Várja a kintről beszűrődő zajokra ébredt.
Odakint forró nyári idő volt, a levegő nehéz hőségtől terhesen remegett, mindent beborítva.
Az ápolónő, látva, hogy a beteg felébredt, résnyire kinyitotta az ablakot, hogy egy kis friss levegő bejöjjön.
Várja lassan, óvatosan felemelte a fejét — az izmai elzsibbadtak a sok fekvéstől, teste mintha idegen lett volna, alig tudott uralkodni rajta.
Az ablakon kinézve meglátta: a női klinika lépcsőjén éppen egy anyát engedtek ki, két újszülöttel.
Egy egész rokonküldöttség várta — boldog arcok, virágok, mosolyok.
A boldog sürgölődés közepén egy fiatal férfi állt, kezében hatalmas kék lufikkal, amelyek vidáman lengedeztek az enyhe szélben.
„Akkor fiúk…” — gondolta Várja, és a szemeiben önkéntelenül könnyek gyűltek.
Nem örömkönnyek, nem is bánatkönnyek — valami furcsa, névtelen érzés keveredett benne.
Emlékek, fájdalom, remény és félelem könnyei voltak ezek.
Újra visszatért oda, abba a rémálomba, amely hónapok óta kísértette. Az események olyan erővel törtek rá, mintha csak tegnap történtek volna.
Nem is olyan rég, Várja boldog volt. Sugárzó, élettel teli, megtudta, hogy gyermeket vár.
Ez a hír számára a sors igazi ajándéka volt. Este, vacsoránál izgatottan osztotta meg a hírt a férjével, Sztásszal.
Ő nem rejtette véka alá örömét — arca ragyogott a boldogságtól.
Friss házasok voltak, nemrég kötöttek házasságot, de úgy szerették egymást, mintha már egy életen át együtt lettek volna.
Várja azonnal bejelentkezett orvosi vizsgálatra, figyelni kezdett az egészségére, minden nap különleges és izgalmakkal teli volt.
Az első ultrahangra együtt mentek el, kéz a kézben, mint gyerekek a vidámparkba.
De ahelyett, hogy láthatták volna a kis szív dobbanását, olyan szavakat hallottak, amelyek teljesen felforgatták a világukat.
A diagnózis kegyetlen és könyörtelen volt. Az orvosnő sokáig beszélt, idegenül csengő orvosi szavakat használva.
Végül kimondta azt a mondatot, amely örökre megmaradt Várja emlékezetében:
„Az ön esetében a legjobb megoldás az abortusz. A diagnózis az élettel összeegyeztethetetlen.”
Sztász elsápadt. Várja nem sírt. Csak maga elé nézett, és nem értette, hogy lehet ez.
Hogy lehet valami „összeegyeztethetetlen”, ami még meg sem született?
„De hogyan történhetett ez?” — kérdezte Sztász, próbálva megőrizni a nyugalmát.
Az orvosnő közömbösen megvonta a vállát, és folytatta a magyarázatot, mintha nem egy emberi életről, hanem egy hibás készülékről beszélne.
Várja újabb vizsgálatokat, szakértői konzíliumot, részletesebb elemzéseket kért.
Hinni akarta, hogy ez csak tévedés. Hogy valami félreértés történt. De az eredmény nem változott.
Az orvosok csak egy dolgot javasoltak még — amniocentézist a diagnózis megerősítésére.
Beleegyezett. Mit tehetett volna? Csak fájdalom és félelem volt benne.
Pár nappal később a vizsgálatok megerősítették a legrosszabb félelmeket. Újra abortuszt javasoltak.
Várját kórházba fektették. Minden mintha álomszerűen történt volna.
Mintha valaki más hozta volna a döntéseket, írta volna alá a papírokat, feküdt volna a műtőasztalon.
Általános érzéstelenítést kért — nem akart látni, hallani vagy érezni semmit.
„Vége van,” — suttogta, amikor először maradt egyedül.
Aztán a takaró alá bújt, és halkan sírt a párnába, míg el nem apadtak a könnyei.
Két nap múlva Sztász hazavitte. Aggódott — a régi Várja már nem létezett.
Csak az árnyéka maradt annak a nőnek, akit szeretett.
Mechanikusan mozgott, a tekintete üres volt, a hangja alig hallható.
Magához ölelte, megsimogatta a haját, próbálta visszaadni neki a melegséget és a bizalmat.
„Várja, itt vagyok. Szeretlek. Minden rendbe jön,” — suttogta, anélkül, hogy maga is hitte volna.
„Nem, Sztász… már semmi sem lesz rendben,” — válaszolta, és a vállára hajtva a fejét újra sírni kezdett.
Eltelt egy év. Az idő nem gyógyít, de segít eltávolodni a fájdalomtól.
Várja a munkába temetkezett, próbálta elfelejteni, próbált nem gondolni rá.
Néha hajnalig dolgozott, csak késő este ért haza.
A munka mentőöv volt, bár egy idő után ez a védőpajzs is nyomasztóvá vált.
Váratlanul Sztász azt javasolta, hogy menjenek el vidékre a szüleihez.
Pár órás vonatút volt csak. Várja nem ellenkezett — jól jött a környezetváltozás.
Sztász remélte, hogy a friss levegő, a természet és a család melege segít majd Várjának újra érezni, újra élni, nem csak létezni.
„Sétálunk az erdőben, fürdünk a folyóban, meglátogatjuk anyámat,” — próbálta felvidítani őt.
Péntek este Sztász elment Várjáért a munkahelyére, és együtt mentek az állomásra.
A vonat már közeledett, amikor megérkeztek a peronra. Sztász elrohant jegyekért, Várja pedig a vagon mellett várakozott.
Akkor egy cigányasszony lépett hozzá hirtelen. Szemében furcsa fény csillant, hangja biztos volt és titokzatos:
„Az ünnepnapodon ikreket fogsz szülni.”
És mielőtt Várja bármit is kérdezhetett volna, eltűnt — mintha feloldódott volna a levegőben, csak egy nyugtalanító árnyékot hagyva maga után.
Egy perc múlva Sztász visszatért.
„Várja, mi van veled? Remegsz.”
„Semmi… csak azt hittem… Megvetted a jegyeket?”
„Igen, gyere, szálljunk fel.”
Várját nem hagyta nyugodni a cigányasszony. Gondolatai körbe-körbe jártak, mint az őszi szélben kavargó levelek.
Amikor elindult a vonat, halkan megkérdezte:
„Sztász, láttál egy cigányasszonyt, amikor visszajöttél?”
„Nem, senkit sem láttam,” — felelte határozottan.
„Lehet, hogy csak képzelődtem…” — mormogta Várja, próbálva magát is meggyőzni.
Odakint tényleg jobb volt. A friss levegő, a barátságos kis ház, az idősek gondoskodása — mind segített lassan enyhíteni a fájdalmat.
Sok hónap után először álmodott különöset: két nagy halat tartott a kezében.
Reggel nem értette az álmot, de reggelinél megkérdezte az anyósát:
„Marija Ivanovna, mit jelent, ha valaki halat álmodik? Kettőt láttam álmomban.”
„Várjocska, ez terhességet jelent!” — kiáltott fel boldogan az asszony.
„Ne tulajdonítsunk ennek nagy jelentőséget,” — próbálta elütni Várja a dolgot.
„Hamarosan unokákat adsz nekem,” — mosolygott az anyós, biztosan hívén az álomban.
„Tényleg hisz az álmokban?” — kételkedett Várja.
„Hiszed vagy sem — ha valaki halat álmodik, az biztos terhesség jele. Ez így van,” — válaszolta határozottan az asszony.
Egy hónap múlva Várjának késett a menzesze. Először nem tulajdonított neki jelentőséget — stressz, fáradtság, éghajlatváltozás…
De pár nap múlva gyengeséget és hányingert érzett. A múlt emléke újra felrémlett, de most — új reménnyel.
Vett egy terhességi tesztet, hazament, és anélkül, hogy levetkőzött volna, bement a fürdőszobába.
Két csík. Világos, egyértelmű, kétségtelen.
Kirohanva a fürdőből éppen akkor találkozott Sztásszal, aki akkor lépett be a lakásba.
„Sztász! Terhes vagyok!”
„Várja… Annyira boldog vagyok. Szeretlek,” — mondta, és szenvedélyesen megölelte, megcsókolta.
Aznap éjjel Várja szerelme karjaiban aludt el — boldogan, biztosan abban, hogy most minden más lesz.
És valóban — minden másként alakult.
Az orvosnál megerősítették a terhességet, és egy fontos részletet is hozzáfűztek:
„Ikreket várnak.”
„Ikreket?” — Várja alig hitt a fülének.
„Igen,” — mosolygott az orvos.
Ez jel volt. Jel, hogy az élet nem ért véget. Hogy a fájdalmat túl lehet élni. Hogy mindig van új esély.
Minden vizsgálat rendben volt. Az orvos csak annyit javasolt, hogy az utolsó hónapban feküdjön be a kórházba, a kockázatok csökkentése érdekében.
De Várja kiválóan érezte magát. És amikor elérkezett a születésnapja, a szülőszobában felhangzottak az első sírások — erősek, egészségesek, élettel telik.
Két fiú, akik apjukra hasonlítottak, éppen azon a napon jöttek világra.
És most, a szülészet lépcsőjén, ott állt az a boldog apa, hatalmas kék lufikkal, virágcsokorral, ajándékokkal az orvosoknak. Sztász várta Várját, a fiait.
És egy nap, amikor Várja a babakocsival sétált az udvaron, újra meglátta azt a cigányasszonyt.
Megint csak úgy megjelent, mintha a semmiből bukkant volna elő, és megkérdezte:
„Na, megszülted az ikreket a születésnapodon?”
Várja bólintott, könnyek között mosolyogva.
„Igen.”
A cigányasszony ismét eltűnt, ahogy jött.
Csak a tavaszi szél játszott a virágszirmokkal, és két apró szív dobogott az övé mellett.
