üzletben az emberek kezdtek hátranézni.
Katya érezte, hogy elvörösödik, de nem maga miatt szégyellte magát — Oleg miatt szégyenkezett.
— Oleg, kérlek, menjünk ki — mondta halkan, és megfogta a kezét.
— Kimenjünk?
Én inkább azt szeretném, ha idejönne egy ellenőrzés!
Katya végül nem bírta tovább, és kihúzta őt az üzletből.
Odakint némán mentek egymás mellett.
— Ezek csak gyűrűk — szólalt meg végül Katya.
— Pontosan.
Csak gyűrűk — csattant fel Oleg.
— Megrendeljük egy ismerős ötvöstől, olcsóbb lesz.
— Ugye érted, hogy nem a pénzről van szó? — kérdezte óvatosan Katya.
Oleg hirtelen megállt, és egyenesen a szemébe nézett.
— Értem.
A te ostoba romantikádról van szó.
Katya ekkor gondolt először arra, hogy talán túl különböző az elképzelésük a jövőről.
Katya és Oleg hazatértek, némán elmerülve a saját gondolataikban.
Katya próbálta mentegetni Oleg viselkedését: „Nem szokott hozzá az ilyen kiadásokhoz, egyszerűen nem érti, mennyire fontos ez nekem.”
De belül egyre nőtt benne a nyugtalanság, mintha az intuíciója kétségbeesetten próbálna szólni hozzá.
Oleg viszont, nyugodt külseje alapján, semmi jelentőséget nem tulajdonított a történteknek.
Bekapcsolta a tévét, elnyúlt a régi kanapén, és még mosolygott is.
— Mit vacsorázunk? — kérdezte, miközben kapcsolgatta a csatornákat.
— Nem tudom.
Talán rendelhetnénk valamit — válaszolta közömbösen Katya, anélkül hogy elfordította volna a tekintetét az ablaktól.
— Rendelhetnénk?
Inkább főzz valamit.
Ezek a kiszállítások már az egész költségvetést felemésztik.
Katya megint érezte, hogy belül forr benne a düh, de nem szólt semmit.
Kiment a konyhába, de nem főzött — csak leült az asztalhoz, és a telefonjába meredt.
Másnap Katya úgy döntött, kitakarít.
A régi kanapé, amely már régóta nyikorgott Oleg súlya alatt, ismét hallatott magáról — tompa reccsenés hallatszott.
— Mi volt ez? — riadt meg Katya, és kinézett az ajtó mögül.
Oleg, mintha semmi sem történt volna, lustán felállt a kanapéról.
— Megrepedt a váz.
Meg kell javítani — mondta, és elindult a kamra felé.
Katya tudta, hogy a kamrában szerszám gyanánt legfeljebb egy régi kalapács és néhány szög van.
— Oleg, nem lenne jobb újat venni?
Ez a régi már úgyis kiszolgálta magát.
— Minek?
Megjavítom, és olyan lesz, mint az új.
Most újat venni csak felesleges kiadás.
Katya nézte, ahogy Oleg szögekkel igyekszik összefogni a megrepedt fát.
A kanapé úgy nézett ki, mintha a legkisebb mozdulattól is darabokra hullana.
— Ez ideiglenes — mondta magabiztosan Oleg, és ráült a majdnem megjavított kanapéra.
Az tiltakozva felnyikordult.
— Mikor lesz az ideiglenesből végleges? — kérdezte halkan Katya, de Oleg nem válaszolt.
Este átjött hozzájuk Katya barátnője, Liza.
Azonnal észrevette a kanapé nevetséges javítását.
— Katya, mi ez az antikvitás? — kuncogott.
— Tényleg nem lehet egyszerűen újat venni?
Katya Olegre pillantott, aki tett közönnyel videókat nézett a telefonján.
— Oleg szerint ez pénzkidobás — felelte szárazon.
— Viszont nem idegpazarlás — mondta Liza, oldalra sandítva Olegre.
Később, amikor Oleg rövid időre lement a boltba, a barátnő nem bírta megállni.
— Katya, biztos vagy benne, hogy hozzá akarod kötni az életed?
Hiszen mindenre sajnálja a pénzt.
Hogy lehet így élni?
— Egyszerűen gyakorlatias — válaszolta bizonytalan mosollyal Katya.
— Ez nem gyakorlatias.
Ez fösvénység.
Egyszer majd megérted.
Liza szavai ott ragadtak Katya fejében.
Mindig büszke volt arra, hogy türelmes tud lenni és képes kompromisszumokat keresni.
Csakhogy úgy tűnt, a kompromisszumokat mindig csak tőle várják el.
Néhány nappal később újabb réteg rakódott a konfliktusukra.
Katya kutyája, a hűséges társa, hirtelen rosszul lett.
— Szerintem mérgezést kapott — ijedt meg Katya, amikor észrevette, hogy a kedvenc nem akar enni.
— Ugyan már, csak túlette magát.
Nem lesz semmi baja — felelte könnyedén Oleg.
De éjjel rosszabb lett az állapota.
Katya egy szemhunyást sem aludt, egész éjjel a kutyával rohangált ki az utcára, hajnalban pedig állatorvost hívott.
— Mit evett? — kérdezte az orvos.
Katya eszébe jutott, hogy pár nappal korábban Olegre bízta, vegyen tápot.
— Oleg, hol vetted ezt?
— A legközelebbi élelmiszerboltban.
— De ilyen tápot nem árulnak élelmiszerboltban.
Ez valami hamisítvány — ráncolta a homlokát az állatorvos, miközben kinyitotta a csomagot.
Katya érezte, hogy belül minden összerándul.
— Oleg, mit vettél?
— Hát a legolcsóbbat.
Talán milliomos vagyok, hogy kutyás finnyáskodásra költsek?
— Te átraktad az olcsó tápot a régi zacskóba, hogy semmit ne vegyek észre?
Oleg nem válaszolt, de Katya az arcáról rögtön megértette, hogy igaz.
— Te nem egyszerűen spórolsz.
Veszélybe sodrod azt, ami nekem fontos — mondta, alig visszatartva a könnyeit.
Oleg csak vállat vont.
— Ugyan, ne dramatizáld túl.
Hiszen minden rendben lett.
De Katya számára semmi sem lett rendben.
Ez volt az a pillanat, amikor kezdte Olegot olyannak látni, amilyen valójában.
Katya a kutyáját nézte, ahogy összegömbölyödve fekszik a földön.
A bundája, amely valaha fényes volt, elveszítette a ragyogását, a fülei, amelyek mindig éberen figyeltek, most ernyedten lógtak.
Katya simogatta a puha fülét, és érezte, ahogy benne egyre nő az összesűrűsödött sértettség, harag és tehetetlenség.
— Minden rendben lesz, pajtás — suttogta.
De legbelül tudta: semmi sem lesz rendben, amíg Oleg mellette van.
Oleg a kanapén ült, azon a bizonyoson, amely most már inkább egy roskatag hídra emlékeztetett — még egy lépés, és összedől.
A telefonját görgette, teljesen észre sem véve, hogy Katya világa, az a világ, ahol helye volt az álmoknak, a bizalomnak és az örömnek, gyorsan repedezik szét.
— Sajnálom, nem gondoltam, hogy ez ennyire fontos — mondta, anélkül hogy levette volna a szemét a képernyőről.
— Neked nem fontos — emelte rá végre a tekintetét Katya.
— De nekem igen.
Oleg felsóhajtott, és letette a telefont.
— Te mindent eltúlzol.
Ez csak táp.
Csak kanapé.
Csak gyűrűk.
Csak… minden.
Katya elhallgatott.
A szíve fájdalmasan összeszorult a szavaitól.
Neki minden csak egyszerű dolog volt.
Még ő maga is.
Egy hét múlva elkezdődött az ünnepekre való készülődés.
Katya igyekezett nem gondolni a közelmúlt eseményeire, remélve, hogy a kapcsolatukat még meg lehet menteni.
— El kell döntenünk, mit ajándékozunk a szüleimnek az évfordulójukra.
Kerek dátum — mondta vacsora közben.
— Évforduló? — kérdezett vissza Oleg, egy pillanatra elszakadva az ételétől.
— Adunk valami jelképeset.
Mondjuk egy doboz bonbont meg egy üveg bort.
Katya megmerevedett.
— Jelképeset?
Harminc éve házasok.
— És?
Fiatal pár vagyunk.
Nincs pénzünk ilyen gesztusokra — csattant fel Oleg.
— Nem kell fényűzés — folytatta Katya, nagy nehezen nyugodt hangot erőltetve magára.
— De valamit adni, amiből látszik, hogy tiszteljük őket és a kapcsolatukat… az nem fontos?
Oleg csak felhorkant.
— A te szüleid a te gondod.
Ha akarod, vegyél meg mindent egyedül.
Katya egyedül ment el az üzletbe.
Sokáig sétált a polcok között, ajándékötleteket keresgélve.
A robotporszívó, amelyről az anyja már régóta álmodott, számára tökéletes választásnak tűnt.
Az ára viszont magas volt, és úgy érezte, szinte hallja Oleg hangját a fejében: „Értelmetlen pénzkidobás.”
Mégis megvette.
A kezében a dobozzal, amely túllógott a bevásárlókocsi szélén, Katya furcsa érzést tapasztalt: elégedettséget.
Ez az ő gondoskodása volt a szülei felé, és ezért nem kellett senkinek magyarázkodnia.
Amikor hazaért, Oleg közönyös pillantással fogadta.
— Mi az, megint költekeztél? — a hangja tele volt szemrehányással.
Katya hallgatott.
Belefáradt a vitákba, belefáradt a magyarázkodásba.
Minden szilveszter előestéjén ért véget.
Együtt mentek el megvenni az ünnepi asztalhoz a hozzávalókat.
Katya számára ez a folyamat mindig varázslatos volt: a fényfüzérek ragyogása, a mandarin és a fenyő illata, a zacskók zizegése…
De Oleg rémálommá változtatta.
— Ezt a pezsgőt komolyan meg akarod venni?
Kétszer olyan drága! — kiáltotta, miközben kivette az üveget a kosarából.
— Vedd azt, amelyik akciós.
— Én nem akarok akciósat.
Ezt akarom.
— És ki fog ezért fizetni? — kérdezte olyan hangosan, hogy többen is feléjük fordultak.
Katya érezte, hogy égni kezd az arca.
— Mi, Oleg.
Mi ketten fizetjük az asztalunkat.
— Nem, Katya.
Mindezt te veszed meg.
Én ezért nem fogok fizetni.
A szavai, a hangneme… végleg összetörték azt, ami a türelméből még megmaradt.
— Tudod mit — mondta, és a folyosó közepén hagyta a bevásárlókocsit.
— Semmit nem akarok veled megvenni.
És az újévet sem akarom veled tölteni.
Otthagyta Olegot, aki értetlenül állt a sorok között.
Aznap éjjel Katya egy szemeteszsákba pakolta Oleg holmiját.
Ez volt a megtisztulás jelképe, az első lépése önmaga felé.
Amikor Oleg másnap megjött, hogy elvigye a dolgait, próbálta rábeszélni.
— Ugyan már, Katya.
Miért kell ekkora szélsőségekbe esni?
Katya elmosolyodott, átnyújtotta neki a zsákot, és így felelt:
— Te mindig spórolni akartál.
Hát tessék.
Spórolj tovább.
De nélkülem.
Oleg elment.
Katya egyedül maradt a lakásában.
Leült a földre a kutyája mellé, aki mintha megértette volna a hangulatát.
— Na, pajtás, mostantól minden másképp lesz — mondta, miközben belefúrta az ujjait a bundájába.
Hosszú idő óta először könnyűnek érezte magát.
