De estére a rokonsága már az utcán pakolta össze a holmiját, miután meghallották az apa válaszát.
Veronika a lépcső legfelső fokán állt, egyik kezével a hasát tartva — a terhessége tizenhatodik hetében járt.
Lent, az új vidéki házuk tágas előszobájában valami egészen elképesztő dolog zajlott.
Az ajtó tárva-nyitva állt.
A küszöbön lihegve átbukdácsolt Okszana — férje, Sztasz édestestvére.
Az egyik kezében egy kockás táskát vonszolt, amelyből vezetékek és kabátok lógtak ki, a másikkal pedig három gyereket terelgetett maga előtt.
Utána bejött a férfi, Ilja, és hanyagul ledobott egy zacskó élelmiszert a kulcsos szekrényre.
— Nem fogunk levenni a cipőt, Iljuh, vidd a dobozokat rögtön a nappaliba! — vezényelt Okszana, és az esernyőről a vízcseppeket egyenesen a krémszínű tapétára rázta.
— Na, kölykök, mars fel az emeletre, válasszatok magatoknak szobát.
A legvilágosabb a miénk!
Veronika lassan lejjebb ment néhány lépcsőfokot.
Az idegen kabátokból áradó dohos szag elért hozzá.
— Okszana? — Veronika összeráncolta a homlokát, próbálta felfogni, mi történik.
— Minek hoztátok a holmijaitokat?
Nem vártunk vendégeket éjszakára.
A sógornő hirtelen megfordult.
Az arcán, amelyet bőkezűen bronzosítóval kent be, őszinte meglepetés jelent meg.
— Miféle vendégeket, Nika?
Mi ideköltözünk.
Sztaszika nem mondott semmit?
Na, szép a testvérkém, meglepetést akart okozni! — rekedt nevetéssel felkacagott.
— Tegnap csináltatott nekünk kulcsot.
Azt mondta, ti Tamara Vasziljevnához költöztök az egyszobásba, a házat pedig átadjátok nekünk.
Nekem három gyerekem van, Ilja meg munkát keres, nekünk a természetben úgyis jobb lesz.
Nektek meg egy kisbabával a városban is remek lesz, ott közelebb van a rendelő.
Veronikának egészen rosszul lett ezektől a szavaktól.
Sztasz, akivel mindössze egy hónapja házasodtak össze, átadta a házának kulcsait a nővérének?
Elővette a telefonját a melegítőnadrágja zsebéből.
Sokáig kicsengett.
A háttérben autók zúgása hallatszott — a férje épp a műszakját fejezte be az autószalonban.
— Sztasz.
A te nővéred itt áll az előszobámban.
Holmikkal és gyerekekkel.
Azt állítja, hogy itt fog lakni.
Magyarázd el, mi történik.
A vonal másik végén kínos csend támadt, aztán a férj szándékosan derűs hangja szólalt meg:
— Nika, este akartam mindent megbeszélni, nem telefonon…
Érted, a házat, amit nekünk ajándékoztak, már a nővéremnek ígértem.
Okszankának nehéz, alig jönnek ki a pénzből, az albérletet sem tudják fizetni.
Anya kitalálta a tökéletes megoldást: mi addig nála lakunk, Okszanka meg a mi házunkban.
Hiszen rengeteg a hely!
— A mi házunkban? — ismételte vissza Veronika.
Olyan erősen markolta a telefont, hogy elzsibbadtak az ujjai.
— Sztasz, ezt a házat a szüleim nekem ajándékozták.
Még a házasság előtt.
Hogy ígérhetted oda valakinek?
— Jaj, már megint kezdődik!
Papírok, dokumentumok… — bosszúsan kifújta a levegőt a férj.
— Család vagyunk vagy nem?
Ami a tiéd, az az enyém is.
Az én rokonaimnak segítségre van szükségük.
Te most terhes vagy, túlfűtöttek az érzelmeid, nem érted, mennyire fontos összetartani.
Egy óra múlva ott vagyok, addig csak ne akadályozd őket a kipakolásban.
A hívás megszakadt.
Veronika leengedte a telefont.
A konyhában megcsörrent az edény — Ilja már a szekrényekben kutatott, és hangosan tárgyalta Okszanával, hogy az indukciós főzőlapot le kell majd cserélni gázosra, mert ez túl sok áramot fogyaszt.
Az egyik unokaöcs közben éppen fel akart mászni cipővel a hófehér kanapéra.
Veronika többé nem kételkedett.
Hihetetlenül tiszta felismerés érkezett meg benne: az imént megpróbálták kihasználni.
És nem egyszerűen kihasználni, hanem pimaszul kirakni a saját házából, miközben a családról szóló jelszavakkal takaróztak.
Tárcsázta az apját.
Oleg Valerjevicsnek éppen a fűtőkazán iratait kellett odahoznia.
— Apa, messze vagy?
— Már közel vagyok a lakóparkhoz.
Történt valami?
Valahogy furcsa a hangod.
— Sztasz rokonsága megérkezett.
Be akarnak költözni.
Az apja felesleges szavak nélkül bontotta a vonalat.
Veronika bement a nappaliba.
Ilja a bárszéken ült, és a tálból kivett almát harapdálta.
— Hé, háziasszony, a vízforraló hol van? — vetette oda rágás közben.
— Pakoljátok össze a holmijaitokat — mondta Veronika nyugodtan, minden szót külön hangsúlyozva.
— Semmiféle költözés nem lesz.
Takarodjatok innen.
Okszana kiviharzott a folyosóról, csípőre tett kézzel.
— Ez meg miért volna?
Az öcsém azt mondta, mi lakunk itt!
Te, kis gazdag lány, inkább ne szólj bele!
Azt hiszed, csak mert a szüleidnek van pénzük, a hétköznapi embereket semmibe lehet venni?
Sztasz is belead ebbe a házba, ő a férj!
— Ő itt senki — vágta rá Veronika.
— És ti is.
Tíz percetek van, hogy kivigyétek a táskáitokat az utcára.
Ilja leugrott a székről.
Pimaszul kezdett viselkedni, tett egy lépést Veronika felé, és egész testes alakjával fölé tornyosult.
— Vegyél vissza a hangodból, hercegnő.
A tesóm megengedte — maradunk.
Különben én akár…
Már nem tudta befejezni.
A bejárati ajtó úgy csapódott ki, hogy a kilincs csattanva vágódott a falnak.
A házba belépett Oleg Valerjevics.
Szigorú kabátban, jéghideg tekintettel, egy olyan ember nézésével, aki egész életében nagy gyárat irányított, és hozzászokott, hogy fél szóból is megértik.
Egy másodperc alatt felmérte a helyzetet: a megrendült, de elszánt lányát, az idegen férfit, aki már támadó tartásba feszült, és a rikácsoló sógornőt.
— Te ki vagy, hogy felemeled a hangodat a lányomra? — kérdezte halkan, de úgy, hogy a szobában azonnal szűk lett a levegő.
Ilja ösztönösen hátralépett egyet.
— Mi… ööö… rokonok vagyunk.
Sztasz adott nekünk kulcsot.
Oleg Valerjevics elővette a telefonját a belső zsebéből.
— A ház Veronikáé.
Most kinyitom a kaput.
Ha három percen belül nem lesztek ti és a táskáitok a telekhatáron kívül, kihívom a rendőrséget.
Feljelentést teszek idegen lakásba történő jogellenes behatolás miatt.
És veled — ránézett Iljára — külön is beszélek, ha még egyszer csak ránézel is.
Az időd most kezdődött.
Okszana megpróbált megszólalni, de Ilja durván megrántotta a karját.
— Gyere, Kszjuha.
Náluk minden le van zsírozva, még a végén bajt hoznak ránk.
Kapkodva markolták fel a szatyrokat és a kabátokat, miközben a gyerekeket kifelé tolták az utcára.
— Ezt még megbánjátok! — kiabálta Okszana már a kerítésen túlról.
— Sztasz ezt nem fogja megbocsátani!
Ő a sajátjait nem hagyja cserben!
Amikor a kavicsok zaja elhalkult a lábuk alatt, az apa bezárta az ajtót, és Veronikához fordult.
— Jól vagy?
— Igen, apa.
Csak nagyon undorító az egész.
Sztasz fél óra múlva berontott.
Az autója élesen fékezett a kapunál.
Vörös arccal, kapkodó légzéssel rohant be a házba.
— Mit műveltetek?! — ordította már a küszöbről.
— Okszanka zokogva hívott!
Kiraktátok őket az utcára!
A saját nővéremet!
— Vedd le a cipődet, Sztanyiszlav — mondta egyenletesen Oleg Valerjevics.
— És ne merj kiabálni a lányom házában.
Sztasz megtorpant, amikor észrevette az apósát, de gyorsan a feleségére váltott, a dühöt manipulációra cserélve.
— Nika, hát hogy tehetted ezt? — a hangjában kétségbeesett sértettség csengett.
— Én csak jót akartam.
Segítenünk kell a családnak!
Nekünk egy gyerekünk lesz, neki meg három van!
Minek nekünk ekkora hely?
Tökéletesen ellaktunk volna anyánál, cserébe a rokonok tiszteltek volna minket.
Te meg… te egyszerűen kapzsi vagy.
A betonfalakat választottad a férjed helyett.
Veronika nézte őt, és nem ismert rá.
Hova tűnt az a gondoskodó fiú, akivel parkokban sétált?
Előtte most egy ember állt, aki kész volt feláldozni a terhes felesége kényelmét csak azért, hogy a rokonsága helyeslését kivívja.
— A gyerekem nyugalmát választottam — válaszolta Veronika.
— Nem beszélted meg velem.
A hátam mögött rendelkeztél a tulajdonomról, odaadtad a kulcsokat, és megpróbáltál átköltöztetni az anyádhoz.
Ez nem családi segítség, Sztasz.
Ez árulás.
— Miféle kulcsok?!
Ez a mi házunk! — újra kiborult.
— A férjed vagyok!
Jogom van hozzá!
— Nincs — szólt közbe az apa.
— Ezt a házat a lányomnak ajándékoztam még az esküvőtök előtt.
Pont arra az esetre, ha a férje tisztességtelen embernek bizonyulna.
Pakold össze a dolgaidat, Sztanyiszlav.
Sztasz idegesen megrántotta a vállát, és körülnézett.
Nyilvánvalóan nem számított ekkora ellenállásra.
Amikor rájött, hogy a sajnálatra játszani hiába való, áttért a fenyegetésre.
— Nagyszerű!
Ülj itt az apuciddal!
Majd meglátjuk, hogyan neveled fel egyedül ezt a gyereket!
Még te fogsz könyörögni, hogy jöjjek vissza!
Felkapta a sporttáskáját, amellyel edzésre járt, beledobált pár pulóvert a szekrényből, és bevágta maga mögött az ajtót.
A következő három napban Veronika telefonja megállás nélkül csörgött.
Az anyósa, Tamara Vasziljevna, hosszú, dühös üzeneteket írt: „Szégyentelen, kapzsi nőszemély!”, „Csalással csábítottad el a fiamat!”, „A gyerek biztosan nem is tőle van!”.
Sztasz hol bocsánatkérést követelt, hol könyörgött egy találkozóért.
Veronika egyszerűen letiltotta mindkét számot.
A válás elkerülhetetlen volt.
A bírósági tárgyalásra Sztasz gyűrött öltönyben jelent meg, de annál magabiztosabb ügyvéddel.
— Vagyonmegosztást és kártérítést követelünk! — jelentette ki Sztasz ügyvédje.
— Az ügyfelem jelentős saját összegeket fektetett ennek a háznak a berendezésébe.
Háztartási gépeket vásárolt, fizette a felújítást!
Veronika ügyvédje, egy alacsony, szigorú szemüveges nő, nyugodtan elővett a mappából egy vaskos iratköteget.
— Tisztelt Bíróság.
Itt vannak a nyugták, a vállalkozói szerződések, valamint Oleg Valerjevics bankszámlakivonatai.
Minden háztartási gépet, bútort, beleértve a dizájnos felújítást is, a megbízóm apja fizetett ki fél évvel a házasságkötés előtt.
A házat teljesen kész állapotban vásárolták.
Ha a felperesnek van bizonyítéka a saját befektetett pénzeszközeire, kérjük, mutassa be.
Sztasz ügyvédje zavarba jött, és néhány kifakult pénztári nyugtát tett az asztalra.
— Itt van… a fürdőszobai csaptelep vásárlása… és két doboz festék.
A bíró ránézett a nyugtákra, és csak sóhajtott.
Sztasz kártérítési keresetét teljes egészében elutasították.
A válás valamivel elhúzódott a terhesség miatt, de a házasságuk sorsa végérvényesen eldőlt.
Október végén Veronika fiút szült — erős, pufók Matvejt.
A kórházi hazabocsátás csendesen zajlott: szülők, virágcsokrok, halk öröm.
A visszatérés a világos, tiszta házba, ahol minden elő volt készítve a kisbaba számára, számára a valódi, kiérdemelt nyugalom pillanata lett.
Sztasz a közös ismerősöktől tudta meg, hogy megszületett a fia.
Néhány nappal később megjelent a lakópark kapujánál.
A biztonsági szolgálat nem engedte be.
Veronika maga ment ki a kis kapuhoz.
Az eltelt hónapok alatt érzelmileg teljesen helyreállt, és most a legkisebb remegés nélkül nézett a volt férjére.
— Nika, engedj be.
Apa vagyok, jogaim vannak — kezdte Sztasz, egyik lábáról a másikra állva.
Fáradtnak tűnt.
— Indíts pert az apaság megállapítására.
Fizesd a gyerektartást — válaszolta nyugodtan.
— A bíróság kijelöli majd a találkozások idejét.
Havonta kétszer.
Szigorúan az én jelenlétemben.
— Minek a bíróság? — megpróbálta megfogni a kezét, de ő hátralépett.
— Felejtsünk el mindent.
Okszanka és Ilja szétmentek, anya bocsánatot kér.
Kibéreltem egy lakást.
Megpróbálhatnánk újra… Matvej kedvéért.
Veronika megrázta a fejét.
A szavaiból ismét ugyanaz sütött át: a kényelmes berendezkedés vágya, amit most a gyerekkel próbált elfedni.
— Nem felejtettem el semmit, Sztasz.
Aznap hoztad meg a döntésedet, amikor úgy gondoltad, hogy a nővéred fontosabb, mint a mi családunk.
A te vonatod már elment.
Megfordult, és elindult a sima, térkövezett ösvényen a háza felé.
A nagy panorámaablakokban lágy fény égett, a teraszon ott állt a babakocsi, a konyhában pedig az anyja sürgölődött.
Veronika elmosolyodott.
Neki valódi családja volt és saját erődje, amelynek a falait megvédte.
És ebbe az erődbe többé soha nem léphet be olyan ember, aki az első adandó alkalommal képes lenne elárulni őt.
