Miért nevezte el Herman Pavlovics a zálogházát „Gyémánt”-nak? Sokan úgy gondolták, hogy azért, mert a zálogház ékszerek fogadására szakosodott.
Herman nem tartotta szükségesnek elmagyarázni, hogy az ok egészen más. Az igazi ok mélyen személyes és sokkal tragikusabb volt.
Öt évvel ezelőtt Hermanak volt egy lánya. Az ő egyetlen hercegnője – Másenka.
Őt jobban szerette, mint az életét, csakúgy, mint a feleségét, Verát. Amikor Mása hatéves lett, az orvosok egy olyan betegséget állapítottak meg nála, amit még ma sem lehet gyógyítani.
Minden akkor kezdődött, amikor a kislány különórákra kezdett járni. Herman már kezdetben ellenezte ezt az ötletet.
– Már így is jól olvas és számol, miért lenne ez szükséges?
– Hamarosan iskolába megy, legalább a figyelmét meg kell tanulnia összpontosítani. Akkor is hasznos, ha semmi újat nem tanul.
Herman hezitált, majd beleegyezett.
– Jó, csináld, ahogy jónak látod. Talán neked jobb rálátásod van.
Két hét telt el, és egy nap a tanárnő megállította Verát az óra után.
– Bocsásson meg, hogy közbeszólok. De észrevettem, hogy az órák után Másának megfájdul a feje.
A fájdalom elmúlik, ha pihen egy kicsit, de túl gyakran ismétlődik. A helyükben megmutatnám orvosnak. Talán semmi komoly, de jobb óvatosnak lenni.
Vera azonnal bejelentette Mását vizsgálatra. A kórházban több mint három órát töltöttek, miközben a vizsgálatok zajlottak. Végül az orvos így szólt:
– Holnap jöjjenek vissza, amikor meglesznek az eredmények.
Másnap visszatértek. Az orvos komoly arccal fogadta őket, mosoly nélkül.
– Nincs jó hírem. A lányuknál agydaganatot találtunk.
Vera elsápadt, Herman megdermedt.
Mása szinte a szemük láttára hanyatlott. Az állapota gyorsan romlott.
Herman eladta vállalkozását, hogy külföldre vihesse kezelésre. Sok országot bejártak segítséget keresve, de semmi nem használt.
Amikor Mása már alig tudott járni, az apjához fordult:
– Apa, megígérted, hogy szülinapomra barátot kapok. Te és anya is megígértétek. De már nem lesz időd rá. Már nem tudok vele játszani.
Vera kiszaladt a szobából, hogy elrejtse könnyeit.
– Másenka, ne beszélj butaságokat. Természetesen megünnepeljük a születésnapod. Hogy is ne? De ha ennyire szeretnél kiskutyát, akkor nem várunk tovább.
Reggel Mása még mélyen aludt. Az éjszaka nyugtalan volt: csak hajnalra sikerült elaludniuk.
Vera szinte egész éjjel sírt, Mása az ágyban feküdt az injekció után, Herman pedig az ablaknál ült, és a sötétségbe bámulva suttogta:
– Miért? Miért pont ő? Vigyél engem, neked mindegy, kit viszel el…
Amikor kivilágosodott, Herman csendben belépett a házba. A kabátja alatt valami kicsi, meleg és gyengén mozgó dolgot tartott óvatosan.
Elmosolyodott, elképzelve, mennyire örül majd a lánya, és óvatosan kinyitotta a szoba ajtaját. Az ágyhoz lépve előhúzta a hófehér kiskutyát.
A kölyök nyilvánvalóan alig várta, hogy felfedezze az új helyet. Nem maradt nyugton, óvatosan mászkálni kezdett a takarón, szaglászott, kutatott.
Mása álmában megmozdult, a kiskutya megdermedt, mintha figyelt volna. Egy pillanattal később a lány kinyitotta a szemét, és a kölyök vidáman felvakkantott.
– Apa! – kiáltotta csengő, boldog hangon.
A kiáltása olyan hangos volt, hogy Vera azonnal berohant a szobába.
– Mi történt, Másenka? – kérdezte aggódva, körbenézve a lányán.
De ekkor megpillantotta a kölyköt, aki továbbra is Mása ágyát fedezte fel. Vera megállt, mintha kővé dermedt volna, és Hermanhoz fordult. A férfi könnyeket látott a szemében.
– Előbb reggelizünk, aztán kitalálunk egy nevet ennek a kis rosszcsontnak – mondta gyorsan Herman, megpróbálva elterelni a felesége figyelmét.
Aznap Mása először evett rendesen hosszú idő után. Az egész család azon vitatkozott, hogyan nevezzék el a kölyköt.
A kiskutya pedig úgy viselkedett, mintha ő lenne a beszélgetés főszereplője: hol Mása öléből próbált felmászni az asztalra, hol farkát csóválva nyüszögött.
Attól a naptól kezdve Mása el sem vált új barátjától, akit Gyémántnak nevezett el.
Mindig együtt voltak: együtt aludtak, együtt ettek. A kutyus hűséges társa lett. Az orvosok azt mondták, hogy a lánynak csak öt hónapja van hátra, de Mása nyolc hónapot élt.
Mása állapota hirtelen rosszabbodott, már alig tudott felkelni az ágyból. Egy nap Herman hallotta, ahogy a lánya halkan suttog:
– Hamarosan nem leszek, és te elfelejtesz… Hadd hagyjak neked valamit emlékbe, hogy mindig tudd, hogy veled voltam.
Körbenézett a szobában, mintha keresett volna valamit. Herman fel akarta ajánlani a segítségét, de Mása hirtelen felemelte a kezét, és a gyűrűjére nézett.
Egy kis aranygyűrű volt, amit Vera ajándékozott neki egy évvel korábban.
Levette a gyűrűt, és megpróbálta rárakni Gyémánt nyakörvére. De gyenge keze remegett, nem tudta kihajtani a kis karikát.
A kölyök közben megpróbálta megnyalni a kezét, mintha érezte volna, hogy valami nincs rendben.
– Apa, kérlek, segíts – kérte halkan.
Herman lehajolt, óvatosan megfogta a gyűrűt, és a nyakörvre tette.
Mása elmosolyodott, és megsimogatta Gyémántot.
– Most már mindig emlékezni fogsz rám – suttogta.
Herman elfordult, hogy elrejtse könnyeit.
Néhány héttel később Mása elhunyt. Vera vigasztalhatatlan volt, sokáig nem tért magához.
A kölyök ez idő alatt végig a lány ágyán feküdt, nem evett, alig mozdult. Aztán egy nap eltűnt.
Vera és Herman átkutatták az egész várost, plakátokat ragasztottak, minden pincébe benéztek, de nem találták meg Gyémántot.
Hibáztatták magukat, hogy nem figyeltek rá eléggé.
– Gyémánt Mása barátja volt. Egy része volt neki – ismételgette gyakran Vera, halkan sírva.
Eltelt egy év. Herman előbb egy ékszerműhelyt, majd egy zálogházat nyitott. Mindkettőt „Gyémánt”-nak nevezte el, hogy megőrizze lánya és hűséges barátja emlékét.
Egy nap egy nő lépett be a műhelybe, és a viselkedése furcsának tűnt. A recepciós lány, Lidocska, aki már néhány hónapja dolgozott Herman mellett, odament hozzá.
– Herman Pavlovics, egy kislány érkezett hozzánk, nagyon sír. Próbáltuk megnyugtatni, de nem sikerült. Talán maga tudna vele beszélni?
Herman azonnal felállt a székéről. Ha Lida sem boldogult, akkor valóban komoly dologról lehet szó.
– Rendben, nézzük meg, mi történt.
Amikor belépett, megdermedt, mintha jéghideg szél érte volna. Egy kis asztalnál egy nyolc év körüli kislány ült.
Mellette guggolt Misa, a másik munkatárs, próbálta megvigasztalni.
– Ne sírj. Mindjárt jön Herman Pavlovics, ő biztosan kitalál valamit – biztatta a lányt.
Herman közelebb lépett.
– Mi történt? Miért sírsz? Miben segíthetünk?
A kislány újra zokogni kezdett. Herman érezte, hogy ez a beszélgetés nem lesz könnyű. Leült mellé egy székre.
– Kezdjük az elején. Hogy hívnak?
– Mása…
– Engem pedig Herman Pavlovicsnak hívnak. Mondd el, mi történt.
– Amikor kicsi voltam, hozzám szegődött Barack. Sovány volt, piszkos… Eldöntöttem, hogy soha nem hagyom el.
Ennivalót loptam otthonról, és neki vittem. A nagynéném emiatt sokat szidott, néha meg is ütött. De én akkor is elszöktem hozzá.
Együtt aludtunk a pincében, ő melegített engem. Együtt fürödtünk a folyóban, mindig megvédett a fiúktól.
– Remek barátod van.
– Igen, ő a legjobb. Nagyon okos. Szerintem beszélni is tudna, csak nem akar.
– És most hol van a te Barackod?
– Megmérgezték a fiúk. Most beteg. Nagyon rosszul van… Azonnal állatorvoshoz kell vinni, de az sokba kerül.
Nézze… – kinyújtotta a kezét, rajta egy kis gyűrűvel. – Ez a nyakában volt, talán az előző gazdájától. Ha kifizetné, meg tudnám menteni őt.
Herman a gyűrűre nézett, és összeszorult a szíve. Lida és Misa nem messze álltak, némán figyelték, mi történik.
Herman felállt, majd újra leült, és gyengéden megfogta Mása kezét.
– Mása, vedd vissza ezt a gyűrűt. Az apró gazdája boldog lenne, ha tudná, hogy olyasvalakinél van, aki szereti az ő kutyusát.
Most pedig gyere. Megkeressük Barackot, és elvisszük az állatorvoshoz. Biztosan meg fogják gyógyítani.
— És a pénz?
— A pénzzel majd kezdeni fogunk valamit. Lida, meglesznek nélkülem?
— Természetesen, German Pavlovics. Minden rendben lesz.
Tíz percet utaztak.
— Mutasd, merre tovább.
— Ott az az elhagyatott ház, látja? — mutatott ki az ablakon.
— Látom.
— Mi a pincében lakunk. Ott meleg van, bár öreg a ház… Csak hát a ház régi, bármikor lebontatják. De nincs hová mennünk.
Odaértek a házhoz. Mása kiugrott az autóból, és előreszaladt, mutatva az utat. German követte.
Ahogy leereszkedtek a nyirkos, gyéren megvilágított pincébe, ő azonnal észrevette a kutyát.
Ez egy kifejlett kutya volt, nagyon lesoványodva, fakó, kócos bundával. German odament hozzá, és letérdelt.
A szeme megtelt könnyekkel, de próbált uralkodni magán.
— Almaz… Almaz, te jó kutya.
A kutya résnyire nyitotta a szemét, alig észrevehetően megcsóválta a farkát, és gyengéden megnyalta a kezét.
— Ne félj, pajtás. Elviszünk az orvoshoz, és jobban leszel.
Almaz hamarosan a hátsó ülésen feküdt, German pedig szorítva a kormányt, száguldott az állatorvosi rendelő felé. Mása mellette ült, és ránézett.
— Biztos, hogy megmentik őt?
— Együtt megmentjük.
— Ismeri Persikot?
— Igen, ismerem. De majd később elmesélek mindent. Most az a fontos, hogy minél hamarabb eljussunk az állatorvoshoz.
Amikor megérkeztek a rendelőhöz, egy fiatal lány lépett ki a tornácra fehér köpenyben. Ránézett a kutyára, összevonta a szemöldökét:
— Miért ilyen koszos? Előbb meg kellett volna fürdetni!
— Maga normális? Ha ez egy balesetet szenvedett vagy összeverekedett kutya lenne, akkor is azt mondaná, hogy előbb fürdessük meg? Mindjárt én fürdetem meg magukat!
A lány zavarba jött, láthatóan nem számított ilyen reakcióra, és elhallgatott. Ekkor kijött a rendelőből egy idős férfi, az állatorvos.
Gyorsan felmérte a helyzetet, és azonnal észrevette a kutyát:
— Mi történt? Mi van a kutyával?
Mása sietve magyarázta:
– Megmérgezték. A fiúk valamit beleraktak, és most nagyon rosszul van.
– Hozzátok ide gyorsan! – utasította az állatorvos, a vizsgálóasztal felé mutatva.
Herman óvatosan fektette Almazt az asztalra, és a doktor szemébe nézve határozottan így szólt:
– Meg kell mentenie. Akármennyibe kerül, bármilyen gyógyszer kell hozzá – én mindent kifizetek.
– Értettem. Várjanak a folyosón.
Herman kiment a folyosóra, és hallotta, ahogy az orvos utasításokat ad az asszisztensének. Ekkor a telefonja megrezdült a zsebében. Elővette, és fogadta a hívást.
– Herman, hol vagy? Elmentem a munkahelyedre, és Lida azt mondta, hogy egy kutyát menteni indultál. Mi történik? – kérdezte Vera aggódva.
– Megtaláltuk Almazt. Nagyon rossz állapotban van, de elhoztam a Lenini úti rendelőbe. Gyere ide.
Vera nem válaszolt, de Herman tudta, hogy hamarosan megérkezik. Visszament a padra, és leült Mása mellé.
– Mondd csak, Persiknek volt gazdája? – kérdezte a kislány halkan.
– Igen. Őt is Másának hívták. Kicsit fiatalabb volt nálad. Majdnem hét éves volt.
– És miért nincs vele most?
– Mása meghalt. Almaz nagyon hiányolta, aztán megszökött. Hosszú ideig kerestük, de nem találtuk meg.
Mása tette rá azt a gyűrűt a nyakörvére. Tudta, hogy hamarosan meghal, és azt akarta, hogy a kutyának maradjon tőle valami emlék.
– Miért halt meg?
– Súlyos beteg lett. Az orvosok nem tudták meggyógyítani.
– És ti elviszitek Almazt? Akkor többé nem láthatom?
Ebben a pillanatban megszólalt Vera hangja, aki már melléjük ért:
– Dehogynem. Jöhetsz hozzánk bármikor. Játszhatsz vele, sétálhatsz vele.
A kislány megfordult, és figyelmesen Vera szemébe nézett.
– Maga… maga Mása anyukája? – kérdezte bizonytalanul.
Vera bólintott, és nehezen tartotta vissza a könnyeit.
Pár órával később kijött az orvos, és közölte, hogy hazavihetik Almazt.
– Csak könnyű ételt adjatok neki. Ma még csak folyadékot – figyelmeztette határozottan Hermant és Mását.
Másnap Mása meglátogatta őket. Játszott Almazzal, sétált vele, Herman és Vera pedig új ruhát, cipőt és szép szalagokat vettek neki.
De másnap Mása nem jött. Almaz nyugtalanul sétált az udvarban, körbe-körbe járt, panaszosan nyüszített, és feszülten figyelte a kaput, mintha várta volna.
Herman Pavlovics nem talált nyugalmat. Meg volt győződve róla, hogy valami történt Másával, de senki sem tudta, hol keressék. Egyetlen reményük Almaz volt.
– Rossz előérzetem van – mondta halkan Vera, Hermant nézve.
– Azt sem tudjuk, hol lehet. De talán Almaz tudja.
Herman kinyitotta a kaput, és a kutya azonnal kirohant, de hamar megállt, és rájuk nézett.
– Gyorsan, kövessük! – kiáltott Herman, és az autóhoz siettek.
Almaz határozottan futott az utcán, mintha pontosan tudná, hová kell mennie. Egy régi, háromemeletes házhoz vezette őket, amely elhagyatottnak tűnt.
Herman a járda szélén parkolt le, Vera kinyitotta az ajtót, és a kutya máris a bejárathoz rohant, szimatolt, majd felment a második emeletre.
Ott egy ajtó előtt megállt, és erősen ugatni kezdett.
Herman nem habozott. Azonnal megnyomta a csengőt. Az ajtó szinte rögtön kinyílt, és Almaz berontott, majdnem felborítva egy idős asszonyt.
A nő elhanyagoltan nézett ki, a szemei haragot és gyűlöletet sugároztak.
– Tűnjetek innen! – kiáltotta, és megemelte a kezét Almaz felé.
De a kutya ügyesen kitért az ütés elől, és beszaladt a szobába.
Herman és Vera gyorsan utána mentek. A lakás szörnyű állapotban volt. Mindenhol szemét, por és dohszag.
Almaz egy zárt ajtóhoz ért, és kaparni kezdte. Herman benyomta, és az ajtó kinyílt.
Egy rozoga, süppedt ágyon feküdt Mása. Arca és kezei tele voltak zúzódásokkal, tekintete tompa volt, alig lélegzett.
– Ő… ő Mása? – suttogta Vera, félve közeledni.
– Mi közötök hozzá? Ez a kis semmirekellő lopott holmikat hozott a házamba, majd én megtanítom, hogy ne vegyen el, ami nem az övé!
Herman a fejéhez kapta a kezét, hogy elfojtsa a dühét. Aztán a nő felé fordult, és fenyegetően szólt:
– Elintézem, hogy börtönbe kerüljön!
Nem vesztegetve az időt, óvatosan karjába vette Mását. Almaz szorosan mellette maradt, szemét le sem vette róla. Együtt siettek ki az autóhoz.
Az orvosok megvizsgálták Mását, és világos lett, hogy soha többé nem tér vissza abba a házba.
Vera minden kapcsolatát mozgósította, hogy az a nagynéni elveszítse a gyámságot.
Hamarosan Mása Hermanhoz és Verához költözött. Körülvették szeretettel és gondoskodással, amit korábban sosem ismert.
– Mostantól a mi lányunk vagy, és sosem hagyunk el.
Mása alig hitte el, hogy mindez igaz. Először életében úgy érezte, hogy valóban szeretik, feltételek nélkül, és hogy végre valahová tartozik.
Ez az érzés új volt számára – de igazi. Almaz a lábánál feküdt, hűséges szemekkel figyelve, mintha azt mondaná: most már minden rendben lesz.
