A fém csikorgása a fémen az üres lépcsőházban úgy hangzott, mint egy éles csattanás.
Zinaida Pavlovna, egy testes asszony kopott esőkabátban, megigazította lecsúszott kendőjét, és erősebben nehezedett a feszítővasra.
A keze remegett, de nem az izgalomtól, hanem a nagy erőfeszítéstől.
— Anya, talán nem kellene?
Hiszen a szomszédok… — Margarita, az idősebb lánya, idegesen rágta az ajkát.
A babakocsiban a hároméves Nyikita ült.
— Pszt! — sziszegett az anyja, miközben letörölte a homlokáról az izzadságot.
— A szomszédoknak azt mondjuk majd, hogy elvesztettük a kulcsokat.
Darja még egy évig ott fog rostokolni azon a maga Jamalján, megszakadva a munkában a nagy pénzért.
És a lakás csak úgy álljon üresen?
Neked a kicsivel nem szűk a mi hruscsovkánkban egy szobában?
Na ugye.
Majd belakod, letörlöd a port.
A számlákat meg én majd kiszedem a postaládából, és senki sem fog nyikkanni.
Az ajtó végül egy panaszos nyikorgással engedett.
Az orrukat megcsapta az új felújítás száraz illata, a friss festék szaga és a csend.
Zinaida Pavlovna büszke arccal kiegyenesedett, és elsőként lépett be az előszoba félhomályába.
— Nézd csak, milyen palotát szerzett magának… — motyogta, miközben kitapogatta a villanykapcsolót.
— Micsoda laminált padló, mindenütt tükrök.
Az anyja meg negyven éve nem cserélt csempét a régi fürdőszobában.
És akkor a csendet éles, visító hang szakította szét.
A sziréna olyan váratlanul és olyan erővel kezdett üvölteni, hogy Zinaida Pavlovna feljajdult, és elejtette a feszítővasat egyenesen a világos padlóra.
A hang a fülükbe mart, mindent megrázott belülről.
Egy pillanattal később a lépcsőházban vastag talpú bakancsok nehéz dobbanása hallatszott.
— Megállni!
A kezeket ki a zsebekből! — dörrent fel egy hang a folyosóról.
Zinaida Pavlovna megdermedt, a riasztó vörös villanásait bámulta, és érezte, hogy nagyon rosszul lett, a lábai pedig nem engedelmeskednek többé.
Darja már az óvoda óta emlékezett a sértettség ízére.
Ennek az íze kihűlt tejbegrízre és hideg csapvízre emlékeztetett.
Amíg Margaritának csipkés ruhákat és csillogó orrú cipőket vettek, Darja mindent utána örökölt: a kinyúlt régi holmiktól kezdve a nehéz, örökké lyukas csizmákig.
— Anya, leválik a talpam — mondta halkan a tízéves Darja, és a csizmája orrán lévő lyukra mutatott.
Zinaida Pavlovna még csak el sem fordult a tévétől.
— Ragasztóval odafogjuk.
Margaritának kabát kell, ő már nagy, előtte szégyelli magát a fiúk előtt.
Te meg csak eljársz az iskolába és haza, abból nem lesz semmi baj.
Az apjuk akkor hagyta el a családot, amikor Darja hatéves volt.
Azóta a házban a kenyér mindig csak száraz volt, a szeretet meg csak Margaritának jutott.
Ő tudta, mikor kell átölelni az anyját, megdicsérni a középszerű fasírtjait, vagy színlelten elsírni magát.
Darja erre nem volt képes.
Komor, szúrós és nagyon céltudatos lett belőle.
Amikor Margarita tizennyolc évesen férjhez ment, Darja fellélegzett.
De két év múlva a nővére visszatért — bőrönddel, összeomlott tervekkel és egy gyerekkel a szíve alatt.
A férjéről kiderült, hogy szereti az erős italokat, és az oldalra kikacsintgatást is.
— Hová tegyem ki őt? — siránkozott Zinaida Pavlovna, miközben Margaritát befektette a hálószoba egyetlen ágyába.
— Hamarosan anya lesz.
Te pedig, Darja, alszol majd az összecsukható ágyon a nappaliban.
Mi van, nem férsz el?
Darja az összecsukható ágyon aludt, amely minden mozdulatnál nyikorgott, és közben a tankönyveit magolta.
Saját erejéből került be az egyetemre, állami ösztöndíjas helyre.
— Hagyd már ezt — morgott az anyja, amikor Darja éjszakánként egy éjjel-nappali boltban dolgozott árufeltöltőként, hogy legalább egy normális farmert vehessen magának.
— Menj inkább dajkának az óvodába.
Ott Nyikitka is felügyelet alatt lesz, és egy kis pénzt is hozol haza.
Margaritának most erőre kell kapnia, gyenge még a szülés után.
— Nem leszek dajka, anya — válaszolta akkor Darja, miközben összepakolta a táskáját.
— Elköltözöm a kollégiumba.
— Nézd csak, milyen fontos lett! — kiabált utána Zinaida Pavlovna.
— Elveszel az anyád nélkül!
Még visszakúszol, de akkor már késő lesz!
Darja nem kúszott vissza.
Vörös diplomával fejezte be az egyetemet, miközben Margarita egymás után cserélte a férfiakat, Nyikitkát meg a nagymamára hagyta.
Aztán Darja aláírt egy szerződést, és elutazott Északra.
Három éven át egy lakókocsiban élt, a napot csak ünnepnapokon látta, és napi tizenkét órát dolgozott szabadnap nélkül.
Pontosan tudta, miért csinálja ezt.
Amikor visszatért és lakást vett, az anyja nem tőle tudta meg — ismerősök mesélték el.
A beszélgetés Olga unokatestvérük konyhájában zajlott, ahol Darja néhány napra megszállt.
Zinaida Pavlovna dühödten rontott be a lakásba.
— Ennyire semmibe veszed az anyádat?! — kiabálta, miközben a tenyerével az asztalra csapott.
— Lakást vettél, és hallgatsz róla?
Szégyentelen vagy, Darja!
A saját nővéred egy szobában ül gyerekkel a nyakamon, te meg két szobában akarsz pihenni?
— Három évig dolgoztam ezért a lakásért, mint egy ló — felelte nyugodtan Darja, miközben teát töltött.
— Miközben Margarita a magánéletét rendezgette.
— Ne merj így beszélni a nővéredről! — Zinaida Pavlovna ütésre emelte a kezét, de Darja még csak meg sem mozdult.
— Neki nagyobb szüksége van rá!
Gyereke van!
Holnap azonnal átadod neki a kulcsokat.
Majd nálam laksz, Margarita pedig beköltözik az újba.
Ott jó iskola van a közelben, és játszótér az udvaron.
Te meg úgyis elmész dolgozni, minek álljon ott haszontalanul?
— Nem, anya.
Ez az én lakásom.
A nővérem be sem teszi oda a lábát.
— Ja, így állunk?!
Hát akkor élj a bútoraiddal, fulladj bele a kapzsiságodba! — Zinaida Pavlovna kiviharzott a házból, úgy becsapva az ajtót, hogy a kredencben megcsendültek az edények.
Egy hét múlva Darja újra elrepült.
Meghosszabbították a szerződését, és előléptették.
A kulcsokat Olgára bízta, csak annyit kért, hogy szedje ki a postát.
De az utolsó pillanatban, mintha valami belső előérzetnek engedelmeskedett volna, Darja bekapcsolta a lakás riasztóját.
A rendőrőrsön Zinaida Pavlovna egy keskeny padon ült, kezében egy üres táskát szorongatva.
Margarita mellette halkan szipogott.
— Miért kellett feltörni a zárat? — kérdezte fáradtan az ügyeletes, miközben lapozgatta az útleveleiket.
— Nem törtük fel!
Otthon hagytuk a kulcsokat! — Zinaida Pavlovna megpróbálta visszaszerezni korábbi magabiztosságát, de a hangja remegett.
— Ez a lányom lakása!
Jogom van bemenni!
— A tulajdonos azt mondta, hogy senkit sem hívott meg a lakásba.
A riasztó jogosan jelzett — vágta rá a rendőr.
— Most mindjárt megérkezik a meghatalmazott személy az iratokkal.
Amikor Olga megjelent az ajtóban, Zinaida Pavlovna felugrott.
— Olyecska, mondd meg nekik!
Mondd meg, hogy mi a sajátjai vagyunk!
Dasa csak elfelejtett szólni, ő már csak ilyen… figyelmetlen.
Olga olyan undorral nézett a nagynénjére, mintha koszt látna a padlón.
— Darja nem figyelmetlen.
Mindent előre látott.
Tudta, hogy be fogtok mászni.
— Hogy mondhatsz ilyet?! — visította Margarita.
— Hiszen család vagyunk!
— A család nem feszítővassal töri fel az ajtót — vágta rá Olga.
— Darja nem fogja visszavonni a feljelentést.
De megkértem őket, hogy ne vigyék tovább az ügyet, ha most azonnal átadjátok a kulcsokat, és többé nem közelítetek ehhez a házhoz.
Zinaida Pavlovna elernyedt.
Minden harci indulata elpárolgott, és csak a világ iránti mélységes sértettség maradt az arcán.
— Nahát… — rekedten suttogta.
— A saját anyját lecserélte a rendőrségre.
Semmi baj, még eszébe jutnak majd a szavaim.
Két nappal később Darja felhívta Olgát Jamalról.
A hangja tompa volt, és akadozott a vonal zaja miatt.
— Add el, Olya.
Add el a lakást.
— Dasa, hát mit beszélsz?
Hiszen minden kapcsolót te magad választottál ki oda…
— Nem tudok ott élni.
Most már mindig ott fog lebegni számomra Margarita émelyítő parfümjének szaga és anyám árulása.
Add el.
A pénzt a számlára.
Veszek egy házat Kalinyingrádban.
Vagy Szocsiban.
Minél távolabb tőlük.
Hogy még a címemet se tudják.
Darja kilépett a lakókocsiból.
Körülötte száz és száz kilométeren át a fehér, néma tundra terült el.
A szél égette az arcát, és hunyorgásra kényszerítette.
Eszébe jutott, hogyan ragasztotta be gyerekkorában a csizmáit pillanatragasztóval, és arról álmodott, hogy egyszer majd melege lesz.
Most melege volt.
Életében először.
Mert végre vastag pontot tett ennek a történetnek a végére, és ledobta a válláról a múlt terhét, amely évekig visszahúzta őt arra a nyikorgó összecsukható ágyra az anyja nappalijában.
