1. RÉSZ
—Ha továbbra is történeteket találsz ki, Leo, esküszöm, addig nyugtatlak le, amíg végre meg nem nyugszol.
Ezt mondta Dr. Harrington. Nem kegyetlenséggel, hanem azzal a kimerült bizonyossággal, amit az ember akkor érez, amikor már eldöntötte, mi az igazság.
A fiú tovább üvöltött.
Alig múlt éjfél Boston külvárosának egyik modern sorházában, ahol a felszín mindent tökéletesnek mutatott — fényes padlók, csendes falak, drága bútorok, amelyek sosem mozdultak el a helyükről. De az emeleten, a hálószobában már napok óta nőtt a káosz.
Leo Mason, tizenhárom éves, az ágyában vergődött, bal karját vastag gipsz zárta a csuklótól egészen a válláig. A másik kezével kaparta, körmei kétségbeesetten súrolták a gipszet, mintha valamit próbálna kiszakítani belülről.
—„Visszajöttek!” — üvöltötte, megtört hangon. — „Érzem, ahogy megint mozognak! Kérlek… vegyétek le rólam!”
A mostohaanyja, Vanessa, az ajtófélfában állt egy pohár borral a kezében. Nem tűnt ijedtnek. Inkább ingerültnek.
—Pontosan erről beszéltem — mormolta Danielnek, a fiú apjának. — Ez csak egyre rosszabb lesz, amíg figyelmet kap. Pszichológiai.
Daniel végigsimított az arcán. Egy hete nem aludt rendesen.
—Eltörte a karját az iskolában, Vanessa. Az orvos szerint a gipsz rendben van.
—És most előadást csinál belőle — felelte nyugodtan a nő. — Az ilyen korú gyerekek ezt csinálják, amikor úgy érzik, lecserélték őket.
Leo egy megtört hangot adott ki, már nem is igazi kiáltást.
—„A bőröm alatt van!” — zokogta. — „Apa, esküszöm, ott van!”
Daniel odalépett hozzá, és a vállánál fogva visszatartotta, amikor a fiú újra megpróbálta az ágy széléhez csapni a gipszet.
—Elég! Még jobban megsérted magad!
—Már így is sérült vagyok! — üvöltötte Leo. — Nem értitek!
Vanessa a küszöbről felsóhajtott, és letette a poharat az asztalra.
—Látod? Ezért mondtam, hogy intézet kellene neki. Szerkezet. Nem ez a… káosz.
Leo hirtelen felé fordult, szeme tágra nyílt, kétségbeesett.
—Te tettél valamit — suttogta hirtelen. — Te voltál a szobámban.
Valami átsuhant Vanessa arcán. Olyan gyorsan, hogy akár képzelgés is lehetett.
—Elég legyen — mondta határozottan. — Hallucinál.
De Rosa, a házvezetőnő, aki már jóval Vanessa érkezése előtt is a családnál dolgozott, a folyosón állt. Túl régóta hallgatózott.
És volt valami, amit már nem tudott figyelmen kívül hagyni.
Egy szag.
Nem fertőzés. Nem verejték. Valami enyhén édeskés… mint a túl sokáig melegen hagyott szirup.
Már korábban is érezte, Leo párnája mellett aznap délután. És most, ahogy a fiú vergődött, valami mást is meglátott.
Egy apró sötét alakot, ami a gipsz szélén mozgott.
Rosa összeszűkítette a szemét.
Egy hangya volt.
Aztán még egy.
És még egy.
Nem az ágyon voltak.
A gipsz belsejéből jöttek.
Rosa gyomra összerándult.
—Uram — szólalt meg halkan, előrelépve. — Azonnal kórházba kell vinni. Most.
Daniel nem nézett fel.
—Már megvizsgálták.
—Ez nem lelki. Ez fizikai. Rovarok vannak…
Vanessa rövid, fáradt nevetést hallatott.
—Ó, persze. Most már rovarok is?
Rosa nem válaszolt. Csak nézte a gipszet, miközben újabb apró mozgás futott végig rajta.
Leo meglátta őt.
Először azon az éjszakán abbahagyta az üvöltést.
—Mondd meg nekik — könyörgött. — Mondd meg, hogy nem vagyok őrült.
Daniel habozott.
Vanessa közelebb lépett, hangja lágy volt, de éles.
—Rosa, ha ezt táplálod, csak rosszabb lesz.
De Rosa már döntött.
Mert bármi is volt a gipszben…
élt.
2. RÉSZ
A csend, ami ezt követte, rosszabb volt, mint az üvöltés.
Leo nehezen lélegzett, és mindenkit úgy nézett, mintha végre azt várná, hogy valaki elhiggye neki.
A hangyák már nem voltak képzeltek: Rosa tisztán látta őket, ahogy egy mikroszkopikus repedésen át kúsznak ki a gipsz szélén, mintha valami belülről taszítaná őket kifelé.
Daniel hátralépett.
—Nem… ez nem lehet — suttogta, inkább magának.
Vanessa viszont mozdulatlan maradt.
—A régi házakban vannak kártevők — mondta hidegen. — Ez nem jelent semmit.
De Rosa közelebb lépett.
És először nem kért engedélyt.
A kezét a gipszre tette.
Leo összerándult.
—Ott… ott van — suttogta. — Mozog, amikor hozzáérsz…
Rosa érzett valamit.
Nem csak a gipsz merevségét.
Egy halvány, szabálytalan pulzust a felszín alatt. Mintha valami túl lassan… túl mélyen lélegezne.
A hangyák szétrebbentek.
Rosa Danielre nézett.
—Fel fogom törni.
—Nem! — vágta rá Vanessa azonnal. — Megfertőzheted a karját. Nem tudod, mit csinálsz.
De Rosa már a megfelelő eszközt kereste.
Leo csendben sírni kezdett.
—Kérlek… — mondta. — Kérlek, vedd ki belőlem…
A folyosó mintha visszatartotta volna a lélegzetét.
Aztán Rosa felkapott egy kis szerszámot a takarítókocsiból — olyat, amit senki sem gondolt volna, hogy valaha erre használ.
Daniel előrelépett.
—Rosa, várj—
De már túl késő volt.
Az első ütés a gipszen úgy visszhangzott, mint egy száraz csont reccsenése.
És odabent… valami hevesen megmozdult.
