— Megleszel nélküle.
— Egyáltalán hallod magad?
Vadik undorodva felhúzta az orrát.
— Fizesd csak ki magad a saját lakomádat.
— Már megint vaníliaszagod van.
Megigazította a tükör előtt a drága sötétzöld zakója hajtókáit.
Nyilvánvaló elégedettséggel szemlélte a tükörképét.
— Normális szag — válaszolta Tanya egyenletes hangon.
— Egy szakácsnőnek persze az.
Tanya vállával az ajtófélfának támaszkodott.
Fáradt szemei teljesen kifejezéstelenül néztek a férjére.
— Vadim, reggel hat óta talpon vagyok.
— Az a te problémád.
Megigazította a zakója ujját.
— Az én problémám?
— Pontosan.
Vadik felé fordult.
Az arca elégedetlenséget tükrözött.
— Megkértelek, hogy keress egy rendes munkát.
— Ez rendes munka.
— És te csak sütögeted ezeket a kis tortáidat.
— Pénzt hoznak.
— Szégyenbe hozol az emberek előtt! — emelte fel a hangját a férj.
Tanya összefonta maga előtt a karját.
— A torták fizetik a kocsidat.
— Majd megoldjuk — legyintett Vadik.
— Ebben a hónapban nem fizetted be a hitelt.
— Be fogom!
Idegesen átkutatta a zakója belső zsebeit.
Elővett egy lapos bőr kártyatartót.
— Ne szólj bele a pénzügyeimbe, Tanya. Mindent kézben tartok.
— A valóságban a pénz az enyém.
— Már megint kezded? — sziszegte a férj.
Közelebb lépett az ajtóhoz.
— Osztályvezető vagyok. Jár nekem a státusz.
— Osztályvezető, aki egy szakácsnőből él.
Vadik dühösen összehúzta a szemét.
— Céges buliba megyek. Ma szintet tartunk. Zártkörű étterem.
— Jó szórakozást.
— Elmentem. És próbálj meg nem hívogatni.
Megfogta az ajtó kilincsét.
— Nyikolaj Petrovics nem szereti, ha a feleségek zaklatják az alkalmazottakat.
Az ajtó hangosan becsapódott.
A lépcsőházban a léptei gyorsan elhaltak.
A lift zúgni kezdett.
Tanya átment a konyhába.
Leült egy székre.
Két kezével megdörzsölte az arcát.
A vanília és a sült alma illata valóban beleivódott a bőrébe.
Már öt éve sütött tortákat rendelésre.
Pontosan attól a pillanattól kezdve, hogy úgy döntöttek, bővítkeznek, és felvesznek egy második jelzáloghitelt.
Vadik akkor szépen beszélt.
— Úgy fogunk élni, mint a normális emberek. Kétszobás lakás egy jó környéken.
Csakhogy a jelzáloghitelt végül csak Tanya nevére adták meg.
Vadik hitelmúltja tönkrement.
Pár évvel korábban felvett egy rakás gyorskölcsönt valami sikertréninges tanfolyamokra, és nem fizette vissza őket időben.
A bank akkor kemény feltételt szabott.
A jelzálog csak a feleség nevére kerülhet.
A férjet teljesen ki kell hagyni az ügyletből.
Eszébe jutott az a nap a közjegyzőnél.
A házassági szerződést könnyedén aláírták.
Vadik maga ragaszkodott hozzá.
Azt bizonygatta, hogy nem kell neki másé, a legfontosabb a közös családi fészek.
A szerződés szerint a lakás kizárólag Tanyáé volt.
És ő fizette érte a törlesztést is.
Egy évvel ezelőtt Vadik autót akart.
— A státusz megköveteli — győzködte. — Most már osztályvezető vagyok. Nem elegáns busszal járni.
Az autóhitelt megint csak Tanya nevére vették fel.
Vadik ünnepélyesen megígérte, hogy majd ő fizeti a saját fizetéséből.
Pontosan három hónapig bírta.
Aztán elkezdődtek a problémák a prémiumokkal.
Késések.
Váratlan kiadások üzleti ebédekre.
Tanya szó nélkül fedezte a törlesztéseket a tortákból származó pénzből.
Vitázni teljesen értelmetlen volt.
Elővette a telefonját.
Megnyitotta a banki alkalmazást.
Társkártya.
Vadim nevére kiállítva, de az ő fő folyószámlájához kapcsolva.
Kényelmes volt róla pénzt utalni élelmiszerre.
A műveleti előzmények egy perccel ezelőtt frissültek.
Tanya görgetni kezdte a listát.
Ma napközben fizetés egy borbélyszalonban.
Tegnap drága parfümvásárlás egy márkaboltban.
Tegnapelőtt üzleti ebéd szép kis összegért.
Tanya elmosolyodott.
Státusz.
Lenézett a kezére.
A habverőtől kidörzsölt bőr.
Vanília- és porcukorillat.
Rövid, lakkozatlan körmök.
A zakó, amelyben Vadik elment, szintén nem volt olcsó.
És azt is az ő kártyájáról vették.
Tanya megnyomta az alkalmazásban a fogaskerék ikont.
Kiválasztotta a társkártyát.
Megnyomta a „Letiltás” gombot.
Az alkalmazás megerősítést kért a műveletre.
Nem habozott.
Megnyomta az „Igen” gombot.
A képernyő felvillant.
Vadim kártyája egy darab haszontalan műanyaggá vált.
Tanya felállt.
Levette a munkakötényét.
Gondosan a szék támlájára akasztotta.
Odament a hálószobai szekrényhez.
Elővett egy sötétkék ruhát.
Szigorút.
Minden sallang nélkülit.
— Majd megoldjuk — mondta rezzenéstelenül.
Taxit hívott.
A zártkörű étteremig nagyjából negyven perc volt az út.
Pont elég idő.
Az autóban meleg volt.
A sofőr halk rádiót hallgatott és hallgatott.
Tanya az esti várost nézte.
A hó pelyhekben hullott a szélvédőre.
Semmilyen érzelem nem volt benne.
Csak tompa fáradtság.
És hideg tisztánlátás.
Mintha kívülről látta volna a helyzetet.
Egy negyvenhat éves férfi.
Irodában dolgozik.
Átlagos fizetést kap.
Azt öltönyökre, hajvágásra és kollégákkal való ebédekre költi.
Úgy tesz, mintha sikeres befektető lenne.
A többit a felesége viszi a hátán.
Az étterem bejáratánál egy szigorú öltönyös biztonsági őr állt.
Tanya magabiztosan az ajtó felé lépett.
— Nálunk különrendezvény van — állta el az útját az őr.
— Nyikolaj Petrovicshoz jöttem.
— A cégtől van?
— Vadim felesége vagyok az osztályáról. Sürgős ügy.
Az őr bizalmatlanul végigmérte az egyszerű kabátját.
— Egy perc.
Biccentett valakinek a rádiójába.
Az ajtó kinyílt.
Bent élőzene szólt.
Tompa fény.
Pohárcsilingelés.
Drága közönség.
Vadikot azonnal észrevette.
Egy masszív bárpultnál állt.
Mellette magasodott egy testes férfi aranykeretes szemüvegben.
Az a bizonyos főnök.
Vadik lelkesen magyarázott valamit.
Hadonászott a kezével.
A sötétzöld zakó hajtókái csillogtak.
Tanya ráérősen közelebb ment.
Kicsit oldalra állt, hogy halljon mindent.
— Én meg mondom neki, hogy be kell fektetni! — szónokolt Vadik bársonyos hangon.
A főnök leereszkedően bólogatott.
— A pénznek dolgoznia kell. Én például tisztán eszközként vettem a kocsimat.
— Nahát. Jól gondolkodsz, Vadim.
— Tartani kell a szintet, Nyikolaj Petrovics. Az imidzs minden.
Tanya tett két lépést, és közvetlenül a férje mögé állt.
— Jó estét.
Vadik összerezzent.
Megfordult.
A mosoly azonnal leolvadt az arcáról.
— Tanya?
— Hát persze.
A főnök érdeklődve nézett a nőre.
— A felesége? — kérdezte mély hangon.
— Igen — bólintott röviden Tanya.
— A sikeres befektető felesége — tette hozzá egyenletes hangon.
Vadik idegesen közelebb lépett hozzá.
Megpróbálta eltakarni a főnök elől.
— Te meg mit keresel itt? — sziszegte félhangosan.
— Eljöttem.
— Megkértelek, hogy ne avatkozz bele!
— Nem avatkozom bele, Vadim. Én csak a tényeknél maradok.
Nyikolaj Petrovics megigazította a szemüvegét az orrán.
— Örülünk, hogy látjuk. Vadim épp a sikereikről mesélt. A családi költségvetést tervezi.
— Igen? — Tanya egyenesen a főnökre nézett.
— És a tortákról is mesélt?
Vadik elsápadt.
Idegesen megérintette az inggallérját.
— Tanya, hallgass.
— Miféle tortákról? — nem értette a főnök.
— Azokról, amelyeket rendelésre sütök — mondta Tanya tisztán érthetően.
— Házi sütemények? — kérdezett vissza udvariasan Nyikolaj Petrovics.
— Reggel hattól késő estig. Minden egyes nap.
Vadik megpróbálta megfogni a könyökét.
Tanya megrántotta a vállát.
— Ne érj hozzám.
— Szégyenbe hozol! — préselte ki a férj a fogai között.
— Mivel? Azzal, hogy dolgozom?
Nyikolaj Petrovics hol a férjre, hol a feleségre nézett.
A helyzet nyilvánvalóan szórakoztatta.
— Nahát — nyújtotta el a szót. — Saját vállalkozás? Értékeljük. Ügyesek.
— Vállalkozásnak túl nagy szó — válaszolta Tanya nyugodtan.
— De egy eszközre elég — tette hozzá.
— Milyen eszközre? — ráncolta a homlokát a főnök.
— Vadim autójára. Én fizetem a hitelt utána.
Vadik kinyitotta a száját.
Aztán becsukta.
— Ez nem igaz! — vágta rá túl hangosan.
— De igaz, Vadik.
Tanya nem emelte fel a hangját.
— És a jelzálogot is én fizetem. És ez a zakó rajtad is az én tortáimból származó pénzből lett megvéve.
A főnök elhümmentett.
Egészen más tekintettel nézett a beosztottjára.
— Érdekes befektetési stratégiájuk van, Vadim.
Vadik zaklatottan körbenézett.
A kollégák már kezdtek feléjük sandítani.
— Miért jöttél ide? — kérdezte kétségbeesetten.
— Hogy elmondjam, a szakácsnő elfáradt.
A pulthoz hangtalanul odalépett egy pincér.
Lerakott egy számlát egy bőrmappában.
— A plusz italok számlája.
Vadik sietve a belső zsebébe nyúlt.
Elővette a telefonját.
Odérintette a terminálhoz.
A terminál csippant.
Piros felirat jelent meg rajta.
Elutasítva.
Vadik összevonta a szemöldökét.
— Valami hiba lehet.
Újra odatartotta.
Megint elutasítva.
Értetlenül bámulta a telefon képernyőjét.
Tanya nyugodtan állt.
Egyenesen rá nézett.
— Mi ez a hülyeség? — motyogta Vadik.
A nadrágzsebében halkan megszólalt a telefonja.
Elővette.
Elolvasta a banki push-értesítést.
Az arca megnyúlt.
— Letiltották a kártyát? — kérdezte zavartan.
Felemelte a szemét a feleségére.
— Te tiltottad le a kártyát?
— Én — erősítette meg Tanya.
— De akkor hogy fogok fizetni?
— Megleszel nélküle — zárta le Tanya.
Kicsit oldalra billentette a fejét.
— Fizesd csak ki magad a saját lakomádat, ha már ilyen gazdag befektető vagy.
Elfordult a bárpulttól.
Nyikolaj Petrovics nyílt kíváncsisággal figyelte a jelenetet.
— Gondok vannak a likviditással, Vadim? — kérdezte gúnyosan a főnök.
Vadik hallgatott.
A távozó felesége hátát nézte.
— Mindjárt megoldom — kezdte hadarva. — Ez csak valami félreértés. A feleségem összekeverte a kártyákat.
— Persze-persze — dörmögte a főnök. — Oldd meg.
Vadik megfordult, és Tanya után rohant a kijárathoz.
A nő az utcán állt.
Taxira várt.
A hideg szél belekapott a hajába.
A vanília illata szinte teljesen kiszellőzött, és átadta a helyét a fagyos frissességnek.
Vadik kabát nélkül rohant ki a lépcsőre.
— Normális vagy te?! — ordította az egész utcára.
— Teljesen.
— Lealáztál a főnök előtt!
Tanya rezzenéstelenül felé fordult.
— Én csak a tényeket mondtam el.
— Azonnal oldd fel a kártyát! Van rajta pénzem!
— A számla az enyém, Vadim. A kártya is az enyém. Társkártya.
— Én vagyok a férjed! Ez családi költségvetés!
— Olyan férj, aki szégyelli a munkámat, de nem szégyelli elvenni a pénzemet.
Megérkezett a taxi.
Felvillantotta a fényszóróit.
Tanya kinyitotta az ajtót.
— Haza nem kell sietned — vetette oda a válla fölött.
— Hogy érted? Ez az én lakásom!
— A jelzálog az én nevemen van.
— Házasságban élünk!
— Emlékszel a házassági szerződésre? Arra, amit a közjegyzőnél írtunk alá, mert a bank téged elutasított?
Vadik tátott szájjal megmerevedett.
— Minden világosan le van írva benne. A lakás az enyém. Az adósság rajta szintén az enyém.
— Nem mered megtenni.
— Megleszel nélküle.
Tanya beszállt az autóba.
Becsapta az ajtót.
A kocsi elindult.
Vadik ott maradt állni a drága étterem lépcsőjén.
A drága zöld zakójában.
Egy fillér pénz nélkül.
Másnap Tanya reggel hétkor ébredt.
Hívott egy zárszerelőt.
A mester pontosan érkezett.
Szó nélkül kiszerelte a régi zárbetétet.
Betette az újat.
Átadott egy kulcskészletet.
Tanya átutalással fizetett.
Az asztalon fekvő telefon életre kelt.
Vadim hívta.
Elutasította a hívást.
A képernyő újra felvillant.
Üzenetek kezdtek ömleni a messengeren.
„Nyisd ki az ajtót!”
„A kulcsom nem jó!”
„Te mit csináltál, zárat cseréltél?!”
Tanya töltött magának egy kávét.
Röviden válaszolt.
„A holmijaidat zsákokba pakolom. Este átveheted a ház előtt.”
A válasz azonnal megérkezett.
„Ehhez nincs jogod! Bíróságra megyek! Házasságban élünk!”
Tanya szűkszavúan elmosolyodott.
Gépelni kezdett.
„Menj csak. A házassági szerződés ott van nálam a dossziéban. Az autót megtarthatod. De a hitelt utána magad fogod fizetni. Én többé nem törlesztek.”
Elküldte az üzenetet, és letette a telefont.
A hívások abbamaradtak.
Valószínűleg Vadik végre elkezdte összerakni a kettőt meg a kettőt.
Tanya leült az asztalhoz.
Kinyitotta a laptopját.
A hétvége előtt sok tortarendelés volt.
Sok munka várt rá.
Naponta tizenkét órát kell majd talpon lennie.
De mostantól minden pénz csak arra megy majd, amire valóban kell.
Semmilyen eszköz idegen ambíciók formájában.
Semmiféle drága zakó és borbélyszalon.
Bement a konyhába.
Elővette a mixert.
Bekapcsolta a sütőt.
A megszokott vaníliaillat ismét megtöltötte a lakást.
Most úgy érezte, ez a legjobb illat a világon.
