Viktor a Finn-öböl nyugodt víztükrén vezette a motorcsónakot, utasai — moszkvai turisták — lelkesen dobták be a horgokat.
Csodás napnak ígérkezett: a nap fényesen sütött, kellemes szellő fújt, és a halak szívesen haraptak.
— Viktor Szemjonics, ott úszik valami? — szólalt meg hirtelen az egyik nyaraló, a távolba mutatva.
A kapitány hunyorított, és a víz messzeségét fürkészte:
— Talán egy madár… Bár nem, valami furcsa.
Amikor a csónak közelebb ért, mindenki tanácstalanul nézett egymásra.
A vízben, alig a felszínen tartva magát, kétségbeesetten csapkodott egy macska.
Vörös, vizes, teljesen kimerült.
— Ez igen! — csóválta a fejét Viktor. — Hogy került ide? Másfél kilométerre van a part!
— Talán kiesett egy csónakból? — találgatott az egyik turista.
— Vagy elsodorta az áramlat, — tette hozzá a másik.
A macska panaszosan nyávogott, és megpróbált a csónak felé úszni, de látszott, hogy alig van már ereje.
— Jól van, srácok, a horgászat várhat, — döntött Viktor, és megragadta a merítőhálót. — Meg kell mentenünk a szegény jószágot.
A macskát kifogni nem volt egyszerű — megijedt, karmolt, ide-oda kapálózott.
De végül sikerült alányúlni a hálóval, és óvatosan felemelni a fedélzetre.
— Szegény teljesen kifáradt, — sóhajtott Viktor, miközben egy régi kabátba csavarta a remegő macskát. — Vajon mennyi ideig bírta a vízben?
A macska a fedélzet egyik sarkába húzódott, és óvatos, ijedt szemekkel nézte az embereket.
A vizes szőr minden irányba állt, a bajszai remegtek.
— Milyen gyönyörű, — hatódott meg az egyik turista felesége. — És még fiatal is.
— Állatorvoshoz kell vinnünk, — aggodalmaskodott Viktor. — Ki tudja, mennyi sós vizet nyelt.
Az állatorvos megvizsgálta a macskát, és mindenkit megnyugtatott:
— Egészséges, bár nagyon kimerült. Ki van száradva, meg van rémülve — de szívós. Ha pihen tíz napot, olyan lesz, mint újkorában.
— Talán meg kellene keresni a gazdáját? — kérdezte Viktor.
— Ki lehet tenni egy hirdetést. De valószínűleg kóbor. A külseje alapján utcai állat.
Viktor hazavitte a macskát.
A felesége, Galina, melegen fogadta az új „vendéget”:
— Jaj, de kis soványka vagy! Most majd jól felhizlalunk!
Az első pár napban a macska a kanapé alatt bújt meg, és csak enni jött elő.
Lassan kezdte felfedezni az új otthonát.
Egy hét múlva már dorombolt, amikor Galina szeretettel simogatta a hátát.
— Tudod, — szólt Viktor a feleségéhez, — talán megtartjuk? Aligha fognak jelentkezni a gazdák.
— Nekem nincs ellene kifogásom, — mosolygott Galina. — Régóta álmodtam egy cicáról. És hogy hívjuk majd?
— Szerencséske, — felelte rögtön Viktor. — Nem mindenkinek adatik meg, hogy megmeneküljön a nyílt tengeren.
A macska, hallva az új nevet, felemelte a fejét, és hangosan nyávogott — mintha helyeselné a választást.
Eltelt egy hónap, és Szerencséske teljesen beilleszkedett a családba.
Ő fogadta Viktort az ajtóban, Galina ölében melegedett, ügyesen könyörgött halért a konyhában.
Csak a víztől tartott továbbra is — még a saját tálkájához is óvatosan közelített.
— Valószínűleg lelki sérülése van, — mondta Galina a szomszédasszonyoknak. — Egy ilyen élmény után ez nem is csoda.
— Vagy talán a sors akarta így, — gondolkodott el a szomszédasszony, Tatjana Nyikolajevna. — Egyenesen hozzátok került.
Viktor gyengéden megvakarta a macska fülét:
— Lehet, hogy tényleg a sors volt. Jó, hogy azon a napon a horgászatot választottuk. Különben…
A vörös macska odadörgölőzött a kezéhez, és elégedetten dorombolt, mintha azt mondaná: „Minden rendben lesz. Most már veletek vagyok. Örökre.”
És Viktor meg Galina némán, de egyetértettek vele.
Néha a segítség, amit a megfelelő pillanatban nyújtunk, a legváratlanabb boldogságot hozza.
Előfordul, hogy a megmenekülés nem ott érkezik, ahol kerested, hanem a valódi szerencse úszik feléd.
A legfontosabb, hogy ne hagyd ki azt a pillanatot, amikor valaki rád van utalva.
Mert éppen ezekben a percekben lép be az életünkbe egy új, váratlan szeretet.
És bár az ismeretségük kezdete aggasztó volt — a legerősebb kötelékek gyakran éppen a nehéz időkben születnek meg.
