Minden barátját összegyűjtötte egy étteremben, ahol van egy gyerekszoba. Én Katjával mentem.
A gyerekeknek külön asztalt terítettek, plusz rengeteg más szórakozás volt: a lányom le volt foglalva, és egész este külön csapatban volt.
Mi, felnőtt vendégek, külön asztalnál ültünk.
És úgy alakult, hogy azon az estén mindenki párban volt. Hát tényleg mindenki. Csak én voltam egyedül.
Egy időszakban élveztem a szabadságomat. Legalábbis azt hittem. Úgy gondoltam.
Aznap estig… De azon az estén, miközben kedves és csodás emberek vettek körül, hirtelen egy éles, gyötrelmes magányt éreztem… Egyszerűen elviselhetetlen volt.
Kimentem az étteremből a levegőre, próbáltam megérteni, miért lett ez ennyire erős.
Honnan jött ez? Soha nem zavart mások boldogsága – éppen ellenkezőleg: tudok örülni másoknak, mindig is tudtam.
Akkor miért most éppen ez vált ki belőlem valamit? Csak azért, mert egyedül vagyok?
Nélkül pár? Miért éppen most ért ez utol?
Ott szemben a férj gyengéden puszilja a felesége fülét, amott a másik pár tagja éppen sebtapaszt ragaszt a nő lábára, mert a cipő feltörte, a harmadik párnak meg valami titkaik vannak, annyira belemerültek egymásba, hogy észre sem veszik az ünneplést, de mégis olyan szerelmesek, mint a középiskolások.
És nálam? Nálam ott, abban a pillanatban – üresség volt.
Könnyek szöktek a szemembe. Ezt Kszuskának nem tudtam volna elmagyarázni. Mit mondhattam volna?
„Legközelebb nem hívhatnál olyanokat, akik túlzottan boldognak tűnnek?”
Végül a lányommal elég gyorsan eljöttünk az ünnepről.
Az utazásra hivatkoztam (ami igaz is volt, de részben: az utazás valóban volt, csak nem reggel, és maradhattam volna, de annyira nyomorultul éreztem magam, hogy nem akartam elrontani mások ünnepét).
Amikor taxival mentünk haza, vihar kezdődött. És a kocsiban elsírtam magam. Magamon sajnálkozva.
– Anya, mi történt? – kérdezte Katja ijedten.
Válaszolni akartam neki: „Történt. Egyedül vagyok, Katja.
Mindenki körülöttem tudott kapcsolatot építeni, én pedig – balszerencsésként – nem.
És ők mintha azzal vernének meg, hogy boldogok.”
De hangosan ezt mondtam:
– Nem, Katjus, csak fáj a fejem. És a vihar olyan, mintha a természet sírna.
Én meg úgy döntöttem, hogy vele együtt elsírom magam, hogy támogassam…
Most megérkezünk, és azonnal alszom. Imádom, ha viharban alszom. A könnyek segítenek elaludni.
Eltelt egy év. Pont egy év.
Tegnap Kszuska megint ünnepelt. És megint nála voltunk.
És a vendégek összetétele majdnem ugyanaz volt. Ugyanazok a boldog párok. Én megint egyedül. Na jó, a lányommal.
És tegnap jól és vidáman éreztem magam. Pazar este volt pazar, lelki társakkal.
És semmilyen aggodalom az egyedüllétem miatt.
Szabadnak és elég boldognak éreztem magam…
Tehát az az „én vagyok egyedül” fájdalom – szó szerint nem is volt sehol, csak megértettem, hogy miért választom ezt, és ebben a megértésben rengeteg szabadság van.
És még egy helyzet.
Tavaly az egyik szervezőm egy turnén hirtelen azt mondta:
– Csukd be a szemed, van egy meglepetésem!
Bezártam. A meglepetés egy bento torta volt a felirattal: „TE VAGY A CSILLAG!” és négy gyertya.
– Mi ez?
– Azt gondoltam – mondta a szervező –, hogy jól lenne megünnepelni azt, hogy már négy éve egyfolytában a városunkba repülsz és telt házakat hozol össze. Remek vagy!
De én fáradt voltam, a gyakori repülések miatt kimerült, megfázással a testemben, és ez az öröm – hogy már négy éve! – nekem másként szólt:
„Nézd csak, te olyan vagy, mint egy átkozott futár a világban, mint egy mókus a kerékben, az évek rohannak, és neked csak a munkád van.”
Elfújtam a gyertyákat, és még a könnyekkel is elfojtottam őket.
– Mi történt? Nem tetszett a torta? – ijedt meg a szervező.
De én még azt sem tudtam, hogyan magyarázzam. Talán a fáradtság az úr most.
Nagyon szeretem a munkám, hát mitől vagyok így?
Honnan ez az önsajnálat? Pedig ez nagyszerű, hogy ennyi éven át sikerült!
Hogy lehet egy gratulációtól összetörni? De egyszerűen rám tört. Pont önsajnálatból.
Eltelt egy év.
Nemrég egy másik szervezőm egész bulit rendezett nekem azért, mert ötödik éve folyamatosan meghódítjuk a várost (másikat, de nem számít), és telt házakat szervezünk.
Nagyon örültem és büszke voltam magamra, és örömmel ünnepeltem ezt az alkalmat azzal a tudattal: „Igen, megcsináltam! Megérdemlem! Csillag vagyok!”
Valószínűleg az elmúlt év alatt megértőbb lettem.
Belső jelentést adtam dolgoknak, jobban hallom magam, megtanultam elfogadni a jót.
Nemrég egy film jelent meg egy ismert blogger főszereplésével, és az én Katjusám elvitt megnézni.
A történetben az apa mérges a felnőtt (tini) lányára, akit a természetbe hozott, de a lány mégsem örül:
– Te akartál kirándulni, kértél rá! Szabadságot vettem ki – tessék, itt a kirándulás. Miért van savanyú a képed?
– Két éve kértem kirándulást – morogja a lány.
– És mi változott azóta?
– Én változtam! – válaszolja.
Ez azt jelenti, hogy az idő, megszorozva az emberrel, egy másik embert eredményez.
Ő megváltozott. A vágyai megváltoztak. Az állapota. Az önazonossága.
Eltelt egy év.
Érzem, hogy megváltoztam.
Vannak kérdések, ahol már érzem az energiát ott, ahol korábban fájdalom volt. Nem mindenhol, persze.
Még van pár globális, megoldatlan kérdés az életemben, gyűjtöm az erőt a megoldásukhoz.
De az általános belső érzés az, hogy megbirkózom az élet zavaros hullámaival – és ez felbecsülhetetlen.
Eltűnt az a pánik: mit kezdjek vele? Mit csináljak? Minden kicsúszott a kezemből! Semmire sem érek rá!
Érek rá. Arra érek rá, amit választottam.
És ami a legfontosabb – észreveszem a boldogság okait, és abból elég sok van az életemben…
Tegnap az ünnepen Kszuska egyik barátnőjének a férje koccintott, és ironikusan ezt mondta neki (Kszuskának):
– Olyan belső tartásod van, Kszus. Sok férfi megirigyelné ezt a tartást!
És mindenki nevetett, mert könnyen lehetett volna ebből valami pikáns vicc, de Kszuskával nagyon hasonló a természetünk, és ez a tartás tényleg igaz.
Kszuska, a gyönyörű, finom ruhában, frizurával, a kis lányával a karjában viccesen tiltakozott:
– Na, nem. Én nőies akarok lenni. Ezt a bókot nem fogadom el tőled. Adj egy másikat!
– Akkor azt nekem add, ha nem kell neked. Nekem pont jó. Ez egy remek bók… – nevettem.
Jó volt. Lelkesítő.
Azt akarom mondani, hogy élünk és változunk. És néha nem vesszük észre, hogyan.
Ezért fontos néha visszatekinteni, hogy… Hogy megcsodáljuk a növekedésünket.
Tegnap készült a fotó rólunk.
