A szürkület hűvös köddel kezdte beborítani a város utcáit, amikor Lída — Mása nyughatatlan szomszédasszonya — benézett hozzá.
Mása épp befejezte a takarítást, és készülődött egy kis pihenésre, hogy megérdemelt estéjét élvezze.
A lányok kényelmesen helyet foglaltak a konyhában egy csésze illatos tea mellett, és Lída, mint mindig, azonnal lelkesedéssel kezdett pletykákat mesélni a munkahelyéről.
Hirtelen csengettek. Mása az órájára nézett: — Megint ez a szomszéd… már elegem van belőle!
— Az, aki nemrég költözött szembe? — tette le a csészéjét Lída.
— Igen… Részegen idevonszolja magát, azt hiszi, ez az ő lakása.
Idegesítő az egész.
— És miért jön mindig ide?
— Mint egy viccben! — nevetett Lída.
— Aha, csak nekem most nincs kedvem nevetni.
Éjszaka nekem nem kell ez az idegbaj.
— Akkor hívd ki a rendőrséget.
Elviszik — és rend lesz, — javasolta Lída.
— Elviszik, és két óra múlva elengedik.
Nem randalírozik, még csak nem is durva — csak mormog valami hálaféleséget.
— Mi van, sajnálod őt? — csodálkozott Lída, gyanakodva hunyorogva.
— Azt hiszed, rosszul van?
— Ő jól van, Mása! Nagyon is jól!
Ne csinálj belőle szentet, rendben? Újra csengettek — kitartóan és szünet nélkül.
— Nem fog leállni, — sóhajtott Mása.
— Megint el kell küldenem a barlangjába.
Arrébb tolta a csészéjét, és lassan felállt.
De Lída azonnal felpattant, gyors mozdulattal felkapta az asztalról a serpenyőt, és harciasan villogó szemmel kijelentette:
— Most megmutatom neki! Ha megmozdul, ezzel kap a fejére!
Mása csak a fejét csóválta, figyelve barátnője harci lendületét.
Az ajtóhoz lépett, és résnyire nyitotta azt a lánccal. A résben ismerős arca jelent meg a szomszédnak.
Az egyik kezével a falnak támaszkodott, a másikkal kaotikusan hadonászott, mintha egy láthatatlan legyet próbálna elkapni, és közben érthetetlenül mormogott.
— Megint eltévesztette az ajtót, itt nem lakik, — mondta Mása, inkább csak formaságból.
Ő továbbra is vergődött és mormogott. Mása sóhajtott, levette a láncot, és kilépett.
A háta mögül hirtelen előugrott Lída, kezében a serpenyővel.
— Jaj! — kiáltott fel.
Mása hátrafordult: — Hagyd abba a hősködést, tedd le azt a vacakot.
Már csak a partizánok hiányoznak innen… Kilépett a folyosóra.
A szomszéd, egy harminc év körüli fiatal férfi, továbbra is lehajtott fejjel állt, időnként magához tért, majd újra elvesztette a kapcsolatot a valósággal.
Kabátja, ami valaha drágának tűnt, most piszkos volt és pókhálós.
Mása elhúzta a száját, de határozottan belenyúlt a zsebébe.
Előkerültek: gyűrött bankjegyek, üvegkupakok, és végül a kulcsok.
Mása gyorsan kinyitotta vele a szomszéd lakását, az ajtót nyitva hagyta.
Lídával együtt megfogták a férfit a hóna alatt, és óvatosan elvezették a nappaliban lévő kanapéhoz.
Miután lefektették, körbenéztek — mindenütt holmik hevertek, a polcokat por borította, a mosogatóban hatalmas halomban állt a mosatlan edény.
— Szingli, úgy tűnik, — állapította meg Lída.
— Na és? Nem a mi dolgunk, — vont vállat Mása, miközben átlépett néhány dobozt.
— Pontosan.
Madár a kalitkában, egér a lyukban. Távozunk, — mormogta Lída, és az ajtó felé indult.
Néhány nappal később Mása éppen az előszobát takarította, amikor zajt hallott a lépcsőházban.
Kinézett, és meglátta Vera Ignatyjevna nénit — az idős szomszédot balról — aki nehéz szatyrokat vonszolt haza a boltból.
Próbálva átlépni a földön fekvő szomszédot, az asszony dühösen morogta: — Se kimenni, se bejönni nem lehet! Egy alkoholista! — és kicsit megrúgta a férfit.
Mása ingerülten szólt rá: — Vera Ignatyjevna, miért csinálja ezt? Mi van, ha rosszul van? Lehet, hogy elájult?
A szomszédasszony megállt, levegő után kapkodott, és hosszasan, elítélően nézett Mására: — Ez? Láttam már eleget ilyet életemben!
Te még túl fiatal vagy, hogy megértsd…
Közben Mása odament a férfihoz, leguggolt mellé, és megkönnyebbülve érezte a pulzusát — gyors, de biztos.
Vera Ignatyjevna az ajtóból figyelte, mi történik. Valami Mása viselkedésében elgondolkodtatta.
Egy perc múlva odaszólt a fiának: — Sztyepan! Gyere, segíts bevinni a szomszédot!
A lakás mélyéről morgolódás hallatszott.
— Gyerünk, gyerünk, te semmirekellő! Csak a sorozatokat tudod bámulni!
Sztyepan, savanyú arccal, végül mégis kijött.
Hárman valahogy talpra állították a szomszédot, és elvitték a lakásáig.
Mása kinyitotta kulccsal, és ugyanúgy, mint korábban, lefektették a kanapéra.
Eltelt még néhány nap. Elkezdődött a várva várt szabadság.
Mása befejezte a reggeli teendőit: a lánya elment iskolába, a kávé elfogyott — itt az idő, hogy elmenjen a boltba.
Ahogy lement a lépcsőn, meglátta az ismerős alakot a bejárati padon.
A szomszéd ült ott, a kabátja nyitva, a ruháján meszefoltok.
Sapka nélkül, pedig már őszillat volt a levegőben. A kezét a zsebében tartotta, fejét lehajtotta.
„Valószínűleg megint be van rúgva” — gondolta Mása.
De hirtelen felemelte a tekintetét. A szemei – tiszták, világosak. Bennük – olyan mély, szinte fizikai fájdalom, hogy Mása önkéntelenül megállt.
– Jó napot, – mondta halkan, és újra lesütötte a szemét.
– Jó napot, – válaszolta Mása, közelebb lépve. – Nem fázik így? Öltözzön fel jobban, már nem nyár van.
– Nem fázom… talán… – motyogta ő.
A hangja meglepően nyugodt volt, akadozás és rekedtség nélkül. Ez még jobban összezavarta Mását.
– A szomszédja vagyok, Mása. A szemközti lakásból. Emlékszik?
A szomszéd újra ránézett – a tekintetében ugyanaz a kilátástalan fájdalom. Hallgatott, majd elfordult.
– Inkább nem… Sása vagyok.
– De hogyan került hozzánk akkor? – kérdezte Mása szelíden.
– Amikor a barátnőmmel bevittük a lakásba?
– Nem emlékszem… – sóhajtott mélyet. – De köszönöm, hogy nem hagytak el.
Mása új érzéssel nézett rá – valami a csodálkozás és az együttérzés között.
– Soha nem láttam önt józanul. Ma van az első alkalom.
Sása arcán keserű mosoly jelent meg.
– Maga számára – talán szerencse. Számomra – nem.
Mása habozott, mondjon-e még valamit. De valami az ő állapotában arra késztette, hogy folytassa:
– Szép napot, Sása. Azt tanácsolom, ma ne kezdje az itallal.
– Az életnek vannak más örömei is. Érdekesebbek, mint… liter sör, – próbált mosolyogni, hogy enyhítse szavait.
A szomszéd újra ránézett – és most úgy tűnt, mintha valami megmozdult volna benne.
Mása enyhe bűntudatot érzett, de egy csepp reményt is.
– Viszontlátásra, – mondta szelíden, és bólintva elindult a bolt felé.
– Maga is… – hangzott vissza halkan és alig hallhatóan.
Mása már majdnem elérte a ház sarkát, amikor a lépcsőházból sietve kilépett egy idősebb férfi.
Hosszú pórázon vezetett egy nagy német juhászkutyát, amelyen szájkosár volt. Minden pillanatok alatt történt.
Balról dühös, erőteljes morgás hallatszott.
A kutya hirtelen olyan erővel rántotta meg magát, hogy a gazda csak felnyögött és megingott, nem tudta megtartani.
A következő pillanatban az állat Mására vetette magát, elülső lábait előrenyújtva.
„Csak ne az arcomra!” – villant át az agyán.
Sikerült ijedten felsikítania, és érezte a mellkasába csapódó hatalmas ütést. Az ütéstől hátraesett, és a járdára zuhant.
A juhász ránehezedett a mancsával, morogva és a szájkosarat közvetlenül az arcához nyomva.
Az állat forró lehelete égette a bőrét, keveredve a szájkosár hideg fémével.
A fenyegető morgás közepette Mása hallotta az idős férfi kapkodó kiáltásait:
– Pfuj, Naida! Mi van veled?! Pfuj!
– Segítség! – kiáltotta Mása, a rémülettől elfulladva. A teste a félelemtől megbénult.
A gazda húzta a pórázt, de nem volt elég ereje. Mása ösztönösen próbált elhátrálni, kezeivel védve az arcát.
A zajra az erkélyekről is kiabálás hallatszott, és lépések közeledtek. Hirtelen egy ismerős alak jelent meg fölötte.
A szomszéd Sása, a kopott fekete kabátjában, biztos mozdulattal megragadta a kutya nyakörvét.
– Pfuj! Helyedre! – hangzott a kemény, de nyugodt parancs.
Nagy erővel elhúzta az állatot Másától. Egy pillanat alatt vége lett mindennek.
A kutya lihegve leült, és lassan csóválta a farkát.
Sása erősen fogta a nyakörvét az egyik kezével, a másikkal gyengéden simogatta a tarkóját.
– Jól van… ügyes lány… – mondogatta halkan, mintha nyugtatná.
A gazda, aki lihegve odaért, sápadtan és kimerülten a szívéhez kapott:
– Az a dög… majdnem meghaltam én is… – mondta.
– A fiam hagyta rám… azt mondta: „sétáltasd meg.” Hát tessék! Ez egy traktor!
Sása átadta neki a pórázt, majd Másához fordult. Ő még mindig a földön ült, sokkos állapotban.
A félelem lassan remegéssé alakult. Egy ilyen szabadságkezdet biztosan nem az elképzelései szerint indult.
Sása kinyújtotta a kezét, és felsegítette.
– Bocsásson meg kérem… – folytatta az öreg ember a mentegetőzést, lihegve.
– Nem tudtam megtartani! A fiam dolgozik, én csak látogatóban vagyok… Ez történt…
A félelme annyira őszinte volt, hogy Mása kezdeti haragja kissé enyhült.
– Találjanak ki valami jobb megoldást a kutya megfékezésére, – mondta, miközben a fájó mellkasát fogta.
– Mi lett volna, ha egy gyerekre támad?
– Nem támadna, – mondta Sása halkan, de határozottan. – Ő nem támadna.
Ránézett Mására – koszos dzseki, kócos haj.
Mikor ezt észrevette, halványan elmosolyodott:
– Most már legalább van közös bennünk.
Mása akaratlanul is ránézett magára, majd vissza rá – tényleg, mindketten piszkosak és elgyötörtek voltak. Felnevetett.
A ruhát felesleges volt leporolni – a sár és a nedves levelek mélyen beivódtak az anyagba. Vissza kellett mennie haza.
– Honnan tud ilyen jól bánni az állatokkal? – kérdezte Mása, észrevéve, milyen biztosan mozgott Sása.
– Úgy kapta el a kutyát, és az rögtön hallgatott is.
– Katonai kutyakiképző voltam régen, – válaszolta, miközben a juhászt simogatta.
– Nekem is volt kutyám… – elhallgatott.
– De most már mindegy.
Mása utána nézett, ahogy távozott. A szavai, a szünet – valamit megérintettek benne. Utánakiáltott:
– Sása!
Megállt, és hátrafordult.
– Szeretném meghívni egy teára… – mondta határozottan Mása.
– Megmentett engem. És kimoshatjuk a dzsekimet – hogy passzoljunk egymáshoz.
Sokáig nézett rá, mintha döntene.
– Nem gond, hogy egy részeget fogad be? – kérdezte keserű mosollyal. – A szomszédok talán ítélkeznek.
– Majd megoldják, – válaszolta egyszerűen Mása. – Jöjjön be.
A Mása lakásának konyháját friss tea illata lengte be. A dzsekije a radiátor mellett száradt egy széken.
Ő egy csésze teát és egy tányér kekszet tett Sása elé.
Egy darabig hallgattak. Ő kevergette a cukrot, gondolkodva. Mása nem sürgette.
– Családom volt, – kezdte végül. – A feleségem, Léna, és a lányunk, Katya. Átlagos életet éltünk.
Reggelente Léna főzött kávét, szombatonként palacsintát ettünk. Szerettünk a parkban sétálni, nyáron vidékre mentünk…
Megállt, és szorosan fogta a csészét.
– Aztán… eljött az a nap. Közúti baleset. Kamion. Frontális ütközés. Ők meghaltak a helyszínen.
Én… túléltem. Egy törött karral és pár karcolással. Mintha a sors gúnyt űzne belőlem.
A hangja elcsuklott, a szeme megtelt könnyekkel.
– A haláluk után minden értelmét vesztette. Felmondtam, eladtam a lakást, minden kapcsolatot megszakítottam.
Itt próbáltam új életet kezdeni… nem sikerült. Csak csendesebb lett. És fájdalmasabb.
Elhallgatott. Mása is hallgatott, hagyta, hogy kiöntse a lelkét.
A szobában sűrű csend ült, amit csak az óra ketyegése tört meg.
Sása története megrendítette Mását. A részeges szomszéd képe széthullott, egy mély tragédia tárult fel.
A hallgatása, visszavonultsága, az ital – mindnek oka volt. Akkor megértette: a jócselekedetek nem tűnnek el nyomtalanul.
Az, ahogy találkoztak az udvaron, ahogy ő megvédte, ahogy megosztotta a múltját – mindez egy nagyobb történet része volt.
Hogy mi lesz ezután – nem tudta.
De amikor újra találkozott a tekintetük, Sása szemében a fájdalom mellett felvillant egy meleg szikra.
Talán hála volt. Vagy talán – egy új kezdet. Vagy talán… már egy egészen más történet.
